2012. december 11., kedd

"hol fehér asztal marasztal, kupát és serleget" (Szilágyi György)

Nem szándékozom bezárni a saint-moty blogot. Régóta nem jártam erre, nem tudom mikor jövök újra. Túl sok minden összeszaladt az utóbbi időben. Mióta elkezdtem bejegyzéseket írni, azóta az alább következő írás a leghosszabb amit elkövettem. Nem egy happy olvasmány, nem is tanulságos, de nem tudok szépíteni rajta. Jelenleg. A harag erő nélkül mit sem ér. Káromkodni pedig önállóan is tudok. Nem nagy dicsőség. Tehát akinek van ideje, olvassa. Nem kell feltétlenül egyet érteni a leírtakkal. Végül is ez a blog, ún. ego-blognak indult. De nem tudok elvonatkoztatni attól, ami foglalkoztat. Még egy egyszerű dolog: nem akarok megfelelni senkinek, főleg nem a mindennapi politikának. Az elején írtam, hogy nem akarok az "aranyhármassal" foglalkozni, írni róla. Ezt a nem szabályt most sikerült felrúgnom. Kívánok minden erre járó olvasónak minden jót, vigyázzatok magatokra s egymásra! Majd jövök valamikor. Hogy mikor? Türelem, tornaterem. Majd.
2012. 12. 10.
Nem is tudom, hol kezdjem. Vagy hol folytassam. „Sokfelé szaggatott agyam” (á la Karinthy Ferenc) zsong. Nem annyira jótékony zsongás, próbálok valami olyasmit kitalálni, hogyan fogjuk átvészelni az előttünk álló időszakot. Mert abban is biztos vagyok, hogy ha másmilyen kormány lesz hatalmon, nekünk akkor sem lesz sokkal könnyebb.
S még csak telhetetlennek sem mondanám magam. Mer’ ugye a mondás szerint nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki elégedett azzal, ami van.

Hogy miről is van szó? Amiről előző bejegyzésben írtam, vagyis csak utaltam rá. A nem jó hírekre. Természetesen az anyagiakról van szó. Mi másról?
Kezdem Noé bárkájától: ennek a zenekarnak a jogelődjét 1895-ben alapították. Jöhetett itt bármilyen rendszer, a zenekar működött. Aztán jött a módszerváltás, bebuktak a bányák, bebukott a vaskohászat, s nem szépen s nem lassan, de fenntartó hiányában sorra megszűntek a zenekarok. Természetesen az elvándorlás is besegített, mert akinek volt lehetősége, az továbbállt. A Művelődési házak évtizedek óta „forráshiánnyal” küzdenek, ők nem tudják finanszírozni egy-egy fúvószenekar fennmaradását.

Harminc kilométeres körben nyolc felnőtt zenekar működött, s mellettük voltak még az úttörőzenekarok, ifjúsági zenekarok. (Igaz, nem voltunk szabadok. Mondják páran, akik a „párt faszán nőttek fel” - idézni csak pontosan, szó szerint - s nem zavarja őket a köpönyeg forgatása) Jelenleg nem harminc kilométeres körben, hanem negyven kilométeres körben mi vagyunk egyedül. Egyedül maradtunk. Ha már csinálunk valamit, próbáljuk meg a lehető legjobban. Ám pár apróságot nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Olyan apróságokat, mint pl. az életkor előrehaladása. A zenekar legkorosabbja 79 éves, aki utána következik korban, ő 77 éves. 35 éve elmúlt, hogy bekerültem a zenakarba. Amikor én voltam a legkisebb a csapatban, ők akkor voltak a csúcson. Fizikailag sem könnyű egy bizonyos kor után fújni, ezt mindenki tudja – már aki fúvós. Nem fogok életkori sajátosságokról írni, legyen elég ez egyelőre, hogy ha az évek számát tekintjük, nem vagyunk versenyképesek.

Ám annak ellenére sem fogjuk abbahagyni, hogy nem vagyunk versenyképesek.
„Finggal nem lehet tojást festeni” – vagyis lehet, csak nem tartósan.
Jó lenne valahogy kiszámíthatóvá tenni a jövőt. S a múltat. Mert ebben a fülkeforradalmasított izében már az sem igaz, ami elmúlt. Mondják ezt úton, útfélen. Nos, hadd mondják. Akkor sem fogok tapsolni nekik. Sem a jelenleg hatalmat bitorlóknak, sem az önkéntes szittyamagyarbőgatyás „tekintetes” uraknak. Akik – maguk szerint, mint a Pápa – tévedhetetlenek. Én sem vagyok tévedhetetlen, bármekkora is az eszem (tokja).
2000-ben – az akkori képviselők – a város zenekarának nevezték ki a csapatot. Ami azzal is járt, hogy a költségvetésből mindig csepegtettek valamennyit a zenekarnak. Mert városi ünnepség nem lehet zenekar nélkül. A zenészeket viszont ki kell fizetni. Nem kell horribilis tiszteletdíjakkal számolni, ezt szeretném leszögezni.
   
