jan.31.

Rossz hírt kaptam délelőtt boltba menet. Mikor Szentendrére mentem dolgoz(gat)ni, of is voltam. Az első hallgatók közt volt N. B. nagyszerű fagottos. Nem végezte el a sulit, abbahagyta. Időnként kaptam róla híreket, hogy kiment Írországba, de hazajön nagyobb ünnepekre. Szilveszterkor itthon volt, majd visszament. A szomorú hír pedig az, hogy ismét itthon van - urnában hozták haza. Szerdán lesz a temetése. Nyugodjon békében.

• Szombat este lévén - nem rúgom fel jó(?) szokásomat - nem írok sokat. Bár mostanában sosem írok sokat. Egy szólam (2. b-klarinét) kivételével készen vagyok Izoldával. Készen van a letisztázott partitura, és készen vannak a zenekari szólamok. A "törzsanyag" tehát kész. Dorottya napján viszem magammal Pécsre egy Finlandia-vodkás fém tartóban. Abban nem fog meggyűrődni. Mivel a partitura B4-es nagyságú papírra íródott, ha azt még tartóba teszem, azzal lehet birkózni a vonaton. Nem a súlya miatt. Csak terjedelmes (32x44 cm). Így pedig belepászítom a fém hengerbe, s kész is van szállításra. Most már nem fogok belepiszkálni az anyagba, ennyit tudok. Ha majd megszólal, kiderülnek a hiányosságok. Éppen a Rigoletto-t nyomja a rádió a MET-ből. Még a harmadik felvonás most kezdődött, ezt még végighallgatom, s szpatty. Holnap 10:00-kor lendül a pálca a proszekturán.
• Köszönöm a türelmet. 22:01

WASBE

• Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata tisztelettel meghívja Önt 2009. február 9-én (hétfõn) 19.00 órakor a Pécsi Nemzeti Színházban tartandó díszhangversenyre, abból az alkalomból, hogy Pécs városa elnyerte a Szimfonikus Fúvószenekarok és Együttesek Világszövetsége (WASBE) Konferenciájának 2013-ban történõ rendezési jogát. Közremûködik: A Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar, az Európa Kulturális Fõvárosa - Pécs2010 hivatalos nagykövete. Vezényel: NEUMAYER KÁROLY Vendégkarmester: GLENN PRICE (Kanada) - a Szimfonikus Fúvószenekarok és Együttesek Világszövetségének elnöke Meghívó Belépõjegyek 1.000 Ft/fõ, illetve 500 Ft/fõ (csoportos, diák) áron korlátozott számban még igényelhetõk. Jegyigényét az alábbi címen jelezheti: Csizmadiáné Horváth Andrea tel: 72/ 534 - 106 email: csizamadiaa@ph.pecs.hu A Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Területi Bizottság Mûvészeti Munkabizottsága „A szimfonikus fúvószene jelene és jövõje” címmel tanácskozást rendez a Pécsi Akadémiai Bizottság Székházában (7624 Pécs, Jurisics Miklós út 44.) 2009. február 9-én (hétfõn) 13:00 órai kezdettel. Levezetõ Elnök: Dr. Colin Foster (PTE Mûvészeti Kar dékánja, a Pécsi Akadémiai Bizottság Mûvészeti Munkabizottság elnöke) Elõadók: Dr. Glenn Price - The University of Calgary (Kanada) WASBE elnöke Dr. Leon Bly - Musikschule Stuttgart (Németország) WASBE társelnöke Dubrovay László - Magyar Zenemûvészeti Társaság Elnökségi tagja Rubovszky Rita - Hungarofest Igazgatója Sigrai László - Editio Musica Budapest Kottakiadói Igazgatója Neumayer Károly - PTE MK Zenemûvészeti Intézet igazgatója Bogyó Imre - 16. WASBE Világkongresszus szervezõ elnöke Üdvözlettel: dr. Vas Bence - MTA Pécsi Területi Bizottság Mûvészeti Munkabizottság titkára A részvétel ingyenes. Elõzetes bejelentkezés és regisztráció: Tensi Congress tel:72/513 990 email: szervezõk Bogyó Imre és Neumayer Károly nevében örömmel értesítjük Önt, hogy evetek@tensipecs.hu M E G H Í V Ó KAPCSOLÓDÓ HÍREK Pécs rendezheti a szimfonikus világkongresszust 2013-ban Legyõztük Kanadát és Spanyolországot. GÁLAHANGVERSENY - Február elején a színházban kezdõdik a szimfonikus fúvószene nemzetközi térhódítása Pécsett. további részletek: további részletek: http://www.hirado.hu/Hirek/2008/12/18/17/Pecs_rendezheti_a.aspx http://www.dunantulinaplo.hu/index.php?apps=cikk&d=2009.01.19&r=2243&c=718431

maszat

Mint ahogyan várható volt, jöttek is a kardfogú tigrisek és egyéb jószágok, de olyan gyorsan szaladtam - álmomban -, hogy nem is tudom ki/kik kergelésztek. Egészen 02:30-ig tudtam/bírtam aludni, aztán Herb330 beizzítva. S azóta sem nagyon engedtem el Herb-et. Persze mást is csinálok mint kottafejeket rajzolgatok, csak most ez az elsődleges. Nem vagyok kottagrafikus, nem írok szépen, de szerintem elég jól olvasható. Nem is kiállításra szánom hogy szép legyen - elég lesz ha tudnak róla játszani. Pl. leteszik az asztalra az általam írt kottát, s azon kártyáznak. Hogy ne legyen maszatos a kártyalap. :) A lényeg hogy már látom a munka végét, csak még nem tartok ott. Ezen a héten be kell fejezni, vagyis szombat estére készen kell hogy legyek. Mert vasárnap a szokásos időben s helyen lendül a pálca. Köszönöm a türelmet. 21:49

szendvics hegyek

A mai nap Izolda nélkül telt eddig. Majd még beizzítom Herb330-at. Mert haladni kell. Ágnes-napi Családi összejövetel volt szendvics hegyekkel és torta mérgezéssel:) Komment nélkül elfogyott 24 db zsemlés szendvics, és 16 db "zsebes" kenyér. Hozzávalók: 0.70 kg füstölt-főtt tarja, 0.50 kg gépsonka, 0.30 kg mozzarella sajt. Ez mind ledarálva, hozzáadva 0.25 kg Rama margarin, de nem a kocka, hanem a "kenős". Ezzel a maszlaggal megkenjük a félbevágott szemléket, szórunk rá reszelt trappista sajtot, s betoljuk az előmelegített sütőbe, hadd olvadjon meg a sajt. A "zsebes" kenyérke pedig nem más, mint a szendvicskenyér (tartós kenyérnek is nevezik) ugyanezzel a maszlaggal kenve, csak szendvics sütöben megsütve. Nyomtatónak volt még oroszkrém és kroklán torta egy-egy darab. Azt hiszem megint jönni fognak a kardfogú tigrisek álmomban:) Köszönöm a türelmet. 21:02

varázs-szó

Ma délután befejeztem a tisztázást Izoldailag:) Már csak a rabszolgamunka van hátra, de azzal is megleszek. Csütörtökön kipipáltunk egy játékot, nem volt nagy durranás. A fogadásra nem mentem, a zenekar elnök-titkár-vezérigazgató-mindenese pedig mondta hogy pofavizit lesz. Nem baj. Durcás vagyok, de csak kicsit. Elfelejtették a varázs szót kimondani. Anélkül pedig - ha nagyképűség is tőlem - , nálam sok minden nem úgy működik ahogyan mások gondolják. Mivel szombat este (is) van, nem húzom az időt. Köszönöm a türelmet.

FaberCastell

Ha azt nézem, elég jól haladtam Izoldával. Még nem fejeztem be, de már csak hét ütem van hátra. S ez a hét ütem akkor adta fel a leckét, mikor leírtam először. S most hogy már csak tisztázom a partiturát, na most jött újabb ötlet. Mi a francot csináljak? Agyalok rajta még egy napot, többet nem. S akkor már "csak" a maradék szólamokkal kell foglalkozni. Herb330 lassan egy hete nem volt izzítva. Most a másik kedvenc, s Faber Castell 0.35 TK-FINE 9713 van izzítva. Holnap lendítünk egy keveset, meglátom milyen eredménnyel. Köszönöm a türelmet. 23:23

figyejjé mán'

22-én csütörtökön elfújjuk amit az ünnepségre szántunk. A sorrendet majd kitalálom addig. Vasárnap is megtartottuk a frissítő próbát - első szárnykürtösök hiányával. Azt hiszem az lesz a legjobb ha minden próbára úgy megyek, mintha az kiegészített szólampróba lenne. Akkor nem fog meglepetés érni. Nyögve nyelősnek érzem a mostani próbákat. S ebben nem csak az én szerepem van benne. A levegő szeleteléshez nem kell nagy kunszt - a vezénylést pedig nem véletlenül tanítják annyi évig ameddig. Persze azt még én is tudom hogyan kell "ütni" a különböző ritmusokat, fülem is van kettő hogy meghalljak jó és kevésbé jó dolgokat. Azt is mondhatom hogy évtizedes beidegződésű szelektív hallásom van. Csak azt hallom meg amit akarok hogy halljak. Persze a többi hang is ott van, időnként fájdalmas is hallani, de az csak egy pillanatig tart. Az ilyen hangokra való visszaemlékezést nem tudom törölni a memoból. Ezt kellene még valahogy megtanulni.

Nem, s nem. Vettem magamnak annyi erőt hogy nem mentem be a művházba érdeklődni a 22-i szereplésről - de nem gondoltam hogy lehetnek ennyire amatőrök. A szó kevésbé jó értelmében. Lehet aljazni, legyinteni, mondhatják hogy "gizda" vagyok/lettem. Rólam lepereg. Persze, tudom hogy van a zenekarnak elnök-vezérigazgató-titkár-menedzser-logisztikus-szolgálatvezető-mindenese Putyu bá' személyében. Aki mindig megmondja hogy mikor-hová-minek-meddig-mennyiért. De úgy lett volna "fair", ha megeresztenek egy csábos mosolyt az e-mail címemre, ne adj'Isten felhív telefonon valamelyik nagyeszű sündisznócska hogy: Te félbolond fakezű muzsikus, figyéjjé mán' , dudálni kéne ekkor meg ekkor! De nem. Nem tették meg. Lehet hogy gondoltak rá, s egyik vár a másikra. Hmm...

Köszönöm a türelmet. 07:36

Ernő névnap (is)

Igaz hogy ma szerda van, de kissé zsúfoltak a napok tennivalóilag. A hétfői napról (Ernő névnap) eddig kettő dolog jutott eszembe, de három lett időközben. Vagy négy. Minden naphoz lehet kötni valami emléket, de nem gondolom hogy muszály/muszáj is. Keil Ernő bácsira, csak nagy-nagy szeretettel tudok emlékezni. Ezek a bejegyzések közvetve Neki köszönhetőek. Azért kezdtem el a "blogolást", hogy rá emlékezzek egy történettel. Nagyszerű Muzsikus Ember volt, csupa nagybetűvel! Nincs olyan hét hogy ne gondolnék rá. Pedig idén már 25 éve lesz hogy st.Péterhez költözött. Úgy tudott tanítani, hogy észre sem vettük - csak évekkel később. Akkor is sejtettem hogy micsoda szerencsém van - többekkel együtt - , hogy tanulhatok Tőle/Nála. Lehetne a példákat sorolni a végtelenségig, de a legegyszerűbb dologtól a legnehezebbig olyan könnyed stílusban, érthetően tudott beszélni hogy hihetetlen. Soha nem volt "kinyilatkoztatásszerű". Csak egyszerűen, érthetően, szeretettel beszélt a Zenéről, ami az egész életét átitatta. A tanulás sosem haszontalan, akkor sem ha úgy tűnik. Többek közt - mint leendő fuvolistának/piccolosnak - , mi szükségem lett volna a "C" kulcsok ismeretére? A transzpnálásra igen, de azt sem olyan mértékben mint pl. a vadászkürtösöknek. S akkor Ernő bácsi azt mondta, hogy egy zenésznek ismernie kell a "C" kulcsokat, mindegy hogy milyen hangszeres. Nem lesz tőle kevesebb - csak több. Megtanultam. S milyen jó dolog más hangszeres etüdjeit blattolni, pl a harsonások Blazsevics-ét :) Szórakozásból. Csak merő időtöltés gyanánt. Míg élek, emlegetni fogom Ernő bácsit! A másik Ernő naphoz köthető esemény a tavalyi Családi est a kedvenc fúvószenekaromnál, amin nem voltam ott. Mit is kerestem volna ott azon kívül hogy szeretem őket? Nem vagyok zenekari tag, csak szurkoló. De annak lehet hogy nem utolsó:) Harmadik. Szintén hétfőn elkezdtem Izolda partituráját olvasható állapotba hozni - ez még egy kis plusz munka, de nem szeretnék olyan anyagot kiadni a kezemből amin a különböző "jelzések" félreérthetők. Az kevés hogy én tudom honnan, hová, mikor, meddig van a javítás. Tehát a szólamok mellett még azt is írom, de mindez már "csak" másolás. Ami viszont időigényes. Negyedik, de nem utolsó: felköszöntöttem volna a vasárnapi zenekari próbán a hétfőn névnapos tubás kollégát, ám nem sikerült. Távollétében gondoltam rá, majd ha egyszer eljön próbára, minden jót kívánok neki. S ma megint kezdődik a kresz. Pfff. Köszönöm a türelmet. 14:05

görcs

Megcsaptuk az idei év első zenekari próbáját - basszus nélkül. Különösebben nem zavar, de...

Jó hideg volt, mint mostanság majdnem mindenütt, itt az erkélyre kirakott hidegmérő minusz 16-ot mutatott reggel 07:30-kor. Semmi rendkívüli nincs benne, tél van. Inkább ilyenkor, mint mondjuk májusban. Mert azért remélem hogy a májusi fagy elkerül bennünket, de legalábbis a kertet. Várakozáson felül sikeredett a próba, nem nyúztuk egymást különösebben. Pár keresetlen szó a január 22-i fellépésről. A héten meg kell beszélni hogy mit szeretnének, mert így csak a vak vezet világtalant játszuk. Tudjuk hogy lesz, de ki, mikor, mennyit szerepel, senki nem tud semmit. S ismét a szervezés. Hogy a fene vigye el. Rá kell ismét szánni egy délelőttöt hogy a szervezőknek/fenntartóknak fogalmuk legyen az év olyan eseményeiről, amin a znekarnak részt kell venni - nem közönségként, fellépőként. De miért kell ezt minden évben azoknak elmondani, akik - állítólag - ezért kapják a juttatásaikat? Rendben van, 22-én a Magyar Kúltura napja alkalmából rendezvény lesz. Gondolom, városi megmozdulás. Fülesem azért van, hogy a kórus is szerepel. Kedves zenekari kolléga megjegyezte, hogy akkor magyar műsort játsszunk. Hogyne. Csak egyet mondjon amit le tud blattolni. Nem csak ő hanem a zenekar is. Tehát választunk a jelenlegi repertoárból. Már ha egyáltalán szükségük van a zenekarra. Mert esetlegesen nem működik a dolog. De ezt már kapisgálni kellene a vezetésnek is. Nem működik az a gyakorlat hogy: "szereztünk kottát, ezt kellene fújni hétfőn". Mindezt a hétfőt megelőző pénteken, azzal a felkiáltással hogy a zenekarnak úgyis vasárnap van próbája. Csakhogy. A zongora kotta nem fog megszólalni csak úgy magától. Meg kell hangszerelni. Az is idő - néha nem is kevés. Aztán a hangszerelést le is kell írni, hogy mindenkinek legyen kottája amiből játszik. Az is idő. Vasárnap nem elég csak beleszagolni, illene megtanulni. Namármost. A városi zenekar amatőr zenészekből áll, a legfiatalabb 12, a legidősebb 77 éves. Magyarázzam el külön-külön mindenkinek hogy mit jelent fizikailag, lelkileg felkészülni a különböző életkorú amatőr muzsikusoknak? Nem a zenekari tagokra gondolok, hanem azokra, akiknek megfordul a fejében ilyesmi. Könyörgöm, mit tanultak azok az emberek akikhez úgy nagyjából tartozik a kultúra? Nem azt mondom hogy mindenhez kell érteniük, de én már csak olyan vagyok hogy ha valaki "rendel" valamit, legalább nagy vonalakban tudja hogy azért mit kell letenni az asztalra. Ilyenkor eszembe jut Hofi Géza sokszor hallott műsora. Kicsit átköltve.

-Tud zenélni? -Nem. -S ha megfizetem? Na, így nem működik. Tudva ezt a hozzáállást, vagy minden év végén, vagy az új év elejére be kell iktatni egy megbeszélést (nem többet), és elmondani, hogy ki, mikor, miért, mennyiért, mit. S azt is hogy ezért a zenekar mit kap. Rögtön az elején. Mennyi ember kell az esetleges hangosításhoz, székek, szállítás. Minden évben vannak azok a megmozdulások, amik időpontjai nem változnak. Ezen nem kell "görcsölni", ezt/ezeket meg kell csinálni. Csak kevesebb ideggel Köszönöm a türelmet. 20:31

banya

Nem fogalmaztam valami szerencsésen az előző bejegyzésben: félreértés ne essék, nem az Izoldát szeretném hallani - persze azt is majd valamikor - , hanem a másik hangszerelést július elején. Nem sok minden történt mostanában, Herb330 jól dolgozik s egyre többet:) Próbálkoztam ismét a kottaíró programmal, de nem nekem találták ki. Ennek ellenére pár anyagot azzal kell csinálni hogy boldoguljon a nyomda. Kipróbáltam pár új toll szerzeményt, de nem vált(ak) be. Jó írni, de nem kottát. Van a Családban akinek jó lesz, nem fog beleszáradni egyik be sem a ténta. Ma a "banyát" nézem meg, pár perc múlva kezdődik, így be is fejezem. Ja, igen. Holnap van az év első zenekari próbája. Kíváncsi vagyok mennyien leszünk. Köszönöm a türelmet. 19:10

étvágy

Tegnap pihentetésképpen megolvastam hogy mennyi munkával jár még az amit éppen Herb330-al végzek. cca. 65-70 órányi anyag van még előttem. Ha befejezem Izoldát, belerondítok a Valkűrök részletbe. Eszembe jutott hogy június elejére elígérkeztem Pécs mellé - s oda sem megyek üres kézzel... Azt is tervbe vettem, hogy jó volna úgy végezni, hogy már hallani is szeretném ott a rendezvényen. Ehhez viszont fel kell kötni a felkötnivalót. Szóval, nem unatkozom. Az idő az évszaknak megfelelő, ugyanúgy mint az étvágyam :) Köszönöm a türelmet. 16:51

WASBE

Szépen süt a nap, nem csak világít. Sikerült megint olyan ebédet enni, csak azt tudom mondani, sose egyek rosszabbat. Herb330 be lett izzítva már az új év első napján. Izolda van terítéken, be kell fejeznem még januárban. S ugye a legjobb múzsa a határidő. Nem én találtam ki, de jól hangzik. 11-én van az első próbálkozásunk a proszekturán, 22-én az első koncert amin részt vesz a zenekar. Nem önálló, benne leszünk a "szaknévsorban". Csak remélni merem, hogy utána március 15-ig csend lesz fellépésileg. Van pár dolog amit meg kell csinálni. S utazom ismét/megint Pécsre. Ha már úgy alakult hogy az Adventi koncerten nem tudtam jelen lenni. Majd most február elején jóóól kinyitom a füleimet. Tegnap hallottam (olvastam) a hírt, miszerint a 2013-ban Pécsett megrendezendő WASBE (fúvós világszövetség) konferencia Gála hangversenye február 9-én hétfőn este lesz a színházban. S a koncertet megelőzi pár próba, s nagyon szeretnék ott lenni - természetesen a koncerten is! Kinyújtottam a kezem az elnöki lakosztály felé, de egyáltalán nem biztos hogy most ott fogok lakni. Pedig gyalogláb onnan elérhetőek azok a helyek amiket fel szoktam keresni. Nem utolsó sorban, mikor már visszafelé jövök, cca 30 méterre vagyok a vasútállomástól. Célravezető lesz az is, hogy majd lábbal rugdosom az ajtót. Üres kézzel nem megyek... Köszönöm a türelmet. 13:16

