Kezdődik az uborkaszezon nagy meleg miatti agymenés.
Tkp. csak eszembe jutott pár mókás történet, aminek nem voltam részese, ám
sokszor volt alkalmam hallani. A két történet mókás, ám az egyik főszereplőnek
valószínű nem annyira fájdalommentes… De hogy ne a „közepin kezdjem a szántást”
(á la Gárdonyi: Göre Gábor bíró úr), egy pár mondat az előzmény(ek)ről.
Mint köztudott(?), az előző rendszerben a hadsereg tagja
volt a varsói szerződésnek. A nagy testvér területén voltak olyan helyek, ahol
a kiképzést elősegítendő fegyverbarátsági hadgyakorlatokat tartottak, több
ország részvételével. Ilyen hadgyakorlatok természetesen nem csak ott voltak, hanem
kis hazánkban is, s az akkor baráti országokban is. A hadgyakorlatok nem csak
arról szóltak, hogy napokig/hetekig kergelészték egymást, s nem tartottak
pihenőt. S melyik a legjobb pihenés? Ami irányított – nehogy esetleg
gondolkodjon a baka, mer’ az sosem jó. Tehát szórakoztató embereket is vittek
magukkal a gyakorlatra utazók. (Vicces emberkék akkor is voltak a seregben,
millió sztori kering az akkori sorállomány körében az IQ light kiképzőkről/állományról
- ám ez a mostani bejegyzés nem róluk szól.)
Tehát vittek szórakoztató embereket, s nem csak azért, hogy
saját katonáikat szórakoztassák, hanem a testvérhadsereg embereit/vezetőit is. S
mivel az ilyen megmozdulásokon csak igen kevés „civil” ember fordult meg, ezért
a szórakoztatók is a néphadsereg állományából kerültek ki. Táncosok, a
táncosokat kiszolgáló muzsikus emberek, katonazenekarok – nem utolsó sorban a
hadseregbéli protokollt is ki kellett szolgálni. Ugyanúgy, mint itthon.
Az új gazdasági mechanizmus harmadik évében (1971)
Kazahsztánba utazott egy népes küldöttség különvonatokkal. A népes küldöttség
nem falatozni/iddogálni ment, hanem az ún. harcoló alakulatok közös hadgyakorlatára
utaztak. Légvédelmi s egyéb tüzérek, az összes létező felszereléssel.
Az alább leírt két történetet egy volt zenész cimbora
mesélte el, aki tagja volt az „utazó cirkusz”-nak, mint a táncosokat kísérő
népi zenekar prímása. Én az említett esemény után 12 évvel hallottam először
ezeket a történeteket, akkoriban egy zenekarban dolgoztunk a Tisza és a Zagyva
összefolyásánál található város katonai repülőterén. A helyi zenekar a reptéri
laktanyában volt állandó helyén, ezen kívül még volt a városban két magyar s
két szovjet laktanya, valamint szovjet katonai kórház is – s még ez sem
tartozik a beharangozott történethez J
Arra most nem térek ki, hogy a néphadseregben a zenészek
foglalkoztatása hogyan történt, mert akkor még karácsony környékén is ezt a
bejegyzést írnám.
Nos tehát, elindultak a különvonatok a több, mint 4500
kilométerre levő célállomás felé. Az utazás során a zenészek be voltak osztva
különböző „békebeli” feladatokra, többek közt a vonaton nagyüzemben dolgozó
szakácsok mellé kisegítő személyzetnek, valamint egy ügyeletes felvigyázónak is
lenni kellett, aki a masinisztákra ránéz. A mozdonyvezetők ugyanis nem a magyar
küldöttséghez tartoztak, hanem helyi erők voltak. Akik természetesen nem
beszéltek ékes magyar nyelven. A varsói szerződésen belül a társalgási nyelv az
orosz volt. Amit viszont nem mindenki
beszélt/értett a néphadseregben sem.
A több, mint 4500 km távon voltak pihenőhelyek, általában
valamilyen víz mellett. Szabadtéri, de csak napközbeni pihenők. Ilyenkor a
vonaton lévő konyha „kitelepült” a szabadba, s ott főztek a legénységnek. A
legénység kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait, fürödhetett a folyóban,
stb. A mozdonyt nem lehetett teljesen leállítani, állandó indulásra kész
állapotban, de helyben maradt. Az éppen szolgálatban lévő ügyeletes felvigyázó
nem szállhatott le a vonatról, az ő dolga volt a mozdonyt irányítóval s
társaival a kapcsolattartás – a kiépített telefonvonalon keresztül. Egyik alkalommal,
amikor a táncosokat kísérő népi zenekar bőgőse (contrabass) volt szolgálatban,
odaszólt az egyik vezető a muzsikusnak, hogy kérdezze meg a mozdonyvezetőt,
mikor indulnak tovább. Mondanom sem kell, a muzsikus orosz nyelvtudása hagyott
némi kívánnivalót maga után, ezért amikor felhívta a mozdonyon lévő telepített
állomást s valaki felvette, beleszólt: „Mikor nacsalo pasli?” (ugyebár azt
akarta kérdezni, mikor indulnak tovább), ám a mozdonyvezető a ’mikor’-t s a ’pasli’-t
nem értette, csak a „nacsalo”-t (nachalo=induljon). Parancs, az parancs, így
megindult a szerelvény s egyre gyorsuló iramban az egész legénységet a
kitelepült konyhával egyetemben ott hagyta a pihenőhelyen…
Mire felocsúdott a
mozdonyvezető, s észlelte, hogy az üres szerelvényt irányítja, jó pár
kilométert maguk mögött hagytak. Természetesen nem kapott dicséretet a
muzsikus, amiért akaratán kívül megviccelt mindenkit. Egy előnye volt, soha
többet nem engedték telefonálni, vagy beszélni mással, mint a saját
csapattagokkal. Így aztán vonatfelvigyázó szolgálatba sem osztották be.
De beosztották a konyhavagonba segítőnek. Ez a másik történet.
Tudom a muzsikus nevét, de nem fogom nevesíteni. Ahogy visszaemlékszem,
találkoztam is vele több rézfúvószenei versenyen/fesztiválon az ősborókás
városában még akkor, amikor nem hallottam ezeket a sztorikat róla. Látványnak
sem volt utolsó, mert igen nagydarab ember volt, s akkoriban (1979, 1980, 1981, 1982, 1984) a város újonnan
épült legjobb éttermében muzsikált társaival együtt. Már nem katonazenészként,
hanem civilként.
A konyhavagonokban éjjel-nappal nagy nyüzsgés volt, etetni
kellett az embereket – így állandóan főzni kellett. Muzsikusunk elhíresült a
vonatindítási szövege alapján, gondolták a szakácsok, megviccelik. Elmondták
neki, hogy úgy végezze el anyagcsere problémáit, hogy míg szolgálatban van, nem
lesz lehetősége oda menni, ahová a király is gyalog jár, mert a konyhavagonban
nincs ilyenre lehetőség. Ezek után elkezdték etetni/itatni. Mindig volt valami,
amivel kedveskedtek neki, s ő nem volt az a visszautasítós fajta… Egy idő után
jelentkezett is, hogy neki bizony problémája van/lesz, még egy kicsit bírja, de
aztán muszáj lesz valami megoldás után nézni.
Ami ezek után következett, arra senki nem számított. Arra az
etetők/itatók számítottak, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák. Ami ha végiggondoljuk,
roppant kellemetlen, ha a szükség utoléri az embert s nincs hová menni. Egy
konyhában mégsem végezheti a dolgát… A konyhavagon ajtaja egy résnyire mindig
nyitva volt – kellett a levegő utánpótlás embereknek, gépeknek egyaránt. S jött
az előre kitervelt nagyszerű ötlet: kinyitják annyira az ajtót, hogy a hátsó
felét ki tudja az ajtón kívülre dugni, a lábával kitámasztja magát az ajtó
küszöb részébe, egy-egy ember pedig fogja egy-egy karját, míg a dolgát elvégzi,
majd visszahúzzák… Nem lesz semmi baj, ők is így szokták – bizonygatták a
konyhások.
Csak elérkezett az idő, amikor minden szemérmet félre kell
tenni, s élni a segítséggel. Megtette azt, amit ajánlottak neki, próbált
könnyíteni szorult helyzetén. Közben a vonat gyors iramban kezdett lassítani,
majd lépésben haladt. Volt már ilyen az utazás során, általában hidakon nem
teljes sebességgel haladt át a szerelvény. Gondolták, most is híd jön, de ez az
események folyását nem befolyásolja. Csakhogy nem híd következett, nem is
település. Emberek voltak a sínpálya mellett, lapáttal, ásóval, csákánnyal.
Krampácsoltak. Köztörvényes, vagy ki tudja milyen okkal fogvatartott emberek.
Fegyveres őrökkel. A sínpálya karbantartási munkálatait rabokkal végeztették.
Ha jött/érkezett egy vonat, abbahagyták a munkát, megvárták még a vonat elmegy,
s folytatták.
A krampácsolók közt is volt vicces kedvű ember. Aki, mikor
meglátta a lassan közeledő szerelvényt, s az egyik ajtóból kilógó lemeztelenített
hátsó fertályt, nem bírta megállni, hogy a kezében lévő lapáttal rá ne sózzon
egyet az amúgy szorult helyzetben lévőre…
A többit az olvasói fantáziára bízom… Nem lett belőle súlyos
egészségi problémája a szenvedő alanynak, a hadgyakorlat ideje alatt a
konyhások ellátták minden földi jóval, amihez csak hozzá tudtak jutni.
Vigasztalásképpen.
Köszönöm a türelmet.