Minden nappal közelebb vagyok valaminek a végéhez, vagy éppen kezdődik valami. Nincs megállás, de nem pörgök annyira. Augusztus második felére besűrűsödött a program, én is „elkentem a szemem alját” néhányszor, de külsérelmi nyomok nincsenek, csak a lelkem fáj picivel jobban.
Volt ebben az időszakban izgulni való is, aztán bejátszott az a bizonyos „a barátaimtól ments meg uram, az ellenségeimmel magam is elbánok” feeling.
Zenekari találkozón is voltam, jó volt találkozni évek, néha évtizedek óta nem látott muzsikusokkal. Üröm az örömben, hogy rövid volt a találkozó, egy délután s este lezavarták/lezavartuk ami cca. húsz évvel ezelőtt három-négy napig tartott. Hiába, a pénz nagy úr, a hiánya pedig nagy űr még akkor is, ha vannak támogatók.
Azt veszem észre, hogy valamilyen szinten mindenki siet. Ez az azonnalmárisderögtön tempó nem tesz jót nekem sem. S elfáradok a magyarázkodáson. Amikor próbálom elmondani a rendelkezésemre álló infót, az kevés. De ha nem tudok többet, mint amennyit, mi alapján tudnék többet mondani?! S vannak még a nagyon okos emberek, akik próbálkoznak – persze, ún. hatalmi szóval. Na, ezt nem viselem el. Nyűgös vagyok én is. A mindennapi szarpaszírozás kezd leperegni rólam, a politikát megpróbálom mellőzni, hozzáteszem, nem sok sikerrel…
Na szóval, elmentünk a bányászzenekari találkozóra, a szervező srác emlékezett a csapatra, még régről. Igaz, volt a környéken sok zenekar, ami sajnálatos módon megszűnt, mikor a bányákat bezárták – az emlékük azonban nem múlt el nyomtalanul. Cca. harminc kilométeres körben volt hét zenekar, jelenleg mi vagyunk, akik még működnek. Az idősebbek (tőlem idősebbek) nosztalgiával gondolnak azokra az időkre, én még akkor gyerek voltam, vagy az sem. De ’75-ben én voltam a legfiatalabb a zenekarban, nagyon sok sztorit hallottam, némelynek részese is lehettem. Utolsóként léptünk színpadra, ami részben jó is, meg nem is. Hogy miért jó? Mert akkor annyit játszunk, amennyit akarunk – mármint a leadott műsorral ellentétben. ;) Természetesen nem éltünk vissza a vendéglátók türelmével. A közönség a koncertünk végén állva tapsolt, s ez feledteti a gondokat. A közös vacsora is a szereplés után volt, egyszerre a hat zenekarnak, egy helyen.
Úgy néz ki sikerül beindítani az utánpótlást. A zenekari utánpótlást. Ifjítani kell a csapatot, mert „kihalunk”. Furcsa ezt így leírni, sok ember nem kevés munkája van benne eddig is, s csak remélni merem, hogy nem hagynak magamra.
Múlt héten a kistérségi évnyitón sikerült az iskolaigazgatóknak, osztályfőnököknek, tanároknak a toborzási irományt átadni. 300 darabot csináltattam, az utolsó pillanatban lett kész. Pénteken hajnalban még az íveket vágtam fel, hogy ne a helyszínen kelljen. Az idő ilyenkor persze rohan, reggeli előtt sikerült két kávét meginnom fél liter kólával (nem összeöntve!) hogy ébren maradjak. Fél tíz körül végeztem a műv.házban, majd a zenekari elnök hozott egy irományt, ami nekem magas volt, mint disznónak a ló rács… S abból kellett volna kiokoskodni a KSH részére az adatokat. Hmm…
Adrenalin mozgolódik, majd telefonhívás a szeptember 8-i szerepléssel kapcsolatban. Ismét hmm… meghallgattam a „tyúk”-ot (főszervező) s bennem maradt a szó. Ugyanúgy bennem maradt, mint benne, amikor közöltem vele a feltételeket még a hónap elején… Ha meglepetést akart szerezni, sikerült. Győzködött, én pedig nem hagytam magam. Igaz, nem bólintott rá az összegre a személyes megbeszélésünkkor, hogy neki azt el kell fogadtatni a többiekkel. Nosza, fogadtasd el! A megbeszélt összegnek valamivel több, mint a felét ajánlotta fel… ami kevesebb, mint a csapat szokásos tiszteletdíjának a fele. Aha… Ennyiért fújjon nektek a déli szél, az. S újra elkezdte az érzelmi zsarolást, majd a burkolt fenyegetődzést. Persze. Kösd fel a felkötni valót kisanyám (egyébként nagymama), ebbe az utcába már nem viszel be sem engem, sem a zenekart. Túl rövid az emlékezeted! Ezt pedig nem nyeletem le sem a zenekarral, nekem meg a torkomon akad, s kiköpöm.
Mindezt persze nem fennhangon, elvégre valahol neki is igaza van. Csakhogy. Miért mindig mi/én legyünk/legyek tekintettel másra? Igen, meg lehetne csinálni kevesebb emberrel is a rendezvényt. De nekem most sem erőm, sem kedvem újrahangszerelni a darabokat, ráadásnak pedig próba nélkül sem vagyok hajlandó megcsinálni. Nem vagyok hajlandó egy bizonyos szint alá menni senkinek a két szép szeméért, másmiért sem. Az nekem nem vigasz, hogy ők azt sem hallják meg, ami szól. Nekik a látvány kell, s hogy szóljon „valami”.
19-én Szilvásváradra mentünk bográcsfőzős versenyre, már nem először – az idő remek volt, Lizzy nyomta, mint süket az ajtót. Tűző napon nem annyira jó játszani, de ezt a produkciót is kipipáltuk. Kis idő múlva kaja is lett, addig belekóstoltam különböző palackozott háziszőttesekbe is :D
Folyt.köv. Köszönöm a türelmet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése