2008. december 31., szerda

bádog

Az év végén szoktak "zárszámadást" csinálni imitt-amott. Nem kívánok több időt rá szánni, voltak benne szép részek s kevésbé szépek. Kicsit kevesebb ideget kívánok mindenkinek, több mosolyt (még ennél is többet), a mosolyból sosem lehet elég. Aki kíváncsi, nyugodtan lapozzon vissza a bejegyzésekhez. Nem töröltem egyet sem, s a jövőben sincs szándékomban. Az, hogy kevés komment érkezik, azt pedig betudom annak, hogy nem annyira könnyű ide írni. A rendszer ilyen, ezen én nem tudok változtatni. Lustaságból íródnak a bejegyzések, éppen arról amivel/akivel foglalkozom. Jövőre is folytatom, de az "aranyhármassal" nem vagyok hajlandó foglalkozni - ide írni pedig pláne nem. Kívánok mindenkinek aki időnként erre téved, szép évet, olyan munkát, amivel szeret foglalkozni, s természetesen sikereket. A zenekar első trombitása elküdte a jókívánságot, ezzel kívánok én is minden jót, "Bádog új évet!" :) Köszönöm a türelmet. 11:41

2008. december 28., vasárnap

varázshang

Horváth Brazil Balázs: A trombita hangja (Megjelent a Holmi 2002/9. számában) Ha egyedül vagyok otthon, csend van, és nem zavar semmi, gyakran azon kapom magam, hogy a régi dolgokon ábrándozom. Lehet, hogy ez nem jó jel, öregszem vagy mifene, de nem tudok tenni ellene, unos-untalan elkalandoznak a gondolataim. Nem nagy ügyek ezek, csak apróságok, emlékfoszlányok és pillanatképek zsongítanak. Mostanában például a nagyapámon jár az eszem. Tudják, nekem volt egy nagyapám.Úgy emlékszem rá, hogy sokat viccelődött velem gyerekkoromban. Állandóan nevetett, én meg közben mindig az orrát figyeltem. Irgalmatlanul nagy orra volt, úgy látszik, ez nálunk családi vonás – a nagy orrúak családjába tartozunk –, nekem sincs kicsi, de az övé valósággal cyranói magasságba emelte ábrázatát. Egy házban laktunk vele, mi négyen, szüleim, húgom és én. Egy házban laktunk egy ideig, amíg el nem költöztünk egy másik helyre. Szép nagy, bár egy kissé koros volt nagyapám háza, hozzá illő nagy kerttel, ami nem volt túl rendezett – mint a mai kertek –, ám épp megfelelő egy magamfajta gyereknek, hogy gondtalanul elbóklásszon benne naphosszat. Ezt meg is tettem, eleinte többet, később, mikor már iskolába kellett járnom, akkor kevesebb időt töltöttem a kertben, de jobb híján mindig ott kötöttem ki. Szerettem figyelni a bogarakat a fű alatt, az ugrándozó szöcskéket, a percegő, soklábú, szapora jószágokat, de különösen a hangyákat kedveltem, nagy élmény volt nézegetni, ahogyan maguk előtt görgették az óriási kenyérmorzsákat. Ennél nagyobb élvezetet csak az okozott, amikor nézhettem nagyapámat trombitálás közben. Ugyanis rendszeresen játszott. Kényes pontossággal, minden másnap kora délután, úgy emlékszem, kettő órakor, elővette a szép nagy, aranyszínű trombitáját, és pontosan egy órát gyakorolt. Nem többet. Hétvégén viszont általában együtt zenélt, illetve ahogyan ő mondta, együtt muzsikált más öregemberekkel. Azt nagyon szerettem. Volt, hogy azok jöttek ide, volt, hogy ő ment hozzájuk. A hétvége így nem volt biztos, de hét közben, ahogy már említettem, minden másnap számítani lehetett arra, hogy otthon gyakorol. Én számítottam is rá. Olyan voltam, mint egy hűséges kiskutya, aki mindennap egy meghatározott időben, ugyanazon a helyen várja a gazdáját. Kettő óra előtt pár perccel már odasomfordáltam a nagy szoba sötétbarna fakerettel bevont magas, boltíves ajtaja elé, és izgatottan lestem, hogy mi fog történni. Holott tudtam előre, hiszen mindig ugyanaz történt. Nagyapám mímelt áhítattal levette a fekete hangszertokot a nagyszekrény tetejéről, letette az asztalra, majd elkezdett mormogni a bajusza alatt, ami nem is volt neki: – Lássuk csak, lássuk csak, mi van feladva mára!? Mit játszunk, mit játszunk, mit írt a derék mester… – efféléket mormogott, meg krákogott hozzá, a torkát is köszörülte. Én mindig azt hittem, hogy azért csinálja, hogy jobb legyen a hangja tőle. Aztán rájöttem, hogy fújni rekedten is lehet. Matatott egy ideig a kották között, majd a kiválasztott kottát nagy lelkesedéssel fűszerezett műgonddal feltette a kottaállványra, még egyszer utoljára jól megnézte, majd általában köpött egyet. Ez nem volt szép tőle, nem is szerettem ezt a jelenetet olyan nagyon, de kihagyhatatlan eleme volt a szertartásnak. Vélhetően azért szokott rá a köpködésre, mert szivarozott. Aki erősen szivarozik, annak a szájában maradnak a szivarvégből kis darabkák, amiket aztán – illetlenség ide vagy oda – ajánlatos kiköpni, mert igen keserű íze van. Mivel ő erősen szivarozott, köpködött is rendesen. Egyébként aki már látott trombitást gyakorolni, az nem lepődik meg egy kis nyál látványától, mivel a trombitán található egy kis lyuk, amin keresztül igen gyakran kifolyatják a fújás közben felgyülemlő nyálat. Nagyapám sem tett másképp, és ez nekem is teljesen természetes volt. Mi tudjuk, mivel jár a trombitálás. Mire oda jutott, hogy kiemelje a hangszert a tokból, rendszerint én már besurrantam a szobába, de legalább a fejem már biztosan kibukkant a nyikorgó ajtó mögül, hogy láthassam a nagy pillanatot. – Hova kandikálsz, kis barátom? Látom, pontosan érkeztél. Ne feledd, a pontosság fél siker! – ilyen okosságokat mondogatott nekem, és én magamba szívtam mindent, amit ilyenkor ott láttam vagy hallottam. Figyeltem a mozdulatait, lestem minden szavát. Nagy színész volt az öreg, én pedig megfelelő hallgatóság a számára, jól nevelt, csendes gyerek. Ha különösen jó kedve volt, akkor megkínált cukorral. Mindig Negro cukrot adott, amitől teljesen fekete lett a nyelvem, aztán rohantam a tükör elé, hogy nézegessem. Ez az élmény újra és újra lenyűgözött. Később, mikor nagyobb lettem, már nem adott annyi cukrot, elzárva tartotta a szekrényben, pedig én akkor is szerettem, ezért a húgomat kellett küldözgetnem cukorért. Rajta megesik a szíve, gondoltam, és általában meg is esett. Néha állítólag loptam is kukót (ez a Negro családi neve, a húgomtól származik), de ezt én a mai napig határozottan tagadom. Szóval ha minden jól ment, kettő óra tíz perckor én már ott ültem a kis sámlin, szopogattam a kukót, a kezeim közt morzsolgatva a cukorkáspapírt. És akkor kinyílott a fekete láda. Benne feküdt a piros posztóval körülölelt, csillogó-villogó, aranybevonatú hangszer, a King Star. Ez volt a márkája. Állítom, hogy a nagyapám is valahányszor kinyitotta a dobozt, elámult a látványtól. Talán ezért nyitotta ki olyan ritkán. Csak minden másnap, pontban kettő órakor, és hétvégén. Máskor a trombita helye szigorúan a szekrény tetején volt, jó magasan. Egyszer iskolából hazajövet nem találtam otthon senkit. Körbepillantottam a nagyszobában, beszívtam a szivarfüstöt, azután tekintetem a fekete bőrrel bevont hangszertokon pihent meg. Néztem, néztem a dobozt, a szívem egyre hevesebben kalapált, nem tudtam legyőzni a vágyat, és a következő percben már ott csimpaszkodtam a könyvszekrény polcain. Az igazat megvallva eléggé tele volt a gatyám, mert nagyon magas volt a szekrény, és nagyon labilisak voltak a polcok, én meg elég ügyetlenül másztam, de az eltökéltség legalább megvolt bennem. Nagyon nagy veszélyben voltam, hiszen bármikor betoppanhatott valaki, és akkor én minimum magamra rántom a könyvszekrényt, de lehet, hogy menten szörnyet is halok. Egyelőre azonban nem jött senki, viszont bárhogy ágaskodtam, nem értem el azt az átkozott trombitát. Még feljebb tornásztam magam, most már egész testemben remegtem, az is fokozta