lecsó

1. Zajlanak az események ezerrel. Mostanság elég erősen rányomja bélyegét minden napomra a 13-i megmozdulás, minden nap van valami amit még meg kell csinálni. Nem panaszkodás képpen mondom, csak úgy megjegyzem. Ilyenkor azt hiszem hogy soha nem jön el az a nap amire éppen készülök/készülünk, vagy soha nem sikerül befejezni azt amit éppen firkálok. De mindig elérkezik az idő, s utána pihi. Egy nap. Esetleg kettő. De a második nap már azon jár a fejem hogy mi a következő legfontosabb, nem tudok egy helyben megülni. S tervekkel tele a szekrény, tudom mit akarok elérni a csapattal is, meg úgy egyébként is a lelkem békéje - mint mindenkinek, nekem is - fontos. Összeszalad időnként az amivel múlatom az időt, de még mindig csak 24 órából áll egy nap, ami nem is baj. Ma is a proszekturán töltöttem a délelőtt egy részét, utolsó simítások kottailag. Majd a szpíker szólt hogy örül a látásomnak, biztosan vittem neki a szöveget. Nem nyert. Elfelejtettem. Tehát azt is meg kell csinálni. Aztán összefutottam az egyik ismerőssel, aki a közönség soraiban szokott helyet foglalni, mert hogy rajta kívül a Család minden tagja zenekari tag:) Megsúgta hogy a közönség szerint "nagy" szüneteket tartunk két fújás közt. Nekem nem tűnik nagynak, mert a vizet csak ki kell engedni a hangszerből, lapozni is kell, kettőt szusszantani, a többit nem mondom. Ügyesen bele fogom csempészni a szpíker szövegébe azt a mondatot, miszerint csak azért beszél a következő darabról annyit, hogy legyen idő mindezekre. S akkor fel sem tűnik hogy egyáltalán szünet van két fújás közt. A körte mennyisége fogyóban van, ám a kertből mindig van utánpótlás. Eleddig nem talált meg a kedves cimbora paradicsommal, de ha hozza, nem fogom nem elfogadni. Olyan szívesen adja, én meg olyan lelkesen csinálom, csak az idő... Az telik vele. Arról nem is beszélve, hogy a befőttes polcokon már így is nézeget ránk 65 üveg lecsó 30 % paprikával. Az a klasszikus konzervgyári. Amit csak az íze miatt nagy duzzogva fogyasztunk. Jó muzsikákat is sikerült hallanom, a kertszomszédokat boldogítottam, már ha egyáltalán hallották. Valószínűleg a tüzéreknél szolgálhatták le az idejüket, süket az egész szomszédság. Liszt Ferenc: Les Préludes, Bartók Béla: Táncszvit, Weiner Leó: I. Magyar szvit. Egymás után, egyvégtében.
2. "...itt van ez a tiprószerkezet, amit úgy hívnak, hogy kerékpár-ergomérő. Alaposan meggyűlik vele a baja annak, aki olyan edzett és antikerékpáros mint amilyen én vagyok. Tulajdonképpen sosem szerettem biciklizni... a boldogan száguldó kerékpáros csak a biciklikereskedők találmánya. Most aztán tartanom kell a nyolcvanas tempót ezen a sebességmérővel ellátott szerkentyűn. Nekibuzdulok hát, teliragasztva katódokkal, akár egy tudományos-fantasztikus film szereplője, egyre csak a lehető leggazdaságosabb erőfelhasználásra ügyelve, arra, hogy lazán, hanyagul üljek a nyeregben, a felsőtestem semmi szükségtelen mozdulatot ne végezzen, s egyedül a lábaim járjanak ritmikus pontossággal föl és le. No, hogy érzem magam, érdeklődik öt perc múltán az orvos. Csodálatosan, felelem én... -Hát akkor hadd lássuk - szól a doktor, és babrál valamit a féken. Először csak olyan érzés, mintha valaki felült volna mögém, a bicikli csomagtartójára, pár perc múltán azonban az a szörnyűséges benyomásom támad, hogy kettesben karikázom fölfelé a Szent-Gotthard hágón, és a mögöttem ülő társam ezalatt mást se tesz, mint a féket szorítja..." (Helmut Rathert: Nagyapa repül c. könyvéből) Köszönöm a türelmet. 17:38