bádog

Az év végén szoktak "zárszámadást" csinálni imitt-amott. Nem kívánok több időt rá szánni, voltak benne szép részek s kevésbé szépek. Kicsit kevesebb ideget kívánok mindenkinek, több mosolyt (még ennél is többet), a mosolyból sosem lehet elég. Aki kíváncsi, nyugodtan lapozzon vissza a bejegyzésekhez. Nem töröltem egyet sem, s a jövőben sincs szándékomban. Az, hogy kevés komment érkezik, azt pedig betudom annak, hogy nem annyira könnyű ide írni. A rendszer ilyen, ezen én nem tudok változtatni. Lustaságból íródnak a bejegyzések, éppen arról amivel/akivel foglalkozom. Jövőre is folytatom, de az "aranyhármassal" nem vagyok hajlandó foglalkozni - ide írni pedig pláne nem. Kívánok mindenkinek aki időnként erre téved, szép évet, olyan munkát, amivel szeret foglalkozni, s természetesen sikereket. A zenekar első trombitása elküdte a jókívánságot, ezzel kívánok én is minden jót, "Bádog új évet!" :) Köszönöm a türelmet. 11:41

varázshang

Horváth Brazil Balázs: A trombita hangja (Megjelent a Holmi 2002/9. számában) Ha egyedül vagyok otthon, csend van, és nem zavar semmi, gyakran azon kapom magam, hogy a régi dolgokon ábrándozom. Lehet, hogy ez nem jó jel, öregszem vagy mifene, de nem tudok tenni ellene, unos-untalan elkalandoznak a gondolataim. Nem nagy ügyek ezek, csak apróságok, emlékfoszlányok és pillanatképek zsongítanak. Mostanában például a nagyapámon jár az eszem. Tudják, nekem volt egy nagyapám.Úgy emlékszem rá, hogy sokat viccelődött velem gyerekkoromban. Állandóan nevetett, én meg közben mindig az orrát figyeltem. Irgalmatlanul nagy orra volt, úgy látszik, ez nálunk családi vonás – a nagy orrúak családjába tartozunk –, nekem sincs kicsi, de az övé valósággal cyranói magasságba emelte ábrázatát. Egy házban laktunk vele, mi négyen, szüleim, húgom és én. Egy házban laktunk egy ideig, amíg el nem költöztünk egy másik helyre. Szép nagy, bár egy kissé koros volt nagyapám háza, hozzá illő nagy kerttel, ami nem volt túl rendezett – mint a mai kertek –, ám épp megfelelő egy magamfajta gyereknek, hogy gondtalanul elbóklásszon benne naphosszat. Ezt meg is tettem, eleinte többet, később, mikor már iskolába kellett járnom, akkor kevesebb időt töltöttem a kertben, de jobb híján mindig ott kötöttem ki. Szerettem figyelni a bogarakat a fű alatt, az ugrándozó szöcskéket, a percegő, soklábú, szapora jószágokat, de különösen a hangyákat kedveltem, nagy élmény volt nézegetni, ahogyan maguk előtt görgették az óriási kenyérmorzsákat. Ennél nagyobb élvezetet csak az okozott, amikor nézhettem nagyapámat trombitálás közben. Ugyanis rendszeresen játszott. Kényes pontossággal, minden másnap kora délután, úgy emlékszem, kettő órakor, elővette a szép nagy, aranyszínű trombitáját, és pontosan egy órát gyakorolt. Nem többet. Hétvégén viszont általában együtt zenélt, illetve ahogyan ő mondta, együtt muzsikált más öregemberekkel. Azt nagyon szerettem. Volt, hogy azok jöttek ide, volt, hogy ő ment hozzájuk. A hétvége így nem volt biztos, de hét közben, ahogy már említettem, minden másnap számítani lehetett arra, hogy otthon gyakorol. Én számítottam is rá. Olyan voltam, mint egy hűséges kiskutya, aki mindennap egy meghatározott időben, ugyanazon a helyen várja a gazdáját. Kettő óra előtt pár perccel már odasomfordáltam a nagy szoba sötétbarna fakerettel bevont magas, boltíves ajtaja elé, és izgatottan lestem, hogy mi fog történni. Holott tudtam előre, hiszen mindig ugyanaz történt. Nagyapám mímelt áhítattal levette a fekete hangszertokot a nagyszekrény tetejéről, letette az asztalra, majd elkezdett mormogni a bajusza alatt, ami nem is volt neki: – Lássuk csak, lássuk csak, mi van feladva mára!? Mit játszunk, mit játszunk, mit írt a derék mester… – efféléket mormogott, meg krákogott hozzá, a torkát is köszörülte. Én mindig azt hittem, hogy azért csinálja, hogy jobb legyen a hangja tőle. Aztán rájöttem, hogy fújni rekedten is lehet. Matatott egy ideig a kották között, majd a kiválasztott kottát nagy lelkesedéssel fűszerezett műgonddal feltette a kottaállványra, még egyszer utoljára jól megnézte, majd általában köpött egyet. Ez nem volt szép tőle, nem is szerettem ezt a jelenetet olyan nagyon, de kihagyhatatlan eleme volt a szertartásnak. Vélhetően azért szokott rá a köpködésre, mert szivarozott. Aki erősen szivarozik, annak a szájában maradnak a szivarvégből kis darabkák, amiket aztán – illetlenség ide vagy oda – ajánlatos kiköpni, mert igen keserű íze van. Mivel ő erősen szivarozott, köpködött is rendesen. Egyébként aki már látott trombitást gyakorolni, az nem lepődik meg egy kis nyál látványától, mivel a trombitán található egy kis lyuk, amin keresztül igen gyakran kifolyatják a fújás közben felgyülemlő nyálat. Nagyapám sem tett másképp, és ez nekem is teljesen természetes volt. Mi tudjuk, mivel jár a trombitálás. Mire oda jutott, hogy kiemelje a hangszert a tokból, rendszerint én már besurrantam a szobába, de legalább a fejem már biztosan kibukkant a nyikorgó ajtó mögül, hogy láthassam a nagy pillanatot. – Hova kandikálsz, kis barátom? Látom, pontosan érkeztél. Ne feledd, a pontosság fél siker! – ilyen okosságokat mondogatott nekem, és én magamba szívtam mindent, amit ilyenkor ott láttam vagy hallottam. Figyeltem a mozdulatait, lestem minden szavát. Nagy színész volt az öreg, én pedig megfelelő hallgatóság a számára, jól nevelt, csendes gyerek. Ha különösen jó kedve volt, akkor megkínált cukorral. Mindig Negro cukrot adott, amitől teljesen fekete lett a nyelvem, aztán rohantam a tükör elé, hogy nézegessem. Ez az élmény újra és újra lenyűgözött. Később, mikor nagyobb lettem, már nem adott annyi cukrot, elzárva tartotta a szekrényben, pedig én akkor is szerettem, ezért a húgomat kellett küldözgetnem cukorért. Rajta megesik a szíve, gondoltam, és általában meg is esett. Néha állítólag loptam is kukót (ez a Negro családi neve, a húgomtól származik), de ezt én a mai napig határozottan tagadom. Szóval ha minden jól ment, kettő óra tíz perckor én már ott ültem a kis sámlin, szopogattam a kukót, a kezeim közt morzsolgatva a cukorkáspapírt. És akkor kinyílott a fekete láda. Benne feküdt a piros posztóval körülölelt, csillogó-villogó, aranybevonatú hangszer, a King Star. Ez volt a márkája. Állítom, hogy a nagyapám is valahányszor kinyitotta a dobozt, elámult a látványtól. Talán ezért nyitotta ki olyan ritkán. Csak minden másnap, pontban kettő órakor, és hétvégén. Máskor a trombita helye szigorúan a szekrény tetején volt, jó magasan. Egyszer iskolából hazajövet nem találtam otthon senkit. Körbepillantottam a nagyszobában, beszívtam a szivarfüstöt, azután tekintetem a fekete bőrrel bevont hangszertokon pihent meg. Néztem, néztem a dobozt, a szívem egyre hevesebben kalapált, nem tudtam legyőzni a vágyat, és a következő percben már ott csimpaszkodtam a könyvszekrény polcain. Az igazat megvallva eléggé tele volt a gatyám, mert nagyon magas volt a szekrény, és nagyon labilisak voltak a polcok, én meg elég ügyetlenül másztam, de az eltökéltség legalább megvolt bennem. Nagyon nagy veszélyben voltam, hiszen bármikor betoppanhatott valaki, és akkor én minimum magamra rántom a könyvszekrényt, de lehet, hogy menten szörnyet is halok. Egyelőre azonban nem jött senki, viszont bárhogy ágaskodtam, nem értem el azt az átkozott trombitát. Még feljebb tornásztam magam, most már egész testemben remegtem, az is fokozta izgalmamat, hogy így már kézzelfogható közelségbe került a varázslatos hangszer. És valóban megkaparintottam, lefelé ereszkedtem vele, a fejem felett tartottam, marha nehéz volt, de úgy vigyáztam rá, mint egy kristályvázára, hogy le ne ejtsem. Mondjuk akkoriban egy kristályvázára valószínűleg nem vigyáztam volna ennyire. Végül is leérkeztem. Teljesen elgyöngültem az imént bemutatott tornamutatványtól, pedig csak most gondoltam bele, hogy ezt még egyszer meg kell tennem, minthogy most már menthetetlenül viszsza kellett raknom a trombitát a helyére. De a trombita most ott feküdt előttem, az asztalon. Ezt most már ki kellett nyitni. Óvatosan felpattintottam a két kis fémkapcsot a nehéz bőrtokon, majd lassan felnyitottam a fedelét. Ott volt! Ott volt benne! A King Star! Teljes fényében pompázott előttem. Lüktetett a halántékom, éreztem, ahogyan a vér a fejembe tódul. Teljesen kész voltam. Azért nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat, és megérintettem. Óriási volt! Ott feküdt a lágy, piros posztóban, és megadta magát. Nekem adta meg magát! A csodálatosan szép billentyűk felsorakoztak egymás után csillogó gyémánt berakásokkal a tetejükön (most visszagondolva biztosra veszem, hogy műanyag berakások voltak), azok a formák és hajlatok, az ujjtartó gyűrű, és a tölcsér mint a trombita csúcsa, a legszentebb ékessége, és az egész hangszer csak úgy ragyogott. Káprázatos volt! Megbabonázva álltam felette, és nem múló élvezettel gyönyörködtem benne. Gondoltam, bele kéne fújni. Ehhez azonban a trombita mellett heverő fúvókát kellett a trombita végébe beleilleszteni, amihez meg kellett mozdítani a trombitát, amit nem nagyon mertem megtenni. De a vágy ismét legyőzte a félelmet, és egy kicsit kiemeltem a trombitát a helyéről, épp csak hogy bele tudjam tolni az ezüstszínű fúvókát, majd vissza engedtem a tokba, pont úgy, hogy a fúvókás vége kilógjon. Nagyszerű! – gondoltam. Kivettem a trombitát, és mégse. Bele tudok fújni anélkül, hogy ki kelljen emelni. Felvettem nagyapám áhítattal átitatott ábrázatát, odasettenkedtem a trombita kiálló végéhez, lehajoltam, és nagyon óvatosan belefújtam a fúvókába. Nem akartam, hogy nagyon hangosan szóljon a hangszer, nehogy feltűnést keltsek. Nem keltettem. A hangszer meg se nyikkant. Második próbálkozásomat is hasonló kudarc követte. Harmadszorra már nagy levegőt vettem, számhoz szorítottam a hangszert, és teljes erőmből fújtam ki a levegőt… és ekkor: – Basszama, basszama! – rémülten ugrottam félre nagyapám kiáltozását hallva hátam mögül, kis híja volt, hogy nem kaptam szívrohamot a helyszínen. – Hohohó, hohó, mit művelsz itt, az isten fáját, még a végén leejted itt nekem a trombitát! Nagyon drága hangszer ez kis barátom! Nagyapám egy jókora szivarral a kezében állt előttem, nekem úgy tetszett, még hatalmasabb orra volt, mint általában, és még a haja is égnek állt rémületében. Visszagondolva elképzelhetőnek tartom, hogy kettőnk közül én voltam jobban megrémülve, de ez közel sem biztos. Emlékszem az eset után jó ideig még a közelébe sem mertem menni, a kétórai gyakorlásokat is kihagytam. Aztán konszolidálódott a helyzet köztünk, ismét megkínált Negróval, én meg ott üldögéltem megint a kis sámlin, hallgattam a felejthetetlen trombitajátékát. Nagyon szép hangokat tudott kifújni. Ha magas fekvésben játszott, akkor lábujjhegyre állt, úgy nyújtózkodott, ha mély hangokat fújt, akkor meg valósággal összegörnyedt a nagy súly terhe alatt, fortissimóban a szemei kidülledtek az erőlködéstől, olyan volt, mint egy nagy, öreg béka, ellenben halk szólamokat, finom kötéseket csak csukott szemmel tudott megszólaltatni, és ilyenkor leheletnyi pátosz szállta meg egész lényét. Átélte a muzsika hangulatát, ábrázatától – dacára annak, hogy a trombita mindvégig a száján volt – pontosan le lehetett olvasni, hogy vidám dalt játszik vagy szomorút, gyorsat-e vagy lassút. A szemöldök játéka volt a legfigyelemreméltóbb. Olykor úgy tetszett, magas homloka legtetejére húzta nagy, bozontos szemöldökét, máskor meg annyira összevonta őket, hogy szeme helyén csak két nagy szőrpamacsot lehetett látni, nem is beszélve arról a csodálatos képességéről, hogy külön-külön tudta mozgatni szemöldökeit. Egy-két régi nótája megmaradt bennem a mai napig. Nagyrészt klasszikusokat játszott Leopold Mozart, Torelli, Vivaldi, Molter voltak a kedvencei, de olykor-olykor eljátszott néhány Armstrong-örökzöldet. Most visszagondolva komikusan hat, ahogy minden kíséret nélkül játszotta ezeket a dzsessz-számokat jobbra-balra dülöngélve közben, de amellett hogy akkoriban is sokat nevettem rajta, nagyon élveztem. De a legjobban az tetszett, amikor idejött a többi öreg, és együtt játszottak. Jó hangosak voltak, majd szétment a fejem tőlük, édesanyám nem is nagyon akart ilyenkor beengedni, de én rendszerint kikönyörögtem magamnak a láthatást. Elég érdekes figurák voltak, mindegyik hozta a hangszerét – kivéve a zongoristát, zongora ugyanis volt a szobában – általában négyen zenéltek egyszerre. Mindig a nagyapám intett be. Olyan volt, mint egy rajzfilmfigura. Hármat rugózott a térdével, és utána intett be. A többiek meg utána. – Basszama! Állj! Álljatok meg! – zengedezte nagyapám. – Lacikám, hát lemaradsz! Állandóan lemaradsz! Ez egy négynegyedes ütem, nem látod, az isten verje meg! – Egy francot maradok le, veled nem lehet játszani, hova sietsz?! Négy negyed!? Itt van ni! Hallgasd, pam-pam-pam-pamm… – Ne pam-pamozzál itt nekem, sokkal gyorsabban kell ezt játszani! – Hagyjátok már abba! – szólt halkan a vitába a visszahúzódó természetű, sovány csellós. – Ezzel nem lehet játszani! – ezt Lacikám, a fejtetőn kopasz, nagy bajuszú és nagyon szőrös kezű zongorista hajtogatta folyton. Érdekes, hogy míg a maradék haja a tarkóján és a nagy bajusza is hófehér volt, addig a kezén hosszú, ronda, fekete szőrcsomók fityegtek. – Akkor minek jöttél ide! Nem tudsz játszani, összevissza kalimpálsz! Minek jöttél ide! – rikácsolta a nagyapám.Laci bácsi ilyenkor morgott valamit, végül meghúzta magát a zongoránál, és megpróbált gyorsabban játszani. De öt perccel később már lehet, hogy pont az volt a baj, hogy túl gyorsan játszott. Nagyapámnak semmi se volt jó. Ő volt a hangadó köztük, állandóan megállította őket, teljesen kiszámíthatatlan volt. Vagy ők játszottak összevissza. Nem tudom. Tény, hogy az egy-két órás együttzenélés alatt nem sok darabot sikerült végigjátszaniuk, mert mindig megálltak és újrakezdték. Sőt az sem volt ritka, hogy valamelyikük megsértődött, és hazament idő előtt. Vagy mindnyájan összevesztek. Nagy drámák játszódtak le a szemem előtt akkoriban.Egy ilyen alkalom után egyszer ott maradtam, miután a vendégek elmentek. Nagyapám kikísérte őket a kapuig, majd visszafelé baktatott a szobába, hogy elpakolja a hangszerét. – Na, mi az, kis barátom, hogy ityeg a fityeg? Játsszak neked valamit? – kérdezte. – A Dollit! – vágtam rá.Akkoriban a Hello Dolly című világsláger volt a kedvencem. Az igaz, hogy nem akkor volt világsláger, amikor a kedvencem volt, de ez nem zavart. Az iskolában is, ha megkérdezték, mi a kedvenc számom, mindig azt feleltem, hogy a Dolli. Senki sem tudta, hogy mi az, de ez számomra csak az osztálytársaim műveletlenségét bizonyította. Így hát nagyapám eljátszotta nekem a Hello Dollyt. Különösen jó kedve volt, mert trombitálás közben táncra perdült, pontosabban körbecammogta a nagyszobát, vasalt sarkú lakkcipőjével az ütemet verve a hajópadlón. Még énekelt is! Hogy milyen