izgalmamat, hogy így már kézzelfogható közelségbe került a varázslatos hangszer. És valóban megkaparintottam, lefelé ereszkedtem vele, a fejem felett tartottam, marha nehéz volt, de úgy vigyáztam rá, mint egy kristályvázára, hogy le ne ejtsem. Mondjuk akkoriban egy kristályvázára valószínűleg nem vigyáztam volna ennyire. Végül is leérkeztem. Teljesen elgyöngültem az imént bemutatott tornamutatványtól, pedig csak most gondoltam bele, hogy ezt még egyszer meg kell tennem, minthogy most már menthetetlenül viszsza kellett raknom a trombitát a helyére. De a trombita most ott feküdt előttem, az asztalon. Ezt most már ki kellett nyitni. Óvatosan felpattintottam a két kis fémkapcsot a nehéz bőrtokon, majd lassan felnyitottam a fedelét. Ott volt! Ott volt benne! A King Star! Teljes fényében pompázott előttem. Lüktetett a halántékom, éreztem, ahogyan a vér a fejembe tódul. Teljesen kész voltam. Azért nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem. Óriási volt! Ott feküdt a lágy, piros posztóban, és megadta magát. Nekem adta meg magát! A csodálatosan szép billentyűk felsorakoztak egymás után csillogó gyémánt berakásokkal a tetejükön (most visszagondolva biztosra veszem, hogy műanyag berakások voltak), azok a formák és hajlatok, az ujjtartó gyűrű, és a tölcsér mint a trombita csúcsa, a legszentebb ékessége, és az egész hangszer csak úgy ragyogott. Káprázatos volt! Megbabonázva álltam felette, és nem múló élvezettel gyönyörködtem benne. Gondoltam, bele kéne fújni. Ehhez azonban a trombita mellett heverő fúvókát kellett a trombita végébe beleilleszteni, amihez meg kellett mozdítani a trombitát, amit nem nagyon mertem megtenni. De a vágy ismét legyőzte a félelmet, és egy kicsit kiemeltem a trombitát a helyéről, épp csak hogy bele tudjam tolni az ezüstszínű fúvókát, majd vissza engedtem a tokba, pont úgy, hogy a fúvókás vége kilógjon. Nagyszerű! – gondoltam. Kivettem a trombitát, és mégse. Bele tudok fújni anélkül, hogy ki kelljen emelni. Felvettem nagyapám áhítattal átitatott ábrázatát, odasettenkedtem a trombita kiálló végéhez, lehajoltam, és nagyon óvatosan belefújtam a fúvókába. Nem akartam, hogy nagyon hangosan szóljon a hangszer, nehogy feltűnést keltsek. Nem keltettem. A hangszer meg se nyikkant. Második próbálkozásomat is hasonló kudarc követte. Harmadszorra már nagy levegőt vettem, számhoz szorítottam a hangszert, és teljes erőmből fújtam ki a levegőt… és ekkor: – Basszama, basszama! – rémülten ugrottam félre nagyapám kiáltozását hallva hátam mögül, kis híja volt, hogy nem kaptam szívrohamot a helyszínen. – Hohohó, hohó, mit művelsz itt, az isten fáját, még a végén leejted itt nekem a trombitát! Nagyon drága hangszer ez kis barátom! Nagyapám egy jókora szivarral a kezében állt előttem, nekem úgy tetszett, még hatalmasabb orra volt, mint általában, és még a haja is égnek állt rémületében. Visszagondolva elképzelhetőnek tartom, hogy kettőnk közül én voltam jobban megrémülve, de ez közel sem biztos. Emlékszem az eset után jó ideig még a közelébe sem mertem menni, a kétórai gyakorlásokat is kihagytam. Aztán konszolidálódott a helyzet köztünk, ismét megkínált Negróval, én meg ott üldögéltem megint a kis sámlin, hallgattam a felejthetetlen trombitajátékát. Nagyon szép hangokat tudott kifújni. Ha magas fekvésben játszott, akkor lábujjhegyre állt, úgy nyújtózkodott, ha mély hangokat fújt, akkor meg valósággal összegörnyedt a nagy súly terhe alatt, fortissimóban a szemei kidülledtek az erőlködéstől, olyan volt, mint egy nagy, öreg béka, ellenben halk szólamokat, finom kötéseket csak csukott szemmel tudott megszólaltatni, és ilyenkor leheletnyi pátosz szállta meg egész lényét. Átélte a muzsika hangulatát, ábrázatától – dacára annak, hogy a trombita mindvégig a száján volt – pontosan le lehetett olvasni, hogy vidám dalt játszik vagy szomorút, gyorsat-e vagy lassút. A szemöldök játéka volt a legfigyelemreméltóbb. Olykor úgy tetszett, magas homloka legtetejére húzta nagy, bozontos szemöldökét, máskor meg annyira összevonta őket, hogy szeme helyén csak két nagy szőrpamacsot lehetett látni, nem is beszélve arról a csodálatos képességéről, hogy külön-külön tudta mozgatni szemöldökeit. Egy-két régi nótája megmaradt bennem a mai napig. Nagyrészt klasszikusokat játszott Leopold Mozart, Torelli, Vivaldi, Molter voltak a kedvencei, de olykor-olykor eljátszott néhány Armstrong-örökzöldet. Most visszagondolva komikusan hat, ahogy minden kíséret nélkül játszotta ezeket a dzsessz-számokat jobbra-balra dülöngélve közben, de amellett hogy akkoriban is sokat nevettem rajta, nagyon élveztem. De a legjobban az tetszett, amikor idejött a többi öreg, és együtt játszottak. Jó hangosak voltak, majd szétment a fejem tőlük, édesanyám nem is nagyon akart ilyenkor beengedni, de én rendszerint kikönyörögtem magamnak a láthatást. Elég érdekes figurák voltak, mindegyik hozta a hangszerét – kivéve a zongoristát, zongora ugyanis volt a szobában – általában négyen zenéltek egyszerre. Mindig a nagyapám intett be. Olyan volt, mint egy rajzfilmfigura. Hármat rugózott a térdével, és utána intett be. A többiek meg utána. – Basszama! Állj! Álljatok meg! – zengedezte nagyapám. – Lacikám, hát lemaradsz! Állandóan lemaradsz! Ez egy négynegyedes ütem, nem látod, az isten verje meg! – Egy francot maradok le, veled nem lehet játszani, hova sietsz?! Négy negyed!? Itt van ni! Hallgasd, pam-pam-pam-pamm… – Ne pam-pamozzál itt nekem, sokkal gyorsabban kell ezt játszani! – Hagyjátok már abba! – szólt halkan a vitába a visszahúzódó természetű, sovány csellós. – Ezzel nem lehet játszani! – ezt Lacikám, a fejtetőn kopasz, nagy bajuszú és nagyon szőrös kezű zongorista hajtogatta folyton. Érdekes, hogy míg a maradék haja a tarkóján és a nagy bajusza is hófehér volt, addig a kezén hosszú, ronda, fekete szőrcsomók fityegtek. – Akkor minek jöttél ide! Nem tudsz játszani, összevissza kalimpálsz! Minek jöttél ide! – rikácsolta a nagyapám.Laci bácsi ilyenkor morgott valamit, végül meghúzta magát a zongoránál, és megpróbált gyorsabban játszani. De öt perccel később már lehet, hogy pont az volt a baj, hogy túl gyorsan játszott. Nagyapámnak semmi se volt jó. Ő volt a hangadó köztük, állandóan megállította őket, teljesen kiszámíthatatlan volt. Vagy ők játszottak összevissza. Nem tudom. Tény, hogy az egy-két órás együttzenélés alatt nem sok darabot sikerült végigjátszaniuk, mert mindig megálltak és újrakezdték. Sőt az sem volt ritka, hogy valamelyikük megsértődött, és hazament idő előtt. Vagy mindnyájan összevesztek. Nagy drámák játszódtak le a szemem előtt akkoriban.Egy ilyen alkalom után egyszer ott maradtam, miután a vendégek elmentek. Nagyapám kikísérte őket a kapuig, majd visszafelé baktatott a szobába, hogy elpakolja a hangszerét. – Na, mi az, kis barátom, hogy ityeg a fityeg? Játsszak neked valamit? – kérdezte. – A Dollit! – vágtam rá.Akkoriban a Hello Dolly című világsláger volt a kedvencem. Az igaz, hogy nem akkor volt világsláger, amikor a kedvencem volt, de ez nem zavart. Az iskolában is, ha megkérdezték, mi a kedvenc számom, mindig azt feleltem, hogy a Dolli. Senki sem tudta, hogy mi az, de ez számomra csak az osztálytársaim műveletlenségét bizonyította. Így hát nagyapám eljátszotta nekem a Hello Dollyt. Különösen jó kedve volt, mert trombitálás közben táncra perdült, pontosabban körbecammogta a nagyszobát, vasalt sarkú lakkcipőjével az ütemet verve a hajópadlón. Még énekelt is! Hogy milyen nyelven, azt nem tudom, mivel angolul nem beszélt. De ez nem is volt érdekes. Hello Dolly – köszönt a zongorának, a könyvespolcnak, az ódivatú, mélybarna színű kredencnek, ahol a cukrokat tartotta, és nekem is köszönt. Roppant mulatságos volt. – Ide figyelj, kis barátom, gyere csak közelebb! Jól figyelj arra, amit mondok! – rágyújtott hüvelykujjnyi vastagságú szivarjára, kifújta a sűrű, fekete füstöt, mely szelíden gomolygott a mennyezet felé, és nagy orra fölött mosolygó szemeivel rám nézett. Rögtön átéreztem a pillanat fontosságát. Jó mélyeket sóhajtozott, bizonyára kifárasztotta a táncolás, megköszörülte a torkát, köhécselt egy kicsit, majd így folytatta: – Amit most mondok neked, azt nem szabad elárulnod senkinek, csak majd annak, akit nagyon szeretsz. Ígérd meg, hogy nem árulod el senkinek?! – Megígérem! – feleltem határozottan. – Jól van. Egy nagy titkot fogok elárulni neked, egy igazi nagy titkot. Most már elég nagy vagy hozzá, hogy megtudd. Szereted a trombita hangját? – Szeretem. – Tudom, épp ezért árulom el neked a titkot. Benned megbízhatok. Lehet, hogy egyszer nagy trombitás válik majd belőled, de ha nem ismered ezt a titkot, akkor nem mégy semmire. Van a trombitának egy hangja, valahol félmagasan az A és a H közelében, igen, valahol ott kell lennie, szóval van ott egy hang… úgy hívják: a varázshang. Olyan szép, hogy azt te el sem tudod képzelni, kis barátom. Ezt a hangot csak nagyon kevesen hallhatják, és még kevesebben tudják kifújni. Csodálatosan szép hang, olyan friss, mint egy erdei patak csobogása, olyan gyönyörű, mint a legszebb lány, akit életedben láttál, olyan igaz, olyan erős a csengése, és mégis olyan lágy és dallamos a hangzása, hogy mikor meghallod, nem tudsz másra figyelni, csak arra a hangra. Megáll körülötted az idő, csak a hang és te maradsz együtt, majd átjárja egész testedet, eggyé válsz a hanggal, semmihez sem fogható mámorító érzés kerít a hatalmába. A hang megnyugtatja a lelkedet, felszabadítja a szívedet, minden bánatodat elfelejted. Igen, kis barátom, ilyen csudálatos hangot csak egyszer hall életében az ember, de azt nem felejti el soha. Lehet valaki bármekkora művész, ha nem hallja vagy nem tudja megszólaltatni a varázshangot, az egész mit sem ér. A nagy művészek szerte a világban csakis ezt a hangot keresik, és a legtöbben nem találják meg soha. Nagy alázatot és hallatlan kitartást követel meg ez a hang. Ismerek olyan trombitást, aki az egész életét rááldozta, hogy kifújja a hangot, de mindhiába, nem sikerült neki. Nagyon rafinált ez a hang, nem mutatja meg magát akárkinek. De szépsége olyan lenyűgöző, hogy minden pénzt megér. Ezt sose feledd, kis barátom. A harmónia hangja, minden benne van, amit tudni érdemes. Én még nem tudtam kifújni ezt a hangot, egypárszor már nagyon közel jártam hozzá, de nem értem el. Nem baj, kis barátom, most már tudod a titkot, ne áruld el senkinek. Majd ha nagyobb leszel és lesz hangszered, akkor neked is megadatik a lehetőség, hogy rátalálj a nagy hangra. Ne felejtsd el, valahol az A és a H hang közelében kell lennie. Ha rátalálsz, elnyered a legnagyobb boldogságot. Na, most menj szépen vacsorázni, édesanyád már vár téged. De őrizd meg ám a titkot! Aznap este nem bírtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban. Egész éjjel a nagy hang, a varázshang járt az eszemben. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, elterveztem, hogy a következő évben én is elkezdek trombitálni, és meg sem állok a varázshangig, legalábbis eljutok a mennyországba általa, glória lesz a fejem felett, és kis angyalkák fognak körülöttem szálldosni. Az osztálytársaim pedig megpukkadhatnak az irigységtől. Azért egy kicsit meg is rémisztett a dolog. Mi lesz, ha tényleg rálelek a varázshangra? Nem lesz abból valami baj? Nem, nem lehet. Nagyapa megmondta, a varázshang a legcsodálatosabb dolog a világon, csak öröm származhat belőle. Lehet, hogy már holnap el kéne kezdenem trombitálni? Lehet, hogy szivaroznom is kéne? Az segíthet! De hát nagyapa sem találta meg a nagy hangot! Az nem számít, ő azért biztosan meg fogja találni. És én is! Ez egész biztos, ha szorgalmasan gyakorlok, és szépen fújom a trombitát. Csak lenne már holnap, hogy elkezdhessek trombitálni! Aztán holnap lett, és én nem kezdtem el trombitálni. Aztán elmúlt egy év, mi meg elköltöztünk, és egyre ritkábban találkoztam a nagyapámmal. Aztán elkezdtem ugyan trombitálni, de nem ment olyan fényesen, mint ahogy vártam. Varázshangról szó sem volt. Nem igazán megfelelő a szájam a trombitához – mondták, akik értettek hozzá. Egy héten háromszor kellett járnom trombitaórára. Ráadásul valami ütött-kopott trombitát kaptam a zeneiskolától használatra. Ha meg otthon gyakoroltam, mindig átdörömböltek a szomszédok. Nagyapára senki se szólt, ha gyakorolt. Olyan fals hangot is adott ki az a trombita. Bezzeg a King Star, annak szép csengő hangja volt. A billentyűzés jobban ment. Állítólag könnyű volt a kezem. Lehet, hogy zongoristának kellett volna mennem, de hát ilyen alapokkal én csak trombitálhattam. Végül is szerettem trombitálni, csak nem mindig volt kedvem gyakorolni. Szidott is édesanyám: – Szégyent hozol a nagyapádra, fiam, olyan lusta vagy, mint egy disznó! Így mondta mindig. Néha lebicikliztem a nagyapámhoz, sétáltam a kertben, akkoriban a bogarak már nem érdekeltek annyira, beszélgettem vele mindenféléről, megtelt a tüdőm szivarfüsttel, jól kiköhögtem magam, aztán hazamentem. Mi tagadás, később szinte teljesen elhanyagoltam a nagyapámat, megszaporodtak ügyes-bajos dolgaim, kezdtem felfedezni önmagamat, és ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet törődtem akkori környezetemmel: az élet nagy kérdéseire kerestem a válaszokat rendületlenül. Ezen már túl vagyok, a nagy kérdésekre ugyan nem kaptam választ, bár nem is volt olyan sok kérdésem, esetleg azt a hangot, hogy hol lehetne megtalálni, de hát valljuk be férfiasan, ez így elég komolytalan felvetés. Kialakítottam a saját környezetemet, hogy legyen mit elhanyagolni, rég fátylat borítottam eme régmúlt időszakra, megnyugodtam, és boldogan élvezem a felnőtt lét minden javát, és viselem terheit. A nagyapám már meghalt, ez se nagy ügy, a nagyapák előbb-utóbb meghalnak, szép temetése volt, de már csak homályosan emlékszem a szertartásra. A trombitáját én örököltem, valamelyik szekrényembe rejtettem annak idején, de már nem is emlékszem pontosan, hova, és az igazat megvallva, akkor már jobban örültem volna, ha rám hagyja a házát, de ezt nem tette meg, anyám és három testvére osztoztak meg rajta nem épp testvéri módon, de kétségtelenül felnőttesen. Jómagam nem trombitálok, nincs rá időm meg túl hangos is. Zavarná a feleségemet, aki sosincs itthon, a gyerekeim se tudnának tőle tanulni. Lehet, hogy engem is zavarna vagy legalábbis feszélyezne, hogy játszom, esetleg zavarba ejtene a tudat, hogy hamisan szólaltatom meg nagyapám trombitáját, de hát az már olyan öreg, mint az országút, nem is jöhet ki rajta egy komolyabb hang se, teljesen értéktelen. Bekapcsolom a sztereót, az úgy szól, hogy azt ember ki nem tudja fújni, két négyutas hangszóróval megspékelve, nem lehet csalódni benne, biztos befektetés, garantált élvezet. Néha, mikor egyedül vagyok mindig, azért el-elkalandozom, és haszontalan dolgokról morfondírozom magamban, ahogy most tettem, előfordul, hogy bogarakról álmodom éjszaka, de trombitáról, érdekes módon, soha. Köszönöm a türelmet. 20:40