Hogy mennyire kerültünk rosszabb helyzetbe? Egy pár adat. Négy évvel ezelőtt – amikor még benne voltunk a kosárban – az egyesület éves kerete 1.730.000 HUF volt. Mindenestül. Azért ehhez hozzáteszem, hogy az egyesületünk nem csak a zenekart foglalja magába, hanem négy önkéntes tűzoltó csapatot is. Az egyesület taglétszáma 75 fő, évek óta. Ebből 29 ember zenekari tag. Aztán valahogy kikerültünk a kosárból. Helyette – mármint a városi központi költségvetésből kapott anyagiak helyett – lehet pályázni minden évben. Az ún. civil keretösszegre. A keretösszeg határa öt millió forint. Egy szavunk sem lehet(ne), idén ebből a keretből 800.000 HUF landolt az egyesületnél. Ami működésre kevés, éhen halni sok.
Nos, a hírek szerint jövőre megszűnik a civil alap ötmillió forintos keretösszege. Jövőre nulla (!) forint lesz.

Éppen ezért (is), megkértem a polgármesteri hivatalt, hogy adják ki részemre a 2000-es jegyzőkönyvet, amiben a város zenekara lettünk. S kutakodjanak egy másik képviselő testületi jegyzőkönyv után, ami megszavazta, hogy kikerüljünk a rendszerből. Előbbre nem leszünk vele, de talán kiderül, kinek, kiknek voltunk az útjában. Egy ún. álmos kisváros lett ez a város a módszerváltás után, a lélekszám majd’ 20.000 fővel csökkent. Az árnyékos oldalról nem írok, mert akkor nem fejezem be ezt a bejegyzést sosem.
Hogy kire lehet számítani abban, hogy együtt maradjunk minden nehézség ellenére is? Elsősorban magunkra. Csakhogy ez kevésnek tűnik jelenleg.

Évente két fellépést csinálunk „ingyen” – a Magyar Kultúra napi rendezvényt s az év végi Karácsonyi koncertet, amit a műv.ház szervez a város lakóinak. Ekkor fellépési lehetőséget kap minden amatőr csoport (kórus, balettosok, zenés színház, modern táncosok, s a nyugdíjas klub énekesei, stb.) Azért van az „ingyen” idézőjelben, mert eddig mindig tartalékoltunk egy keveset az év végére. Jelenleg ez a tartalékolás elmaradt. Felajánlottam egy koccintás erejéig némi háziszőttest, egyelőre nem mondom el a zenekarnak, hogy mi vár ránk.

2012. 12. 11.

Több ötlet is forgolódik a fejemben. Az egyik ezek közül az, hogy lépjünk ki az egyesületből. Mindannyian. Mármint a zenekar. S alakítsunk mi egy mindenkitől különálló egyesületet. Egy zenekari társulást. Gőzöm sincs milyen lehetőségek vannak, s ez gondolom nem annyira egyszerű, hogy „köszönjük, ennyi volt, kilépünk”.
Hogy miért nem egyszerű? Mert én kapásból bepánikolok, ha nem látok előre. Azért szeretek tervezni előre. Jó előre. Tehát, egy rakás jogi herce-hurca, amit nekünk kellene finanszírozni – hacsak nem találok valakit, aki segít ebben, akkor ez hónapokig is el tud húzódni. Namármost. Ki finanszírozza ezt az egészet? Tkp. az ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni a zenekar érdekében, de van egy értékrendem, amit nem vagyok hajlandó feladni. A zenekar érdekében sem! Lehet, hogy ezt így kimondani nem szerencsés, de nem is hirdetem fennhangon.
A hétköznapokat kell felvállalni. Mindenestül. Régóta emlegetem – talán túlságosan sokszor is - , hogy nem vagyok normális.

Na, vissza az ötleteléshez. Tehát, tegyük fel, sikerül kilépni az egyesületből, s létrehozunk egy hagyományőrző fúvószenekart „trottyosok” fedőnévvel. Alakuló ülés, jegyzőkönyv, hitelesítők, cégbíróság, stb., stb.
Jó lenne tudni, hogyan menekíthető meg a hangszerállomány, s a kottatár. Ez lehet az alaptőkéje a csapatnak. Aztán érdekel olyan dolog is, hogy a jelenlegi zenekari ruha kinek a tulajdonában van. Hol szerepel (ha szerepel egyáltalán) leltárban? A ruha egyébként is egy sarkalatos kérdés, időnként pár városi képviselő példálózik is azzal, hogy „ezt a rendezvényt nektek ingyen kéne csinálni, mert a város pénzéből lett négy éve a zenekar kistafírungozva”.