nyelven, azt nem tudom, mivel angolul nem beszélt. De ez nem is volt érdekes. Hello Dolly – köszönt a zongorának, a könyvespolcnak, az ódivatú, mélybarna színű kredencnek, ahol a cukrokat tartotta, és nekem is köszönt. Roppant mulatságos volt. – Ide figyelj, kis barátom, gyere csak közelebb! Jól figyelj arra, amit mondok! – rágyújtott hüvelykujjnyi vastagságú szivarjára, kifújta a sűrű, fekete füstöt, mely szelíden gomolygott a mennyezet felé, és nagy orra fölött mosolygó szemeivel rám nézett. Rögtön átéreztem a pillanat fontosságát. Jó mélyeket sóhajtozott, bizonyára kifárasztotta a táncolás, megköszörülte a torkát, köhécselt egy kicsit, majd így folytatta: – Amit most mondok neked, azt nem szabad elárulnod senkinek, csak majd annak, akit nagyon szeretsz. Ígérd meg, hogy nem árulod el senkinek?! – Megígérem! – feleltem határozottan. – Jól van. Egy nagy titkot fogok elárulni neked, egy igazi nagy titkot. Most már elég nagy vagy hozzá, hogy megtudd. Szereted a trombita hangját? – Szeretem. – Tudom, épp ezért árulom el neked a titkot. Benned megbízhatok. Lehet, hogy egyszer nagy trombitás válik majd belőled, de ha nem ismered ezt a titkot, akkor nem mégy semmire. Van a trombitának egy hangja, valahol félmagasan az A és a H közelében, igen, valahol ott kell lennie, szóval van ott egy hang… úgy hívják: a varázshang. Olyan szép, hogy azt te el sem tudod képzelni, kis barátom. Ezt a hangot csak nagyon kevesen hallhatják, és még kevesebben tudják kifújni. Csodálatosan szép hang, olyan friss, mint egy erdei patak csobogása, olyan gyönyörű, mint a legszebb lány, akit életedben láttál, olyan igaz, olyan erős a csengése, és mégis olyan lágy és dallamos a hangzása, hogy mikor meghallod, nem tudsz másra figyelni, csak arra a hangra. Megáll körülötted az idő, csak a hang és te maradsz együtt, majd átjárja egész testedet, eggyé válsz a hanggal, semmihez sem fogható mámorító érzés kerít a hatalmába. A hang megnyugtatja a lelkedet, felszabadítja a szívedet, minden bánatodat elfelejted. Igen, kis barátom, ilyen csudálatos hangot csak egyszer hall életében az ember, de azt nem felejti el soha. Lehet valaki bármekkora művész, ha nem hallja vagy nem tudja megszólaltatni a varázshangot, az egész mit sem ér. A nagy művészek szerte a világban csakis ezt a hangot keresik, és a legtöbben nem találják meg soha. Nagy alázatot és hallatlan kitartást követel meg ez a hang. Ismerek olyan trombitást, aki az egész életét rááldozta, hogy kifújja a hangot, de mindhiába, nem sikerült neki. Nagyon rafinált ez a hang, nem mutatja meg magát akárkinek. De szépsége olyan lenyűgöző, hogy minden pénzt megér. Ezt sose feledd, kis barátom. A harmónia hangja, minden benne van, amit tudni érdemes. Én még nem tudtam kifújni ezt a hangot, egypárszor már nagyon közel jártam hozzá, de nem értem el. Nem baj, kis barátom, most már tudod a titkot, ne áruld el senkinek. Majd ha nagyobb leszel és lesz hangszered, akkor neked is megadatik a lehetőség, hogy rátalálj a nagy hangra. Ne felejtsd el, valahol az A és a H hang közelében kell lennie. Ha rátalálsz, elnyered a legnagyobb boldogságot. Na, most menj szépen vacsorázni, édesanyád már vár téged. De őrizd meg ám a titkot! Aznap este nem bírtam aludni, csak forgolódtam az ágyamban. Egész éjjel a nagy hang, a varázshang járt az eszemben. Próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet, elterveztem, hogy a következő évben én is elkezdek trombitálni, és meg sem állok a varázshangig, legalábbis eljutok a mennyországba általa, glória lesz a fejem felett, és kis angyalkák fognak körülöttem szálldosni. Az osztálytársaim pedig megpukkadhatnak az irigységtől. Azért egy kicsit meg is rémisztett a dolog. Mi lesz, ha tényleg rálelek a varázshangra? Nem lesz abból valami baj? Nem, nem lehet. Nagyapa megmondta, a varázshang a legcsodálatosabb dolog a világon, csak öröm származhat belőle. Lehet, hogy már holnap el kéne kezdenem trombitálni? Lehet, hogy szivaroznom is kéne? Az segíthet! De hát nagyapa sem találta meg a nagy hangot! Az nem számít, ő azért biztosan meg fogja találni. És én is! Ez egész biztos, ha szorgalmasan gyakorlok, és szépen fújom a trombitát. Csak lenne már holnap, hogy elkezdhessek trombitálni! Aztán holnap lett, és én nem kezdtem el trombitálni. Aztán elmúlt egy év, mi meg elköltöztünk, és egyre ritkábban találkoztam a nagyapámmal. Aztán elkezdtem ugyan trombitálni, de nem ment olyan fényesen, mint ahogy vártam. Varázshangról szó sem volt. Nem igazán megfelelő a szájam a trombitához – mondták, akik értettek hozzá. Egy héten háromszor kellett járnom trombitaórára. Ráadásul valami ütött-kopott trombitát kaptam a zeneiskolától használatra. Ha meg otthon gyakoroltam, mindig átdörömböltek a szomszédok. Nagyapára senki se szólt, ha gyakorolt. Olyan fals hangot is adott ki az a trombita. Bezzeg a King Star, annak szép csengő hangja volt. A billentyűzés jobban ment. Állítólag könnyű volt a kezem. Lehet, hogy zongoristának kellett volna mennem, de hát ilyen alapokkal én csak trombitálhattam. Végül is szerettem trombitálni, csak nem mindig volt kedvem gyakorolni. Szidott is édesanyám: – Szégyent hozol a nagyapádra, fiam, olyan lusta vagy, mint egy disznó! Így mondta mindig. Néha lebicikliztem a nagyapámhoz, sétáltam a kertben, akkoriban a bogarak már nem érdekeltek annyira, beszélgettem vele mindenféléről, megtelt a tüdőm szivarfüsttel, jól kiköhögtem magam, aztán hazamentem. Mi tagadás, később szinte teljesen elhanyagoltam a nagyapámat, megszaporodtak ügyes-bajos dolgaim, kezdtem felfedezni önmagamat, és ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet törődtem akkori környezetemmel: az élet nagy kérdéseire kerestem a válaszokat rendületlenül. Ezen már túl vagyok, a nagy kérdésekre ugyan nem kaptam választ, bár nem is volt olyan sok kérdésem, esetleg azt a hangot, hogy hol lehetne megtalálni, de hát valljuk be férfiasan, ez így elég komolytalan felvetés. Kialakítottam a saját környezetemet, hogy legyen mit elhanyagolni, rég fátylat borítottam eme régmúlt időszakra, megnyugodtam, és boldogan élvezem a felnőtt lét minden javát, és viselem terheit. A nagyapám már meghalt, ez se nagy ügy, a nagyapák előbb-utóbb meghalnak, szép temetése volt, de már csak homályosan emlékszem a szertartásra. A trombitáját én örököltem, valamelyik szekrényembe rejtettem annak idején, de már nem is emlékszem pontosan, hova, és az igazat megvallva, akkor már jobban örültem volna, ha rám hagyja a házát, de ezt nem tette meg, anyám és három testvére osztoztak meg rajta nem épp testvéri módon, de kétségtelenül felnőttesen. Jómagam nem trombitálok, nincs rá időm meg túl hangos is. Zavarná a feleségemet, aki sosincs itthon, a gyerekeim se tudnának tőle tanulni. Lehet, hogy engem is zavarna vagy legalábbis feszélyezne, hogy játszom, esetleg zavarba ejtene a tudat, hogy hamisan szólaltatom meg nagyapám trombitáját, de hát az már olyan öreg, mint az országút, nem is jöhet ki rajta egy komolyabb hang se, teljesen értéktelen. Bekapcsolom a sztereót, az úgy szól, hogy azt ember ki nem tudja fújni, két négyutas hangszóróval megspékelve, nem lehet csalódni benne, biztos befektetés, garantált élvezet. Néha, mikor egyedül vagyok mindig, azért el-elkalandozom, és haszontalan dolgokról morfondírozom magamban, ahogy most tettem, előfordul, hogy bogarakról álmodom éjszaka, de trombitáról, érdekes módon, soha. Köszönöm a türelmet. 20:40

csirke a jégen

Karácsonyi beszámoló: evés, alvás, olvasás, nem feltétlenül ebben a sorrendben. De ami állandó, az a háttérzaj. Nagyszerű, sokszor hallott, hallgatott mjuzikok. A kedvenc fúvószenekar mellett a megunhatatlan Mahler 2. a "feltámadás" melléknevet viselő szimfónia, R. Strauss: Metamorfózis-a, Manuel de Falla: Háromszögletű kalap, Ottorino Respighi: Róma-i nótái úgymint Róma kútjai, Róma fenyői, Római ünnepek. Utóbit a Danubia zenekar 10 éves koncertjén készült felvételről hallottam, csak velük van meg ez a darab (nekem). Merő kíváncsiságból megfülelném más zenekartól is. Csak ritkán veszik elő - feladja a leckét mindenkinek. S ma befejeztem a "harrypotterösszes" negyedik kötetét is olvasásilag. Még két rész van nálam, de azok már könyvtári darabok. Az első négyet kölcsön kaptam. Holnap visszaviszem. S majd ha egyszer szerencsém lesz valamelyik általam látogatott antikváriumban, megveszem az egészet. Mind a hét kötetnek keresek helyet. Vannak olyan könyvek (nem is kevés), amiknek itthon a helye, nem csak a könyvtárban. Szeretek olvasni. Kicsit pihentetem most Herb330-at. De ahogy nem tudok meglenni evés nélkül, a kottaírás is hiányzik egy idő után. Már csak azért is, mert minnél hamarabb végzek egy-egy kottával, annál hamarabb sorra kerül a következő. S a tarsoly még degeszre van tömve tervekkel. S lassan szépen, ahogy a csirke megy a jégen... Köszönöm a türelmet. 19:08