2008. december 26., péntek

csirke a jégen

Karácsonyi beszámoló: evés, alvás, olvasás, nem feltétlenül ebben a sorrendben. De ami állandó, az a háttérzaj. Nagyszerű, sokszor hallott, hallgatott mjuzikok. A kedvenc fúvószenekar mellett a megunhatatlan Mahler 2. a "feltámadás" melléknevet viselő szimfónia, R. Strauss: Metamorfózis-a, Manuel de Falla: Háromszögletű kalap, Ottorino Respighi: Róma-i nótái úgymint Róma kútjai, Róma fenyői, Római ünnepek. Utóbit a Danubia zenekar 10 éves koncertjén készült felvételről hallottam, csak velük van meg ez a darab (nekem). Merő kíváncsiságból megfülelném más zenekartól is. Csak ritkán veszik elő - feladja a leckét mindenkinek. S ma befejeztem a "harrypotterösszes" negyedik kötetét is olvasásilag. Még két rész van nálam, de azok már könyvtári darabok. Az első négyet kölcsön kaptam. Holnap visszaviszem. S majd ha egyszer szerencsém lesz valamelyik általam látogatott antikváriumban, megveszem az egészet. Mind a hét kötetnek keresek helyet. Vannak olyan könyvek (nem is kevés), amiknek itthon a helye, nem csak a könyvtárban. Szeretek olvasni. Kicsit pihentetem most Herb330-at. De ahogy nem tudok meglenni evés nélkül, a kottaírás is hiányzik egy idő után. Már csak azért is, mert minnél hamarabb végzek egy-egy kottával, annál hamarabb sorra kerül a következő. S a tarsoly még degeszre van tömve tervekkel. S lassan szépen, ahogy a csirke megy a jégen... Köszönöm a türelmet. 19:08

