varázshang

Horváth Brazil Balázs: A trombita hangja (Megjelent a Holmi 2002/9. számában) Ha egyedül vagyok otthon, csend van, és nem zavar semmi, gyakran azon kapom magam, hogy a régi dolgokon ábrándozom. Lehet, hogy ez nem jó jel, öregszem vagy mifene, de nem tudok tenni ellene, unos-untalan elkalandoznak a gondolataim. Nem nagy ügyek ezek, csak apróságok, emlékfoszlányok és pillanatképek zsongítanak. Mostanában például a nagyapámon jár az eszem. Tudják, nekem volt egy nagyapám.Úgy emlékszem rá, hogy sokat viccelődött velem gyerekkoromban. Állandóan nevetett, én meg közben mindig az orrát figyeltem. Irgalmatlanul nagy orra volt, úgy látszik, ez nálunk családi vonás – a nagy orrúak családjába tartozunk –, nekem sincs kicsi, de az övé valósággal cyranói magasságba emelte ábrázatát. Egy házban laktunk vele, mi négyen, szüleim, húgom és én. Egy házban laktunk egy ideig, amíg el nem költöztünk egy másik helyre. Szép nagy, bár egy kissé koros volt nagyapám háza, hozzá illő nagy kerttel, ami nem volt túl rendezett – mint a mai kertek –, ám épp megfelelő egy magamfajta gyereknek, hogy gondtalanul elbóklásszon benne naphosszat. Ezt meg is tettem, eleinte többet, később, mikor már iskolába kellett járnom, akkor kevesebb időt töltöttem a kertben, de jobb híján mindig ott kötöttem ki. Szerettem figyelni a bogarakat a fű alatt, az ugrándozó szöcskéket, a percegő, soklábú, szapora jószágokat, de különösen a hangyákat kedveltem, nagy élmény volt nézegetni, ahogyan maguk előtt görgették az óriási kenyérmorzsákat. Ennél nagyobb élvezetet csak az okozott, amikor nézhettem nagyapámat trombitálás közben. Ugyanis rendszeresen játszott. Kényes pontossággal, minden másnap kora délután, úgy emlékszem, kettő órakor, elővette a szép nagy, aranyszínű trombitáját, és pontosan egy órát gyakorolt. Nem többet. Hétvégén viszont általában együtt zenélt, illetve ahogyan ő mondta, együtt muzsikált más öregemberekkel. Azt nagyon szerettem. Volt, hogy azok jöttek ide, volt, hogy ő ment hozzájuk. A hétvége így nem volt biztos, de hét közben, ahogy már említettem, minden másnap számítani lehetett arra, hogy otthon gyakorol. Én számítottam is rá. Olyan voltam, mint egy hűséges kiskutya, aki mindennap egy meghatározott időben, ugyanazon a helyen várja a gazdáját. Kettő óra előtt pár perccel már odasomfordáltam a nagy szoba sötétbarna fakerettel bevont magas, boltíves ajtaja elé, és izgatottan lestem, hogy mi fog történni. Holott tudtam előre, hiszen mindig ugyanaz történt. Nagyapám mímelt áhítattal levette a fekete hangszertokot a nagyszekrény tetejéről, letette az asztalra, majd elkezdett mormogni a bajusza alatt, ami nem is volt neki: – Lássuk csak, lássuk csak, mi van feladva mára!? Mit játszunk, mit játszunk, mit írt a derék mester… – efféléket mormogott, meg krákogott hozzá, a torkát is köszörülte. Én mindig azt hittem, hogy azért csinálja, hogy jobb legyen a hangja tőle. Aztán rájöttem, hogy fújni rekedten is lehet. Matatott egy ideig a kották között, majd a kiválasztott kottát nagy lelkesedéssel fűszerezett műgonddal feltette a kottaállványra, még egyszer utoljára jól megnézte, majd általában köpött egyet. Ez nem volt szép tőle, nem is szerettem ezt a jelenetet olyan nagyon, de kihagyhatatlan eleme volt a szertartásnak. Vélhetően azért szokott rá a köpködésre, mert szivarozott. Aki erősen szivarozik, annak a szájában maradnak a szivarvégből kis darabkák, amiket aztán – illetlenség ide vagy oda – ajánlatos kiköpni, mert igen keserű íze van. Mivel ő erősen szivarozott, köpködött is rendesen. Egyébként aki már látott trombitást gyakorolni, az nem lepődik meg egy kis nyál látványától, mivel a trombitán található egy kis lyuk, amin keresztül igen gyakran kifolyatják a fújás közben felgyülemlő nyálat. Nagyapám sem tett másképp, és ez nekem is teljesen természetes volt. Mi tudjuk, mivel jár a trombitálás. Mire oda jutott, hogy kiemelje a hangszert a tokból, rendszerint én már besurrantam a szobába, de legalább a fejem már biztosan kibukkant a nyikorgó ajtó mögül, hogy láthassam a nagy pillanatot. – Hova kandikálsz, kis barátom? Látom, pontosan érkeztél. Ne feledd, a pontosság fél siker! – ilyen okosságokat mondogatott nekem, és én magamba szívtam mindent, amit ilyenkor ott láttam vagy hallottam. Figyeltem a mozdulatait, lestem minden szavát. Nagy színész volt az öreg, én pedig megfelelő hallgatóság a számára, jól nevelt, csendes gyerek. Ha különösen jó kedve volt, akkor megkínált cukorral. Mindig Negro cukrot adott, amitől teljesen fekete lett a nyelvem, aztán rohantam a tükör elé, hogy nézegessem. Ez az élmény újra és újra lenyűgözött. Később, mikor nagyobb lettem, már nem adott annyi cukrot, elzárva tartotta a szekrényben, pedig én akkor is szerettem, ezért a húgomat kellett küldözgetnem cukorért. Rajta megesik a szíve, gondoltam, és általában meg is esett. Néha állítólag loptam is kukót (ez a Negro családi neve, a húgomtól származik), de ezt én a mai napig határozottan tagadom. Szóval ha minden jól ment, kettő óra tíz perckor én már ott ültem a kis sámlin, szopogattam a kukót, a kezeim közt morzsolgatva a cukorkáspapírt. És akkor kinyílott a fekete láda. Benne feküdt a piros posztóval körülölelt, csillogó-villogó, aranybevonatú hangszer, a King Star. Ez volt a márkája. Állítom, hogy a nagyapám is valahányszor kinyitotta a dobozt, elámult a látványtól. Talán ezért nyitotta ki olyan ritkán. Csak minden másnap, pontban kettő órakor, és hétvégén. Máskor a trombita helye szigorúan a szekrény tetején volt, jó magasan. Egyszer iskolából hazajövet nem találtam otthon senkit. Körbepillantottam a nagyszobában, beszívtam a szivarfüstöt, azután tekintetem a fekete bőrrel bevont hangszertokon pihent meg. Néztem, néztem a dobozt, a szívem egyre hevesebben kalapált, nem tudtam legyőzni a vágyat, és a következő percben már ott csimpaszkodtam a könyvszekrény polcain. Az igazat megvallva eléggé tele volt a gatyám, mert nagyon magas volt a szekrény, és nagyon labilisak voltak a polcok, én meg elég ügyetlenül másztam, de az eltökéltség legalább megvolt bennem. Nagyon nagy veszélyben voltam, hiszen bármikor betoppanhatott valaki, és akkor én minimum magamra rántom a könyvszekrényt, de lehet, hogy menten szörnyet is halok. Egyelőre azonban nem jött senki, viszont bárhogy ágaskodtam, nem értem el azt az átkozott trombitát. Még feljebb tornásztam magam, most már egész testemben remegtem, az is fokozta izgalmamat, hogy így már kézzelfogható közelségbe került a varázslatos hangszer. És valóban megkaparintottam, lefelé ereszkedtem vele, a fejem felett tartottam, marha nehéz volt, de úgy vigyáztam rá, mint egy kristályvázára, hogy le ne ejtsem. Mondjuk akkoriban egy kristályvázára valószínűleg nem vigyáztam volna ennyire. Végül is leérkeztem. Teljesen elgyöngültem az imént bemutatott tornamutatványtól, pedig csak most gondoltam bele, hogy ezt még egyszer meg kell tennem, minthogy most már menthetetlenül viszsza kellett raknom a trombitát a helyére. De a trombita most ott feküdt előttem, az asztalon. Ezt most már ki kellett nyitni. Óvatosan felpattintottam a