nokedli

S újra itt van a Karácsony:) Már a tűzre van téve a hagyományos töltött káposzta, 34 db + az apraja és a tetejére egy kis füstölt kolbász. Tegnap elkészült a zsebes hús is félig, kóstolás után úgy döntöttünk hogy ebből bizony még egy adagot kell készíteni, inkább a három csirkemell helyett legyen csak kettő rántva. Kizárólag csak az íze kedvéért pedig még lesz egy kis gombás tejfölös pörkölt. Nem nokedlivel, csak natur tésztával. Délután nem sok kedv marad az egy kiló lisztből bekavart tésztát kiszaggatni. Merthogy nálunk még ez is hagyományosan készül, nem a nokedlikészítő kézikészülékkel, hanem deszkáról késsel szaggatva. Időigényes. S abból ilyenkor mindig kevés van. 24 órából áll egy nap, egy láda sör is 24 üveg - ez nem lehet véletlen :) Köszönöm a türelmet. 07:09

csokilikőr

Mára vége a sütögetésnek. Nem én sütögettem, csak hátramozdító voltam, s főkóstoló:) Szombaton készült három mákos (kelt) kalács, csak azért hogy egy kicsit elteljünk vele. Tegnap és ma pedig még elkészült négy rúd meggyes-mákos, három diós, és egy gesztenyés-meggyes. Az utolsó csak a kísérlet kedvéért - no meg én kimondottan szeretem a gesztenyét. Közbe - közbe még valami lemaradt, irány a bolt, posta, miegyéb. Holnap a töltött káposzta lesz alágyújtásra kész állapotba hozva, ehhez nem kell csak három kiló húst ledarálni, vagy egy kicsit többet. Mert a "zsebes" husihoz is kell egy kis kolbász töltelék, akkor már egy darálásra menjen le... A gombás-tejfölös pörkölt pedig csak előkészítve, hogy szerdára kevesebb maradjon. A rántott csirekemell pedig csak frissen készítve jó, olyan babakrumplival hogy ihajj :) Holnap pedig megalkotásra kerül a csokilikőr. Jó alapanyagokból nem lehet elrontani. S az alapja egy két éves, szintén saját alkotású meggylikőr. A kertszomszéd útmutatása alapján készült. Semmi különös nincs az elkészítésben, kell hozzá meggy pálinka, majd amikor érik a meggy, abból megfelelő nagyságú (1,5 literes) üvegbe annyit tenni magostól, hogy majdnem tele legyen. Erre szórjuk a répacukrot, majd felöntjük meggy pálinkával, s kitesszük a tűző napra 7 - 10 napra. Ezután csak a leszűrés marad és a várakozás. A várakozás csak azért, hogy szelidüljön a kisüsti meggy pálinkának az egyébként kellemes illata, ám likőrnek "szagos". Már semmiféle pálinka illata nincs, így megalkotható a meggyes csokilikőr még egy pár aprósággal dúsítva. Úgymint tejszín, keserű csokoládé, és sűrítő anyag, ami lehet tejpor, vagy csokis cappuccino por. Jóóóól elkeverjük, felrázzuk, s mehet a hűtőbe. Köszönöm a türelmet. 19:05

adventi

A mai szereplés "lement". Ahhoz képest jól, amennyien voltunk a fellépést megelőző próbákon. Nekem nem volt megnyugtató egészen a kezdésig, de aztán megbarátkoztam a gondolattal hogy mindenki odafigyel - ha már egyszer... Első olyan kottanélküli levegőszeletelésem volt, amikor még a kottaállvány sem zavart. Kissé bele is izzadtam. Pedig nem csináltam mást mint amit a próbákon szoktam. Rövid pihi, aztán kezdünk január 11-én egy frissítő próbával, 22-én pedig a színpadon. Köszönöm a türelmet. 20:13

kresz

Blogfüggő lettem? Azzal a gondolattal értem haza, hogy ma írnom kell. Ha ez blogfüggőség, akkor jó úton haladok:) Bár van mindig írnivalóm - nem csak kotta, bötű is. Most a betű több. Mert - kapaszkodj meg kedves olvasó(m) - , kresz tanfolyamra járok! Akármilyen hihetetlen is, szombaton lesz az utolsó előadás napja, amin részt is veszek. Holnap kimarad, holnap Adventi koncert lesz az "Olvasó"-ban 17:00-kor. Mi kezdjük a műsort négy darabbal. S ha végzünk, már nem fogok rohanni a tanfolyamra. Érthető. Tehát holnap az év utolsó dobása a zenekarnak, s szünet következik. Túl hosszú nem, mert január 22-én van a következő nyilvános szereplés, bár a próbáink is nyilvánosak. S a jövő évre is vannak tervek, persze konkrétum nincs, miért is lenne. Egy év végi társulati ülést azért csak össze kell hozni s a kérdésekre kielégítő választ adni/kapni. Mert csak simán durcásnak lenni az óvodában szokás. Mindent meg lehet s kell is beszélni. Tiszta dolog, ha úgy állunk hozzá. Ma esti zene: Berlioz: Te Deum op.22 European Community Youth Orchestra, Claudio Abbado. Köszönöm a türelmet 20:15

ezittareklámhelye...(sic!)

Örömmel teszek eleget a felkérésnek, s közre adom itt a következőt: Kedves Ismerősöm, netán cimborám! Köszönöm, hogy köszönthettünk, ill. majdnem a STEFÁNIÁBAN! Megkésve bár, de nem letörten azért a helyi sajtó bojkottja nélkül is van eseményi beszámoló!* Illetve lesz, ha tovább küldenéd ismeretségednek… Ha már a helyi médiánk(?), egy kukkot sem nyeffentett… Találkozzunk majd legközelebb az Operában! Hátha akkorra a Zounoki korifeusaink is megtisztelik majd elvándoroltjainkat, remélem ekkor már engem is! ADD TOVÁBB, MERT…Barátsággal: benson~vili. http://www.bensonv.hu * = http://szolnoksagok.freeblog.hu/