2008. december 24., szerda

nokedli

S újra itt van a Karácsony:) Már a tűzre van téve a hagyományos töltött káposzta, 34 db + az apraja és a tetejére egy kis füstölt kolbász. Tegnap elkészült a zsebes hús is félig, kóstolás után úgy döntöttünk hogy ebből bizony még egy adagot kell készíteni, inkább a három csirkemell helyett legyen csak kettő rántva. Kizárólag csak az íze kedvéért pedig még lesz egy kis gombás tejfölös pörkölt. Nem nokedlivel, csak natur tésztával. Délután nem sok kedv marad az egy kiló lisztből bekavart tésztát kiszaggatni. Merthogy nálunk még ez is hagyományosan készül, nem a nokedlikészítő kézikészülékkel, hanem deszkáról késsel szaggatva. Időigényes. S abból ilyenkor mindig kevés van. 24 órából áll egy nap, egy láda sör is 24 üveg - ez nem lehet véletlen :) Köszönöm a türelmet. 07:09

2008. december 22., hétfő

csokilikőr

Mára vége a sütögetésnek. Nem én sütögettem, csak hátramozdító voltam, s főkóstoló:) Szombaton készült három mákos (kelt) kalács, csak azért hogy egy kicsit elteljünk vele. Tegnap és ma pedig még elkészült négy rúd meggyes-mákos, három diós, és egy gesztenyés-meggyes. Az utolsó csak a kísérlet kedvéért - no meg én kimondottan szeretem a gesztenyét. Közbe - közbe még valami lemaradt, irány a bolt, posta, miegyéb. Holnap a töltött káposzta lesz alágyújtásra kész állapotba hozva, ehhez nem kell csak három kiló húst ledarálni, vagy egy kicsit többet. Mert a "zsebes" husihoz is kell egy kis kolbász töltelék, akkor már egy darálásra menjen le... A gombás-tejfölös pörkölt pedig csak előkészítve, hogy szerdára kevesebb maradjon. A rántott csirekemell pedig csak frissen készítve jó, olyan babakrumplival hogy ihajj :) Holnap pedig megalkotásra kerül a csokilikőr. Jó alapanyagokból nem lehet elrontani. S az alapja egy két éves, szintén saját alkotású meggylikőr. A kertszomszéd útmutatása alapján készült. Semmi különös nincs az elkészítésben, kell hozzá meggy pálinka, majd amikor érik a meggy, abból megfelelő nagyságú (1,5 literes) üvegbe annyit tenni magostól, hogy majdnem tele legyen. Erre szórjuk a répacukrot, majd felöntjük meggy pálinkával, s kitesszük a tűző napra 7 - 10 napra. Ezután csak a leszűrés marad és a várakozás. A várakozás csak azért, hogy szelidüljön a kisüsti meggy pálinkának az egyébként kellemes illata, ám likőrnek "szagos". Már semmiféle pálinka illata nincs, így megalkotható a meggyes csokilikőr még egy pár aprósággal dúsítva. Úgymint tejszín, keserű csokoládé, és sűrítő anyag, ami lehet tejpor, vagy csokis cappuccino por. Jóóóól elkeverjük, felrázzuk, s mehet a hűtőbe. Köszönöm a türelmet. 19:05

2008. december 19., péntek

adventi

A mai szereplés "lement". Ahhoz képest jól, amennyien voltunk a fellépést megelőző próbákon. Nekem nem volt megnyugtató egészen a kezdésig, de aztán megbarátkoztam a gondolattal hogy mindenki odafigyel - ha már egyszer... Első olyan kottanélküli levegőszeletelésem volt, amikor még a kottaállvány sem zavart. Kissé bele is izzadtam. Pedig nem csináltam mást mint amit a próbákon szoktam. Rövid pihi, aztán kezdünk január 11-én egy frissítő próbával, 22-én pedig a színpadon. Köszönöm a türelmet. 20:13

2008. december 18., csütörtök

kresz

Blogfüggő lettem? Azzal a gondolattal értem haza, hogy ma írnom kell. Ha ez blogfüggőség, akkor jó úton haladok:) Bár van mindig írnivalóm - nem csak kotta, bötű is. Most a betű több. Mert - kapaszkodj meg kedves olvasó(m) - , kresz tanfolyamra járok! Akármilyen hihetetlen is, szombaton lesz az utolsó előadás napja, amin részt is veszek. Holnap kimarad, holnap Adventi koncert lesz az "Olvasó"-ban 17:00-kor. Mi kezdjük a műsort négy darabbal. S ha végzünk, már nem fogok rohanni a tanfolyamra. Érthető. Tehát holnap az év utolsó dobása a zenekarnak, s szünet következik. Túl hosszú nem, mert január 22-én van a következő nyilvános szereplés, bár a próbáink is nyilvánosak. S a jövő évre is vannak tervek, persze konkrétum nincs, miért is lenne. Egy év végi társulati ülést azért csak össze kell hozni s a kérdésekre kielégítő választ adni/kapni. Mert csak simán durcásnak lenni az óvodában szokás. Mindent meg lehet s kell is beszélni. Tiszta dolog, ha úgy állunk hozzá. Ma esti zene: Berlioz: Te Deum op.22 European Community Youth Orchestra, Claudio Abbado. Köszönöm a türelmet 20:15

2008. december 15., hétfő

ezittareklámhelye...(sic!)

Örömmel teszek eleget a felkérésnek, s közre adom itt a következőt: Kedves Ismerősöm, netán cimborám! Köszönöm, hogy köszönthettünk, ill. majdnem a STEFÁNIÁBAN! Megkésve bár, de nem letörten azért a helyi sajtó bojkottja nélkül is van eseményi beszámoló!* Illetve lesz, ha tovább küldenéd ismeretségednek… Ha már a helyi médiánk(?), egy kukkot sem nyeffentett… Találkozzunk majd legközelebb az Operában! Hátha akkorra a Zounoki korifeusaink is megtisztelik majd elvándoroltjainkat, remélem ekkor már engem is! ADD TOVÁBB, MERT…Barátsággal: benson~vili. http://www.bensonv.hu * = http://szolnoksagok.freeblog.hu/