két kis fémkapcsot a nehéz bőrtokon, majd lassan felnyitottam a fedelét. Ott volt! Ott volt benne! A King Star! Teljes fényében pompázott előttem. Lüktetett a halántékom, éreztem, ahogyan a vér a fejembe tódul. Teljesen kész voltam. Azért nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem. Óriási volt! Ott feküdt a lágy, piros posztóban, és megadta magát. Nekem adta meg magát! A csodálatosan szép billentyűk felsorakoztak egymás után csillogó gyémánt berakásokkal a tetejükön (most visszagondolva biztosra veszem, hogy műanyag berakások voltak), azok a formák és hajlatok, az ujjtartó gyűrű, és a tölcsér mint a trombita csúcsa, a legszentebb ékessége, és az egész hangszer csak úgy ragyogott. Káprázatos volt! Megbabonázva álltam felette, és nem múló élvezettel gyönyörködtem benne. Gondoltam, bele kéne fújni. Ehhez azonban a trombita mellett heverő fúvókát kellett a trombita végébe beleilleszteni, amihez meg kellett mozdítani a trombitát, amit nem nagyon mertem megtenni. De a vágy ismét legyőzte a félelmet, és egy kicsit kiemeltem a trombitát a helyéről, épp csak hogy bele tudjam tolni az ezüstszínű fúvókát, majd vissza engedtem a tokba, pont úgy, hogy a fúvókás vége kilógjon. Nagyszerű! – gondoltam. Kivettem a trombitát, és mégse. Bele tudok fújni anélkül, hogy ki kelljen emelni. Felvettem nagyapám áhítattal átitatott ábrázatát, odasettenkedtem a trombita kiálló végéhez, lehajoltam, és nagyon óvatosan belefújtam a fúvókába. Nem akartam, hogy nagyon hangosan szóljon a hangszer, nehogy feltűnést keltsek. Nem keltettem. A hangszer meg se nyikkant. Második próbálkozásomat is hasonló kudarc követte. Harmadszorra már nagy levegőt vettem, számhoz szorítottam a hangszert, és teljes erőmből fújtam ki a levegőt… és ekkor: – Basszama, basszama! – rémülten ugrottam félre nagyapám kiáltozását hallva hátam mögül, kis híja volt, hogy nem kaptam szívrohamot a helyszínen. – Hohohó, hohó, mit művelsz itt, az isten fáját, még a végén leejted itt nekem a trombitát! Nagyon drága hangszer ez kis barátom! Nagyapám egy jókora szivarral a kezében állt előttem, nekem úgy tetszett, még hatalmasabb orra volt, mint általában, és még a haja is égnek állt rémületében. Visszagondolva elképzelhetőnek tartom, hogy kettőnk közül én voltam jobban megrémülve, de ez közel sem biztos. Emlékszem az eset után jó ideig még a közelébe sem mertem menni, a kétórai gyakorlásokat is kihagytam. Aztán konszolidálódott a helyzet köztünk, ismét megkínált Negróval, én meg ott üldögéltem megint a kis sámlin, hallgattam a felejthetetlen trombitajátékát. Nagyon szép hangokat tudott kifújni. Ha magas fekvésben játszott, akkor lábujjhegyre állt, úgy nyújtózkodott, ha mély hangokat fújt, akkor meg valósággal összegörnyedt a nagy súly terhe alatt, fortissimóban a szemei kidülledtek az erőlködéstől, olyan volt, mint egy nagy, öreg béka, ellenben halk szólamokat, finom kötéseket csak csukott szemmel tudott megszólaltatni, és ilyenkor leheletnyi pátosz szállta meg egész lényét. Átélte a muzsika hangulatát, ábrázatától – dacára annak, hogy a trombita mindvégig a száján volt – pontosan le lehetett olvasni, hogy vidám dalt játszik vagy szomorút, gyorsat-e vagy lassút. A szemöldök játéka volt a legfigyelemreméltóbb. Olykor úgy tetszett, magas homloka legtetejére húzta nagy, bozontos szemöldökét, máskor meg annyira összevonta őket, hogy szeme helyén csak két nagy szőrpamacsot lehetett látni, nem is beszélve arról a csodálatos képességéről, hogy külön-külön tudta mozgatni szemöldökeit. Egy-két régi nótája megmaradt bennem a mai napig. Nagyrészt klasszikusokat játszott Leopold Mozart, Torelli, Vivaldi, Molter voltak a kedvencei, de olykor-olykor eljátszott néhány Armstrong-örökzöldet. Most visszagondolva komikusan hat, ahogy minden kíséret nélkül játszotta ezeket a dzsessz-számokat jobbra-balra dülöngélve közben, de amellett hogy akkoriban is sokat nevettem rajta, nagyon élveztem. De a legjobban az tetszett, amikor idejött a többi öreg, és együtt játszottak. Jó hangosak voltak, majd szétment a fejem tőlük, édesanyám nem is nagyon akart ilyenkor beengedni, de én rendszerint kikönyörögtem magamnak a láthatást. Elég érdekes figurák voltak, mindegyik hozta a hangszerét – kivéve a zongoristát, zongora ugyanis volt a szobában – általában négyen zenéltek egyszerre. Mindig a nagyapám intett be. Olyan volt, mint egy rajzfilmfigura. Hármat rugózott a térdével, és utána intett be. A többiek meg utána. – Basszama! Állj! Álljatok meg! – zengedezte nagyapám. – Lacikám, hát lemaradsz! Állandóan lemaradsz! Ez egy négynegyedes ütem, nem látod, az isten verje meg! – Egy francot maradok le, veled nem lehet játszani, hova sietsz?! Négy negyed!? Itt van ni! Hallgasd, pam-pam-pam-pamm… – Ne pam-pamozzál itt nekem, sokkal gyorsabban kell ezt játszani! – Hagyjátok már abba! – szólt halkan a vitába a visszahúzódó természetű, sovány csellós. – Ezzel nem lehet játszani! – ezt Lacikám, a fejtetőn kopasz, nagy bajuszú és nagyon szőrös kezű zongorista hajtogatta folyton. Érdekes, hogy míg a maradék haja a tarkóján és a nagy bajusza is hófehér volt, addig a kezén hosszú, ronda, fekete szőrcsomók fityegtek. – Akkor minek jöttél ide! Nem tudsz játszani, összevissza kalimpálsz! Minek jöttél ide! – rikácsolta a nagyapám.Laci bácsi ilyenkor morgott valamit, végül meghúzta magát a zongoránál, és megpróbált gyorsabban játszani. De öt perccel később már lehet, hogy pont az volt a baj, hogy túl gyorsan játszott. Nagyapámnak semmi se volt jó. Ő volt a hangadó köztük, állandóan megállította őket, teljesen kiszámíthatatlan volt. Vagy ők játszottak összevissza. Nem tudom. Tény, hogy az egy-két órás együttzenélés alatt nem sok darabot sikerült végigjátszaniuk, mert mindig megálltak és újrakezdték. Sőt az sem volt ritka, hogy valamelyikük megsértődött, és hazament idő előtt. Vagy mindnyájan összevesztek. Nagy drámák játszódtak le a szemem előtt akkoriban.Egy ilyen alkalom után egyszer ott maradtam, miután a vendégek elmentek. Nagyapám kikísérte őket a kapuig, majd visszafelé baktatott a szobába, hogy elpakolja a hangszerét. – Na, mi az, kis barátom, hogy ityeg a fityeg? Játsszak neked valamit? – kérdezte. – A Dollit! – vágtam rá.Akkoriban a Hello Dolly című világsláger volt a kedvencem. Az igaz, hogy nem akkor volt világsláger, amikor a kedvencem volt, de ez nem zavart. Az iskolában is, ha megkérdezték, mi a kedvenc számom, mindig azt feleltem, hogy a Dolli. Senki sem tudta, hogy mi az, de ez számomra csak az osztálytársaim műveletlenségét bizonyította. Így hát nagyapám eljátszotta nekem a Hello Dollyt. Különösen jó kedve volt, mert trombitálás közben táncra perdült, pontosabban körbecammogta a nagyszobát, vasalt sarkú lakkcipőjével az ütemet verve a hajópadlón. Még énekelt is! Hogy milyen nyelven, azt nem tudom, mivel angolul nem beszélt. De ez nem is volt érdekes. Hello Dolly – köszönt a zongorának, a könyvespolcnak, az ódivatú, mélybarna színű kredencnek, ahol a cukrokat tartotta, és nekem is köszönt. Roppant mulatságos volt. – Ide figyelj, kis barátom, gyere csak közelebb! Jól figyelj arra, amit