harapnak! második rész

Fújós mjuzikot fülelek, bátyámtól kaptam tegnap cca. 11 GB-nyi anyagot. Most ez(ek) szól(nak): Peter Roberts & Yorkshire Building Society Band – Legend. A második nóta erről az, amit pár bejegyzéssel korábban ajánlottam  Előző bejegyzésben a megnyitóról ejtettem pár szót. Jöjjön most egy kicsikét bővebben: 19:30-kor volt „A Magyar Katonazene Története” Fricsay Richárd Katonazenei Hagyományőrző Egyesület kiállítása megnyitója. Szépen összeszedett anyag. Részemről nem a koncertterem közönség felőli oldalaira rendeztem volna az anyagot, hanem a folyosó(k)ra, ahol a természetes fényben jobban látni annak is, akinek esetlegesen nem 20/20-as a látása. Esetlegesen még a belépő aula is jobb lett volna. Így sem volt rossz, semmit nem von le az Egyesület munkájából, hogy olyan helyre tették az anyagot, amit jószerével csak a lámpák világítottak meg. A kiállítás megnyitóján Marosi Laci beszélt, igazán jó volt hallani a hangját, s amit mondott, persze azt is. Aztán gyűlt a közönség, sok régen látott ismerős, akikkel ilyen alkalmakkor (is) nagyon jó találkozni. Nem olyan nagy a fúvósok tábora, de annál mindenképpen nagyobb, mint amennyire „megbecsülik” itthon pár helyen a munkájukat. Kis keserűség azért van mindenkiben, pedig ez egy igen jó műfaj. Hazafelé beszélek természetesen. Ha csak belegondolunk abba, hogy a rádió és a mozgókép megjelenése előtt az emberek szórakozása a vasárnap mise utáni térzenék, az egyházi ünnepek, farsangok, egyleti ünnepségek, etc. egyike sem múlhatott el valamilyen zenés/táncos mulatozástól. S ebbe ugyanúgy beletartozott a katonazenekarok produkciója, ami nem mindig jelent egyet a „trottyos” fogalommal. S a magyar zeneszerzők darabjai is része a világ fúvósainak magas szakmai színvonalának megtartásához, emeléséhez. Volt főkarmester szavai: „ feladat elé kell állítani a zenészt, mert ha mindent le tud blattolni (elsőre lejátszani), nem fog gyakorolni”. Gyakorlás nélkül pedig ezt a műfajt nem lehet csinálni. Vagyis lehet, csak nem azon a színvonalon, mint amit ez a rendezvény is képviselt. Még egy mondat s befejezem az agitációt: Hidas Frigyes művei a világon a második legtöbbet játszott magyar zenék Bartók Béla művei után! S ez nem kevés. A kiállítás megnyitó után kezdődött a rendezvényt megnyitó est. Pár percet beszélt dr. Gábriel Róbert úr is, az Egyetem volt rektora. Nekem nagyon tetszett, amit s ahogyan mondott. Nem hadart, nem Ő-zött, semmi papír, semmi felsorolásszerű adathalmaz. Kitért arra is, hogy valamikor klarinétozott (hat évig), de nem volt olyan szerencséje, hogy zenekarban játsszon. Csak kamarazenekarban. Rögtön eszembe jutott az ezerszer elcsépelt mondás, miszerint a zenetanulás még nem ártott meg senkinek S következett az ünnepélyes nyitókoncert a szívemcsücske (sic!) Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar részvételével. Műsor (első része): Erkel Ferenc: Palotás; Hidas Frigyes: Ünnepi zene; Lendvay Kamilló: Csajkovszkij mester utolsó üzenete; Dubrovay László: Tavaszi szimfónia. Roppant nehéz műsor! Feladja a leckét minden az előadásban részt vevő muzsikusnak, itt nem elég a „voltak benne szép részek”. Nagyon sok munka van benne, ám a taps mindezért kárpótolja az előadókat. Volt is taps, mennydörgésszerű vastaps! Igazi jó értelemben vett borzongatós tetszésnyilvánítás. A felszabadult öröm, a megkönnyebbülés valamilyen szinten. De ezt nem én találtam ki, ezt már Selye professzor is megfogalmazta a „Stressz distressz nélkül” című könyvében. A koncertet rögzítette (micsoda szó!) a Magyar Rádió, felvételről le fogják adni valamikor idén ősszel 23 ország közel 200 rádiójában. Azt nem mondom, hogy ilyenkor játszik a „zabszem akció”, de valamennyi várakozás, izgalom feltétlenül van az előadókban. S ez sem feltétlenül rossz. Ha nincs ez a „lámpaláznak” is nevezett „harctéri idegesség”, ami lehet, hogy nem látszik meg az előadókon, azért belül megvan. Részemről, aki a közönség soraiban foglaltam helyet, legalább akkora izgatottság/várakozás előz meg minden fellépést, mintha magam is a másik oldalon ülnék. Szolidaritok. Folyt.köv. Köszönöm a türelmet. 16:36