Na, itt álljunk meg egy hangyányi pillanatra! Négy évvel ezelőtt az akkori polgármester szóvá tette, hogy milyen viseltes ruhában jelenik meg a zenekar egy-egy városi rendezvényen. Milyenben, milyenben? Amilyen van. „Uraságoktól levetett, de még jó állapotban” lévő. Summa, summárum, a régi tűo. egyenruha nem egy nagyszerű s kényelmes viselet, de ha csak ilyen van/volt, akkor nincs választási lehetőség. Az akkori polgármester kiadta a jelszót, nézzünk körül, milyen ruhát mennyiből lehet beszerezni, s ő azt a polgármesteri keretéből kifizeti. Ha már a város zenekara, akkor legyen új ruha. Mindezt a független helyettese koordinálta, mert akkor az egyesület elnöke ő volt. Mármint az alpolgármester.

A vége az lett, hogy kapott a zenekar 35 darab vadonatúj tűzoltó egyenruhát. Nadrág, ing, nyakkendő, zakó, felöltő, tányérsapka (nem sikerült a tányérsapkáról lebeszélni őket:/). Mindez került 3.5 millió forintba. A polgármester, ígéretéhez híven ki is egyenlítette a számlát a polg.mesteri keretéből. Na, ezek után nekem egyik képviselő se jöjjön azzal a szöveggel, hogy ők vették! Az egyértelmű, hogy ha kilépünk az egyesületből, akkor nem hordhatjuk az egyenruhát. Na, de az egyenruha csak addig egyenruha, amíg rajta vannak a különböző jelzések. S akkor mi van, ha megszabadítjuk a jelzésektől (magyarán: átgombozzuk)? Akkor lesz a zenekarnak egy fekete nadrág+galambszürke zakó, szürke felöltővel. A tányérsapkát pedig elfelejtjük örökre :D

Mi történik akkor, ha kiderül: a ruha az egyesület tulajdona, nálunk csak használati jogon van? Akkor az lesz, mint pár zenekarnál a módszerváltás után. Mindenkinek akad sötét színű nadrágja, cipője, s fehér ingje. A polgármester által vásárolt öltözet pedig az egyesület raktárában fog megrohadni :/
Kétségem sincs a felől, hogy betartanak nekünk, ha erre az útra lépünk.

2012. 12. 12.

Van még ötletem. Maradunk az egyesületben, ahogy eddig. S minden városi rendezvényt megcsinálunk. Amit előre kifizetnek! Nem utólag, ígéretekkel tele a padlás.
Így viszont nem tudnak azzal visszaélni egyesek, hogy „de hát ez kiemelt városi rendezvény, miért fizetnénk?” Hogy miért? Mert csak.

Borzasztóan tud zavarni, amikor arra hívják fel a figyelmemet, hogy mi ezt szeretjük csinálni, s ha nem szeretnénk, akkor a mi zenekarunk is régen a süllyesztőben lenne.

Na, idefigyelj kispajtás! Ha rajtatok múlt volna, már régen nem lenne zenekar! Csakhogy a zenekarnak van egy elnöke, aki nem hagyta elsikkadni az embereket, lótott-futott, mint egér az orgonában, intézte a próbatermeket, a próbákat, az anyagiakat, mindent, ami egy zenekarhoz hozzátartozik. Mert ugye senki nem gondolja azt, hogy úgy kezdődik egy fellépés, hogy a kottaállvány a kottával magától felsétál a színpadra, a zenészek megjelennek s elfújják első látásra?!

Nem mellékesen pedig meg kell említeni, hogy a művháznak volt egy olyan vezetése régen, akik minden további nélkül eladták a zenekari hangszereket, kottatárastul, mindenestül… Ezt felső beleegyezés nélkül nemigen tehették meg! Azokat a hangszereket/kottákat nem adták el, amik a zenészeknél voltak. Aha, privatizáció… Hogyne.

Azt is tudom hallomásból, hogy mennyit kaptak érte – nem, nem felfüggesztve… Négy millió forintot. S azt is tudom, kitől – neki viszont soha nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy amikor a művházat felújították ( a városit), s a zenekar visszakerült a régi – új helyére, akkor a szomszéd település polgármestere – mert Ő volt, aki annak idején megvásárolta - , egy fillér ellenszolgáltatás nélkül visszaadta, amiért kifizetett tizenéve' négy millát. Na, ez a nem mindegy. Ilyen EMBER (igen, csupa nagybetűvel) nem sok van. Sőt!  

Nem tudom a megoldást, gőzöm sincs hogyan tovább. Egyet tudok: ami rajtam múlik, azt eddig is megtettem, s ez ezután sem lesz másként. Igen, tudom. A pálca nem szólal meg!
De nekem erre a csapatra is mindig lesz időm. Remélem erőm is.

Köszönöm a türelmet.