mondok! – rágyújtott hüvelykujjnyi vastagságú szivarjára, kifújta a sűrű, fekete füstöt, mely szelíden gomolygott a mennyezet felé, és nagy orra fölött mosolygó szemeivel rám nézett. Rögtön átéreztem a pillanat fontosságát. Jó mélyeket sóhajtozott, bizonyára kifárasztotta a táncolás, megköszörülte a torkát, köhécselt egy kicsit, majd így folytatta: – Amit most mondok neked, azt nem szabad elárulnod senkinek, csak majd annak, akit nagyon szeretsz. Ígérd meg, hogy nem árulod el senkinek?! – Megígérem! – feleltem határozottan. – Jól van. Egy nagy titkot fogok elárulni neked, egy igazi nagy titkot. Most már elég nagy vagy hozzá, hogy megtudd. Szereted a trombita hangját? – Szeretem. – Tudom, épp ezért árulom el neked a titkot. Benned megbízhatok. Lehet, hogy egyszer nagy trombitás válik majd belőled, de ha nem ismered ezt a titkot, akkor nem mégy semmire. Van a trombitának egy hangja, valahol félmagasan az A és a H közelében, igen, valahol ott kell lennie, szóval van ott egy hang… úgy hívják: a varázshang. Olyan szép, hogy azt te el sem tudod képzelni, kis barátom. Ezt a hangot csak nagyon kevesen hallhatják, és még kevesebben tudják kifújni. Csodálatosan szép hang, olyan friss, mint egy erdei patak csobogása, olyan gyönyörű, mint a legszebb lány, akit életedben láttál, olyan igaz, olyan erős a csengése, és mégis olyan lágy és dallamos a hangzása, hogy mikor meghallod, nem tudsz másra figyelni, csak arra a hangra. Megáll körülötted az idő, csak a hang és te maradsz együtt, majd átjárja egész testedet, eggyé válsz a hanggal, semmihez sem fogható mámorító érzés kerít a hatalmába. A hang megnyugtatja a lelkedet, felszabadítja a szívedet, minden bánatodat elfelejted. Igen, kis barátom, ilyen csudálatos hangot csak egyszer hall életében az ember, de azt nem felejti el soha. Lehet valaki bármekkora művész, ha nem hallja vagy nem tudja megszólaltatni a varázshangot, az egész mit sem ér. A nagy művészek szerte a világban csakis ezt a hangot keresik, és a legtöbben nem találják meg soha. Nagy alázatot és hallatlan kitartást követel meg ez a hang. Ismerek olyan trombitást, aki az egész életét rááldozta, hogy kifújja a hangot, de mindhiába, nem sikerült neki. Nagyon rafinált ez a hang, nem mutatja meg magát akárkinek. De szépsége olyan lenyűgöző, hogy minden pénzt megér. Ezt sose feledd, kis barátom. A harmónia hangja, minden benne van, amit tudni érdemes. Én még nem tudtam kifújni ezt a hangot, egypárszor már nagyon közel jártam hozzá, de nem értem el. Nem baj, kis barátom, most már tudod a titkot, ne áruld el senkinek. Majd ha nagyobb leszel és lesz hangszered, akkor neked is megadatik a lehetőség, hogy rátalálj a nagy hangra. Ne felejtsd el, valahol az A és a H hang közelében kell lennie. Ha rátalálsz, elnyered a legnagyobb boldogságot. Na, most menj szépen vacsorázni, édesanyád már vár téged. De őrizd meg ám a titkot! Aznap este nem bírtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban. Egész éjjel a nagy hang, a varázshang járt az eszemben. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, elterveztem, hogy a következő évben én is elkezdek trombitálni, és meg sem állok a varázshangig, legalábbis eljutok a mennyországba általa, glória lesz a fejem felett, és kis angyalkák fognak körülöttem szálldosni. Az osztálytársaim pedig megpukkadhatnak az irigységtől. Azért egy kicsit meg is rémisztett a dolog. Mi lesz, ha tényleg rálelek a varázshangra? Nem lesz abból valami baj? Nem, nem lehet. Nagyapa megmondta, a varázshang a legcsodálatosabb dolog a világon, csak