2008. december 14., vasárnap

kulináris örömök

Ma tartottuk a zikrek szülinapját. Ismét bebizonyítottam magamnak, hogy igenis, tudom "túlenni" magam. Kezdődött azzal hogy reggel elmentem kenyeret venni, de közben a húspultra pakolták a marha oldalast. Na, ezt nem lehet kihagyni, került a kosárba egy kiló. A fele belekerült a levesbe. Így legalább kevesebb lett a lé... A marha oldalas mellett még volt benne strucc far-hát far része, strucc szárny 1 db, pár csirke futómű, disznó "fehércsont" ami medence-, és lapocka csont képében jelent meg. S a zöldségek. Sosem esett rosszul még vegyes húsleves, most sem. Nem is bírtam mást enni, éppen csak megkóstoltam a sertés paprikást csőtésztával csak az íze kedvéért nagy duzzogva. Az ebéd utáni olvasásos elalvás, mint délutáni szunyóka is jól esett. Majd mentünk köszönteni a fiúkat. Felvittük az ajándékot - színes tv - , Apu hozta a Jenci papa által készített Oroszkrém tortát, vagy Orosz krémtortát - halovány gőzöm sincs hogyan kell helyesen írni. Van még ez a változat is: orosz krém torta. A lényegen nem változtat, átmérője cca 45 cm, súlyáról fogalmam sincs. Ha már ott vagyunk, együnk pár falatot. Maradtam a klasszikus francia salátánál, hozzá egy kis mexikói saláta is, mellé pedig rántott csirke mell, és sajttal töltött rántott csirkemell. Nem a bóti, saját gyártmány. Nem is annyira nagy duzzogva, de leküldtem vagy három zóna adagot, és utána egy szelet tortát. Majd még egy majdnem egész szelet tortát. Összesen vayg három deci kóla csúszott utána, de még most is úgy érzem hogy nyakig vagyok. Ma már nem áldozok a kulináris örömöknek. Sőt, nem is csapatom széjjel semmiféle háziszőttessel sem! Köszönöm a türelmet. 19:23

főpróba

A ma délelőtti főpróba szerű meneten - ha teljesen nem is nyugtatott meg - , ismét voltak "szép részek". Azért az jó dolog ha van a zenekarnak alja is, de nem úgy mint az utolsó hónapban, hogy esedékesen valaki fújta a basszus szólamot aki éppen megjelenet a próbán. Lehet harsonával urambocsá' baritonnal együtt basszus szólamot játszatni blattra, csak nem túl egészséges. A közös produkció lemondásával valamennyire tisztult a stressz. Majd ha úgy áll mindenki hozzá mint én (hajrá ego), akkor meg fogjuk valósítani. Ám addig helyre kell(ene) tenni a fejekben is valamit. Nem csak a zenekaron belül, hanem a kórus tagjainak, nem utolsó sorban a művház vezetésének. Persze, olyan kalappal köszönünk amilyen van - erőszakot nem teszünk a mjuzikán, s nem kínozzuk egymást sem. A hangszerelés készen van, a jövő évi Adventi koncerten minden további nélkül eljátszható lesz. S addig mindenkinek van - lesz tennivalója. Ennyi, pont. Tudomásul kell vennem hogy amatőr zenekar vagyunk. Köszönöm a türelmet. 15:28

2008. december 13., szombat

Pikk dáma

Mai művészet(?) kipipálva. Kész van a holnapi próbán terítékre kerülő anyag, ismét "új" hangszerelés a Stille Nacht, és a Jingle Bells-ből. Visszatértem a zenekari anyaghoz, a múlt hetit - a kóruskíséretet - eltesszük szebb időkre. Szombat este lévén nem húzom az időt, a háttérzaj ma Csajkovszkíj: Pikk dáma c. 3 felvonásos operája. Közvetítés a Met-ből. Ezt is ma hallom először. Köszönöm a türelmet. 21:23

2008. december 12., péntek

Berlioz

Tehát Berlioz. Különösebb dolgo(ka)t nem akarok róla írni, a zenével foglalkozó emberek jól ismerik a nevét, megjelent róla sok könyv. Az alábbi részlet(ek) az általam már párszor idézett H. A. Schonberg könyvéből származnak. Csak néhány érdekesség. Legalábbis nekem az. Előrebocsátom, kedvelem Berlioz muzsikáit is. Nem indult a pályája csodagyerekként, apja orvos volt, a fiát is annak szánta. Egyetlen valamirevaló hangszeren sem tanult meg rendesen játszani. Viszont zseni volt. Bizonyos területeken odáig merészkedett, ahol még ma sem tartunk. Az 1830-as években egy zenekar (szimfonikus) ritkán számlált 60 tagnál többet. Berlioznak, a történelem legnagyobb zenekari újítójának megvolt az elképzelése az ideális zenekarról. Már 22 évesen összeállított egy 150 tagú zenekart, de nagyságban ez is elmaradt az ő ideáljától. Az 467 tagú lett volna - melyhez egy 360 tagú kórus társul. Nem csoda ha őrültnek nézték. Berlioz volt az első zeneszerző, aki a hangot önmagáért használta - a puszta hang művészi szépségét kiemelve. Berlioznak bármelyik művét bármikor jó hallgatni. Operái kicsit hosszúnak tűnnek, de még nekem is sikerült végighallgatnom őket, ha először nem is egyszerre, de belejön az ember. Ha van rá idő. S persze az "örök slágerek" az operákból kicsípett részletek, amik jól szólnak, de mennyivel érdekesebb ezt a rendes helyén hallani:) Amikor Herb330 nagyon belelendül a soksoros szántásba, akkor szoktam az egyik kedvenc CD-t beizzítani. 13 és fél óra nagyszerű Berlioz muzsika van rajta. S az mehet egyvégtében. Igen, tudom. Nem vagyok normális. Nem baj. Vissza Berliozhoz. 1836-ban hivatalos megbízást kapott, amiből élete során nem sok jutott neki. A belügyminiszter egy requiem írásával bízta meg, és a bemutatót egy évvel későbbre, a forradalom évfordulóját ünneplő istentisztelet napjára tűzték ki. Eljött a bemutató, és önéletrajzában Berloz így írja le a történteket: " A kórus, a szólisták és a zenekar csoportokban, széles területen oszlott el, amire azért volt szükség, mert a négy(!) külső rézfúvós együttest, melyet a TUBA MIRUM tételben használok, az alapzenekaron kívül, annak négy sarkánál kell elhelyezni. Amikor a DIES IRAE után szünet nélkül következő TUBA MIRUM elején belépnek, a zene fele tempóra lassulva kitárulkozik. Először - az új tempóban - mind a négy együttes egyszerre lép be, aztán sorban, egyre sűrűbben szólongnak és felelnek egymásnak, a korábbihoz képest mindig egy terclépéssel magasabban. Ezért fontos, hogy a lassú tételhez érkezvén, annak négy negyedét nagyon világosan üssék, különben a végítéletet jelző - oly gondosan, sem eddig, sem azóta nem alkalmazott és szokatlan összetételű erőkkel előkészített - óriási csapás, amely, remélem, a monumentalitás jelképeként marad fenn a zene történetében, zaj lesz csupán, éktelen lárma, hangzavar." Berlioz valószínűleg mindig egy erős és jól körülhatárolható kisebbség szívügye marad. Nem szól mindenkihez. De nincs egyetlen darabja sem, amelynek ne volnának nagy, felizzó pillanatai. És olyankor tisztán látni Berliozt, amint sasorrát kihívóan az égre emelve, annak a hangzás- és önkifejezés-eszménynek a dicsfényében áll, amely a romantika lényegét olyan világossá teszi. Köszönöm a türelmet. 09:39

2008. december 11., csütörtök

Berlioz

Ma egy kis zeneirodalmat szerettem volna. 1803. december 11-én született Hector Berlioz. Holnap majd írok róla. Köszönöm a türelmet. 21:04

2008. december 8., hétfő

vírus... (nem gépi)

Hangulatilag jobban nem is kezdődhetett volna ez a hét - kezdődött nem egészen tíz perc muzsikával, majd párszor ráismételtem a hallgatásra. Ennek a meghallgatására: http://www.baratikor.com/music/musician.php?mid=34414 Ha ide kattint valaki, akkor a zenekar oldalára kerül, ott pedig a bal oldalon meg fogja találni ezt: Magnificat anima mea Biztosan unja már az a néhány olvasó hogy szuperlatívuszokban beszélek (írok) erről a zenekarról. Igen, elfogult vagyok velük szemben, soha nem tagadtam. Nagyszerű muzsikusok, így kell csinálni. Nem kell jobban. Remélem, hogy 2010-ben mikor Pécs városa lesz Európa kulturális fővárosa, még előveszik ezt a nem mindennapi művet, s hallhatom élőben is. Szeretek felvételről, netán "Z" felvételről is zenét hallgatni, de egészen más élőben. Van valami plusz varázsa annak, ezért (is) szeretek koncertre járni. Ha az anyagi forrásaim úgy tennék lehetővé - pl. lottónyeremény, ami már csak azért is necces, mert nem lottózom - , mást sem tennék, mint utaznék koncertről koncertre. Szívesen megnéznék Párizsban egy "Sacre"-ot. Merő kíváncsiságból. Nem csak a fúvószene létezik számomra, nem érzem magam szakbarbárnak. Egészen addig míg meg nem hallgattam valamit, általában nem mondok véleményt. Szeretem az ún. könnyűzenét is, persze nem mindent. Nem járok - már csak életkoromból kifolyólag sem - diszkóba, vagy bármi olyan helyre ahol már messziről szól a "düm-düm". Itt is vannak kivételek. De amiket időnként hallgatok, azok nem diszkóslágerek. A teljesség igénye nélkül: Rick Wakeman, Yes, EL&P, Pink Floyd, Santana, LGT, Omega, Fonográf, Chase (csééz), ezek megunhatatlanok olyannyira mint Mahler zenéje. S nem csak "háttérzajnak" mikor Herb330-at koptatom. Amilyen szépen kezdődött a hét, olyan keserves lett a folytatás. Engem is utolért a családból harmadikként valami enyhe vírus. Azért annyira nem enyhe hogy el tudtam volna végezni a mai napra tevezett munkát. A 08:30-as sárgasághoz lementem a buszmegállóba, majd ugyan azzal a tempóval vissza is fordultam. Nincs messze a buszmegálló, nem történt semmi kellemetlenség. Ez a vírus sűrű menést okoz oda, ahová a király is gyalog jár. Persze az étvágy ilyenkor megsínyli a szaladást. Háztartási keksz hegyek, banán, ásványvíz, csipke tea minden ízmódosító nélkül, egy kis tyúkhúsleves főtt husi és tészta nélkül. Ez eléggé böjtös, de majd csak túl leszek ezen is. Így viszont nem tudtam elmenni a karácsonyi koncertet szervező(k)höz, s tegnap ugye említettem hogy telefon is van a világon, próbáltam utolérni. Sem a mobilon - jelenleg nem elérhető - , sem a hivatali vonalason nem sikerült a kapcsolatot felvenni. Szerintem most éppen azon a kóruspróbán van, amin nekem is ott kellene lennem. Szeretem egyébként is szemtől -szembe mondani a híreket, még akkor is ha az kellemetlen. Márpedig kellemetlen. Nem fogunk közös produkciót csinálni a 19-i megmozduláson. Nincs felkészülve a zenekar, s ha így folytatódik, nem is lesz. Márpedig ilyen hozzá állással nem megy a dolog. Vasárnap lesz egy próbánk, s talán hétfőn. Ezzel ki is fújt. Az is lehet hogy csak én vagyok ilyen borúlátó s lemenne úgy-ahogy. De nem akarom ahogy esik úgy puffan jeligére venni. Téma lezárva, pont. Hugom most hozott egy olyan kis tablettát mint egy bors szem. Neki megállította a menést. Úgy legyen! Holnap meg kell csinálni a mára tervezetteket, a könyvtár is nyitva lesz, legközelebb csak jövőre akarok menni. Ha tegnap a kedves zenekari kolléga által hozott háziszőttest én is bevizsgáltam volna a próba után, most tudnám mire fogni a szaladást. De erős voltam, s visszautasítottam. Egy darabig nem kérek a legális tudatmódosítókból. Még friss az "élmény". A muzsikához jó szórakozást kívánok! Köszönöm a türelmet. 18:52

2008. december 7., vasárnap

furik (taliga, talicska)

Na, lecsapódott. Vagy inkább becsapódott. Kérdés az, hogy ki csapódott be? Becsapódásnak számít-e, vagy sem? Hol van az a nagy optimizmusom? Sok mindent el tudok hagyni. Eszemet vesztem, telefonomat az összes információval, időnként – mint most is – a kedvemet. A mai próba elment. Szódával jobb lett volna, de az nem volt csak natúr ásványvíz, buborék nélkül. Jó állott. Még a szeptemberi buliról maradt. Vittem nagy örömmel az „új” karácsonyi nótákat, amiket – a tervek szerint – a városi vegyes karral együtt adnánk elő. A feltételes mód nem véletlen. Még alszom rá egyet, de nem hiszem hogy változik a véleményem. Ilyen hozzá állással nem működik a dolog. Szép a terv, meg is lehetne csinálni. Adott hozzá most már a kotta is, csak éppen a megvalósításához egyedül kevés vagyok. Nem tudok - s nem is akarok – más ember helyett fújni, ne adj’ Isten véletlenül gyakorolni. Azt is tudom hogy nem mindenki blatt mester. De a fene vigye el! Zenekari próbán megjelenik a zenekar harmada… Igaz, nem mindenki nyugdíjas. Dolgozni kell, tanulni kell, disznóvágás van, jön a megkésett Mikulás/Télapó, csúszik az út, nincs busz. De a kutyafáját, telefon is van a világon. Sőt van zenekari elnök is – nem is akármilyen! Mindenki tudja hogy vasárnap délelőtt 10:00-kor lendül a pálca a zeneteremben. Kivéve ha megbeszéljük hogy nem, vagy értesítést kap, hogy pl. Aggtelekről ne kocsizzon be, mert lepattan az ajtóról. A héten lassan ment a „szülés”. Hétfőn meghallgattam a kórust, elhoztam a kottát. Keddtől tegnap délutánig összefirkáltam pár oldal kottapapírt, a szólamokat is megírtam. Sőt, le is fénymásoltam az egészet. Azt nem mondom hogy a belemet furikon tolják utánam olyan fáradt vagyok, de a szemem érzi a munkát. A keserűség pedig amiatt (is) van bennem, mert emiatt a munka miatt is – nem csak ezért – lemondtam részvételemet az 5-i Pécsi Adventi koncertről. Most sajnálom csak igazán! Biztosan az én hibám is. Nem vagyok hajlandó kockára tenni az eddig elért eredményt - ha eredménynek lehet egyáltalán nevezni - , senki kedvéért! S még hol vagyunk attól amit szeretnék... Az október 23-i koszorúzás után kellett volna szabadjára engedni a zenekart, hogy majd találkozunk. Minden keserűség, mostani kedvetlenségem ellenére is szeretem ezt csinálni. Ráadásnak még rosszul is fogalmazok. Nem ezt szeretem csinálni! A fúvós zenével való foglalkozást, hogy haladjon a csapat előre, ne topogjunk. Hosszú menet lesz. Mindenkinek. Köszönöm a türelmet. 21:03

