Utolsó bejegyzésem napján - még este - levágtam a szakállamat. Semmi köze nem volt a nov.héthez, így alakult. Jött az ötlet majd a hozzávalók (négy személyre - hahaha), s nem egészen tíz perc alatt sima lettem. Bár nem sarlóval vágtam, mégis lejött. Így idén Karácsonykor nem fogok úgy kinézni mint Muszorgszkíj, a súlyom sem lett kevesebb. Az a pár gramm ha egyáltalán mérhető, rajtam elfér. A lefolyó viszont nem arra való, így a munkálatok megkezdése előtt rutinosan bedugtam a bedugni valót.
Tegnap este az x TV csatorna jóvoltából egy ritkán látható remek filmet néztem meg kb a feléig. Nem bírtam tovább. S máris ellentmondást lehet felfedezni az első és második mondat közt. Attól még lehet egy film remek hogy nem tudom végignézni. Sőt! Éppen tegnap délután jelentkezett egyik ismerősöm (msn) én pedig nagy örömmel újságolom neki az esti filmet, mire - gondolom széles mosollyal az arcán - visszaírja, hogy ez bizony neki megvan a gyűjteményében. Paff, lehidaltam. Akkor bezony nekem szükségem lenne egy másolatra. Ha netalántán a majdnem hozzá tartozó másik kettő is megvan, azokból is kérek szépen. Ebben pedig csak az az aggályos, hogy nem tudom a másik kettőnek a címeit... A lényeg az, hogy ő nagy filmrajongó, neki ez nem jelenthet gondot. Mielőtt elfelejtem, azért ide biggyesztek pár szót az alkotásról, talán valaki(ke)t érdekel. 1944-ben készült angol film, főszerepben sir Laurence Oliwier, címe: V. Henrik. Zenéjét írta: William Walton. S itt jövök kicsit képbe, már hogy ezzel a képzavarral éljek. Sir Malcolm Saergent, akkoriban a Londoni szimpatikusok (vagy a BBC) karmestere felkérte a film zenéjét író Walton-t hogy a film zenéjéből csináljon egy zenekari szvitet. El is készült a mű, narrátorral, ahogy illik. Azért illik mert - szerintem - , a nagy brit birodalom (csupa kisbetűvel) népessége sincs egészen tisztában a történéssel. Mindegy. A zenekari szvit nagyszerű, a film nemkülönben. Lapozok.
Ma délben kísértük utolsó útjára a zenekar egyik első szárnykürtösét. Az általa is sokszor játszott "Lehullott a rezgő nyárfa..." dallamára. Hiányzik. Az a tudat hogy már nincs köztünk, nagyon rossz. Hiányzik az életigenlése, a humora, a bohémsága, a mindig mindenkor jókedvűsége, a segítő készsége, az időnkénti "velős" megjegyzései, úgy ahogy van, az egész EMBER. Sajnos már Ő is st.Péter zenekarát gyarapítja. Már több zenész ismerősöm, mondhatom jóbarátom van odaát, s ez nem fog csökkenni. Sajnálom. Magunkat nemkülönben. Május 1-én, mikor a reggeli zenés ébresztőt elkövettük, már itthon volt. Mivel elég "strapás" volt a menet, egy alkalommal átvette a réztányért a kollégától azzal a felkiáltással, hogy "pihenj Lajos bá' megcsapom ezt a tourt". Műkedvelő ütős volt... Az induló trió része általában "forschlag"-gal kezdődik, ez a réztányérosoknak nem okoz gondot, jóóól összeüti a két födőt, így a tányér jótékony kicsengése takarja az esetleges hiányosságokat. Annyira jól sikerült összeütnie, annyira pontosan, hogy a levegő a két tányér közé szorult - fizika - , s amilyen a hangszer természete, kifordult. Hogy is magyarázzam... Biztosan mindenki látott már réztányért, köznapi nevén cintányért. A tányér úgy van kiképezve, hogy a közepén van egy "dudor" oda lehet felkötni a bőrszíjat, ami lehetővé teszi hogy meg lehessen úgy fogni, hogy összeütéskor rezonáljon. Mivel a réztányérokat általában nem 0.8-as kazánlemezből készítik hideg hengerléssel, ezért nem annyira merev hogy ha a levegő a két tányér közé szorul, ne tudna kifordulni. Jól megmagyartam, most már egy szót sem érteni. Szóval kifordította a hangszert. Nem direkt, úgy sikerült. Jót mosolyogtunk rajta:) Azon már kevésbé mosolyogtunk volna, ha nem sikerül visszafordítani. Mert annak is van technikája. S ha valaki pusztán erőből akarja visszafordítani, maradandó károsodást okozhat magának azzal ha nem ismeri a kifordított hangszer visszafordítási technikáját (ez is szép kerek mondat lett). Ami pedig nem más, mint kétrét görnyedve egy ügyes mozdulattal a térdkalács és a comb térdkalács felé eső részén egy erőteljes mozdulattal - úgy fogva a tányér szélét hogy ne ejtse ki a kezéből - cca 0.6m magasságból ráüt. Egy pillanat alatt visszafordul a hangszer. Ha ezt többször megcsinálja valaki, mert éppen tanuló réztányérvisszafordító, az a hangszernek nem tesz jót. Az embernek sem. Akkor sem, ha a tányér közepén a "dudor"-nál nem jól van rögzítve a bőrszíj. Mert ahhoz is kell ismeret. Meg lehet kötni gordiuszi csomó módjára úgy, hogy ne zavarja a hangkeltésben. S meg lehet úgy is oldani, hogy egy csavarra csavarják a szíjat. Na ekkor jöhet a munkahelyi baleset. Ha ugyanis nem úgy sikerül az előbb említett magasságból az erőt összpontosítani, akkor bezony a csavar a térdkalácson is landolhat. Szatyika, nyugodj békében.
S a végére egy kis "izé": Egy idös házaspár istentiszteleten vesz részt. Úgy a felénél az asszony odahajol a férjéhez és így szól:- Az imént egy csendeset szellentettem; mit gondolsz, mit tegyek? A férj válasza:- Cseréld ki az elemet a hallókészülékedben!
Köszönöm a türelmet. 19:43
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése