tricínia

Tegnap történelmileg úgy alakult, hogy nem volt kedvem semmihez sem. A kottákat direkt bennt hagytam vasárnap a próba után a proszekturán, hogy még véletlenül se kezdjek el dolgozni ha esetleg rámjön a dolgozhatnék. Persze nem is érzem munkának, ha annak érezném, nem szeretném. Bár ha jól belegondolok, szinte semmit nem érzek munkának. Régebben talán igen, volt olyan. Főleg amit meg kellett csinálni, s nem danolva, hanem fogcsikorgatva. Azt munkának éreztem. De szerencsés embernek érzem magam, mindig azt csináltam amit szerettem, s most is azt csinálom. Választási lehetőség majdnem mindig adódott, így akkor is, mikor Tihanyi László tanár úr választás elé állította az osztályt szolfézsilag. Vagy Lassus ékes latin nyelven énekelve, vagy Bartók: Tricíniák. Azért énekelni jobban szeretett a társulat mint leülni a zongora mellé s a Tricíniákat gyűrni. Másra kellett az idő - már akkor is. Katonazenészként nem volt nagy a választási lehetőség, mivel a "rendjéből" kifolyólag egy válasz lehetséges: értettem. Viszont azt gondoltam amit akartam. Persze, meg kellett csinálni akkor is ha nem tetszett. Ha valamelyik "okos" pedig úgy közelített a zenekar felé, hogy rangjának teljes tudatában ossza az észt a szükséges rosszaknak (ez a zenekar), akkor ő megkapta virágnyelven hangosan: majd neked is eljátsszuk a német 1-est. Amiből persze mindenki értett, csak akinek címezve volt, az nem. Nem annyira járatosaknak megjegyzem: a német 1-es, az az egyik gyászinduló "címe" - ebből is látszik hogy a fúvószenészek mennyire széplelkűek. Amilyen az adjonIsten... Válaszért pedig nem kellett a szomszédba menni már akkor sem. Kicsit elszállva a gondolattól, már akkor készen volt a válasz, mikor az "elöljáró" még meg sem fogalmazta a kérdését. Bármivel kapcsolatban. Ma még jövök - vagy nem. 10:05