2008. december 6., szombat

Trisztan

Szombat este lévén, nem nagyon teszem senki türelmét mérlegre. Kb másfél órája fejeztem be a karácsonyi koncert anyagát, holnap délelőtt zenekari próba van, hétfőn pedig a kórussal nyúzom át az anyagot. Sokat kivett belőlem ez a két darab, teljesen ki van lúgozva a fejem. A zenekar sem profi, a kórus sem. Na most két nem profinak olyat hangszerelni hogy az meg is szólaljon legalább úgy hogy nekem is tessen/tetszen, feladta a leckét. S holnap még az átlagtól is türelmesebbnek kell lennem, a hétfői kóruspróbáról nem is beszélve... De csendes őrült vagyok, mindig is az voltam. Csak most fel vagyok spanolva. De köszönhetem magamnak. Amikor a kórus 110 éves bulija volt, akkor megpendítettem hogy dolgozhatnánk együtt, mint régen csinálták elődeink. De én azt is mondtam, hogy majd másfél-két év múlva, mire olyan szinten lesz a zenekar - s a kórus is. Na, csak ezt felejtették el... Karácsonyi koncert a városnak az "Olvasó"-tól. Nem ragozom, tartok tőle. De remélem az utolsó mondat az enyém. Ha nem tetszik - nem ütünk meg egy bizonyos szintet - , akkor bizony a közös fellépésből nem lesz semmi. Mindenáron nem kell megerőszakolni a zenét mert alkalom van. Na, lépek tovább, nem ragozom. Holnap talán már okosabb leszek legalább egy tapasztalással. Ma ismét egy kedvenc második felvonása ért véget, közvetítés van a MET-ből. Trisztán. Daniel Baremboin bemutatkozása a Met-ben. Nem kispályázik ez a "Dani", rögtön Trisztánnal kezdeni - biztosan tudja a titkot! Köszönöm a türelmet. 20:26

2008. december 5., péntek

Fine-Tech

Ismét zergenyés az időjárás, bár hideg nincs, órák óta esik az eső. Herb330 helyett Dong-a Fine-Tech Black 0.3-as lett befogva. Készen lettem a hangszereléssel. Végre. Holnapra csak a szólamok megírása marad, arra Herb330-at izzítom. Azóta vége van a koncertnek Pécsett, amire sajnos nem tudtam elmenni különböző okok miatt. Többek közt ez a két "új" karácsonyi nóta is betett. Plusz a próba. De nem panaszkodom, csak nagyon sajnálom hogy lemaradtam róla. Lélekben Velük voltam, háttérzajként a Bartók adó közvetítette Vásáry Tamás 75. születésnapi koncertjét. Többek közt Beethoven Kilencedikje is műsoron volt. Az olvasás minimális volt a héten, majd most valamennyit behozok belőle, úgysem tudok aludni. Viszont már írni sem, ahhoz a szemem fáradt el. Valahol ez üti a kettőt, mert szemmel olvas az ember - úgy általában. Köszönöm a türelmet. 22:08

2008. december 3., szerda

ajánló

Esetlegesen, vagy célirányosan Pécsett járóknak ajánlom a Pécsi Vasutas Koncertfúvószenekar Adventi hangversenyét a pécsi Bazilikában december 5-én 17:00 órai kezdéssel. Műsor - André Wagnein: Magnificat vegyeskarral és szoprán énekesnővel. Sajnos én minden ígéretem ellenére sem tudok ott lenni - csak lélekben. Kívánok a szereplőknek egy kalappal, a közönségnek pedig a "szokásos" jó értelemben vett borzongást! Köszönöm a türelmet. 18:48

2008. december 2., kedd

soksoros

Csak azért nem írtam tegnap este, hogy szelidüljenek a mondatok... Elmentem a késő délutáni kóruspróbára. "voltak benne szép részek" . Sikerült megállapodásra jutni, de ez olyan hivatalosan hangzik. Tehát: megbeszéltük hogy mennyi strófát danolnak a danisták, hogy szeretnék a bekezdést (wamp). Minden áron nem kell nekünk közös produkciót csinálni a Karácsonyi koncerten, ez legalább letisztult bennem. S csak gyengén emlékeztettem az illetékes(eke)t, hogy nem véletlenül emlegettem másfél-két évet egy leendő közös produkcióra. Fel kell nőni a zenekarnak a kórushoz s viszont. Így azonban csinálom magamnak a munkát hogy kedvére tegyünk elsősorban a művház vezetésének. Ha már egyszer ott nyitogatjuk az ablakot. Megerőszakolni pedig nem kellene csak azért a zenét mert alkalom van. Vasárnapra készen kell hogy legyek a partiturával és a szólamokkal is, akkor van a zenekarnak legközelebb próbája. Viszont kell egy zongorakivonat is, hogy tudjon gyakorolni a kórus a kísérővel. Merthogy egy szál közös próbánk lesz 19-ig. Igaz, az már a színpadon. A zenekari árokba pedig csak azért nem megyünk le, mert nincs menekülési útvonal:) Izolda szólamait megint félre kell tennem kis időre, majd pihentetőül azt fogom írni. Marad a Csendes éj, és az Ó, hűűű fenyő. Csak kicsit vagyok morcos, de majd meglátjuk mit tudunk kihozni a nótákból. Ha nem megy, akkor a kórus is, és a zenekar is külön fog fellépni. Talán ez lenne a legcélravezetőbb mindenkinek. Lehet "nagy durranás"-t csinálni, csak a nagy durranás ne arról szóljon hogy szétmásznak a szólamok. Megyek a soksorost összefirkálni. Köszönöm a türelmet. 12:44