öröm származhat belőle. Lehet, hogy már holnap el kéne kezdenem trombitálni? Lehet, hogy szivaroznom is kéne? Az segíthet! De hát nagyapa sem találta meg a nagy hangot! Az nem számít, ő azért biztosan meg fogja találni. És én is! Ez egész biztos, ha szorgalmasan gyakorlok, és szépen fújom a trombitát. Csak lenne már holnap, hogy elkezdhessek trombitálni! Aztán holnap lett, és én nem kezdtem el trombitálni. Aztán elmúlt egy év, mi meg elköltöztünk, és egyre ritkábban találkoztam a nagyapámmal. Aztán elkezdtem ugyan trombitálni, de nem ment olyan fényesen, mint ahogy vártam. Varázshangról szó sem volt. Nem igazán megfelelő a szájam a trombitához – mondták, akik értettek hozzá. Egy héten háromszor kellett járnom trombitaórára. Ráadásul valami ütött-kopott trombitát kaptam a zeneiskolától használatra. Ha meg otthon gyakoroltam, mindig átdörömböltek a szomszédok. Nagyapára senki se szólt, ha gyakorolt. Olyan fals hangot is adott ki az a trombita. Bezzeg a King Star, annak szép csengő hangja volt. A billentyűzés jobban ment. Állítólag könnyű volt a kezem. Lehet, hogy zongoristának kellett volna mennem, de hát ilyen alapokkal én csak trombitálhattam. Végül is szerettem trombitálni, csak nem mindig volt kedvem gyakorolni. Szidott is édesanyám: – Szégyent hozol a nagyapádra, fiam, olyan lusta vagy, mint egy disznó! Így mondta mindig. Néha lebicikliztem a nagyapámhoz, sétáltam a kertben, akkoriban a bogarak már nem érdekeltek annyira, beszélgettem vele mindenféléről, megtelt a tüdőm szivarfüsttel, jól kiköhögtem magam, aztán hazamentem. Mi tagadás, később szinte teljesen elhanyagoltam a nagyapámat, megszaporodtak ügyes-bajos dolgaim, kezdtem felfedezni önmagamat, és ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet törődtem akkori környezetemmel: az élet nagy kérdéseire kerestem a válaszokat rendületlenül. Ezen már túl vagyok, a nagy kérdésekre ugyan nem kaptam választ, bár nem is volt olyan sok kérdésem, esetleg azt a hangot, hogy hol lehetne megtalálni, de hát valljuk be férfiasan, ez így elég komolytalan felvetés. Kialakítottam a saját környezetemet, hogy legyen mit elhanyagolni, rég fátylat borítottam eme régmúlt időszakra, megnyugodtam, és boldogan élvezem a felnőtt lét minden javát, és viselem terheit. A nagyapám már meghalt, ez se nagy ügy, a nagyapák előbb-utóbb meghalnak, szép temetése volt, de már csak homályosan emlékszem a szertartásra. A trombitáját én örököltem, valamelyik szekrényembe rejtettem annak idején, de már nem is emlékszem pontosan, hova, és az igazat megvallva, akkor már jobban örültem volna, ha rám hagyja a házát, de ezt nem tette meg, anyám és három testvére osztoztak meg rajta nem épp testvéri módon, de kétségtelenül felnőttesen. Jómagam nem trombitálok, nincs rá időm meg túl hangos is. Zavarná a feleségemet, aki sosincs itthon, a gyerekeim se tudnának tőle tanulni. Lehet, hogy engem is zavarna vagy legalábbis feszélyezne, hogy játszom, esetleg zavarba ejtene a tudat, hogy hamisan szólaltatom meg nagyapám trombitáját, de hát az már olyan öreg, mint az országút, nem is jöhet ki rajta egy komolyabb hang se, teljesen értéktelen. Bekapcsolom a sztereót, az úgy szól, hogy azt ember ki nem tudja fújni, két négyutas hangszóróval megspékelve, nem lehet csalódni benne, biztos befektetés, garantált élvezet. Néha, mikor egyedül vagyok mindig, azért el-elkalandozom, és haszontalan dolgokról morfondírozom magamban, ahogy most tettem, előfordul, hogy bogarakról álmodom éjszaka, de trombitáról, érdekes módon, soha. Köszönöm a türelmet. 20:40