Nem rövid a beillesztett muzsika de egy olyan muzsikára s egy olyan előadásra mutat, amire időt kell/érdemes áldozni! Mindent megvalósít, s minden benne van, amiért érdemes "csinálni" a zenekarosdit. 

A mostani bejegyzés 744 szó. Nem rángattam az istrángot mostanában „blogilag”. Nagyon összeszaladtak a dolgaim, s ez cseppet sem happy. Szeretek előre tervezni, lehetőség szerint előre dolgozni. Van aztán az olyan időszak, amire azt szoktam mondani: „minden napra szarik a kutya valamit” (idézni ugyebár csak szó szerint).

25-én este megnéztem a városi tévé adását, előtte beharangozták, hogy szó kerül az önkormányzat által kiírt pályázatról is. Mondjuk, az időből kicsúsztak, mert a pályázati határidő március 22-e volt, s onnantól számított 30 napon belülre ígérték a pályázatok elbírálását. Nézve/hallgatva az adást, olyat káromkodtam hangosan, hogy a mennyezet repedezni kezdett. Mérgemben, dühömben. Tudom magamról, hogy fát lehet vágni a hátamon, az utóbbi időben azonban az ingerküszöböm nagyon alacsony lett – nem kell különösebben magyarázni, hogy miért. A napi szarpaszírozás mérgezi a mindennapjaimat. S ugye ki szokott káromkodni? A kérdés természetesen költői, de megválaszolom: a tehetetlen ember.

A hallott hír kapcsán feltolult bennem minden, ami miatt ideges szoktam lenni – s a hiábavalóság érzése, hogy ha a belem furikon tolják utánam, olyan fáradt vagyok, mert megpróbálom azt, ami lehetetlennek látszik. Nekiszaladok többször is, ha valamit nem értek. Deakutyaúristenit!

S mi volt az az eget rengető hír? Vigyorogva, kényszermosollyal az arcán beszélt a pályázatokról egy emberszabású nőszemély, hogy milyen nagyszerűen sikerült a pályázat, s hogy ők milyen faszán dolgoznak. Mer’ ez a dolguk. Aha. Itt már repkedtek a szentek, de csak olyan be-beszúrás szinten. Aztán mikor kiesett a száján, hogy idén is a legtöbb pénzt a zenekar kapta, akkor infarktus közeli állapotba kerültem. Egész egyszerűen, nagy nyilvánosság előtt hazudott!

Összehasonlításképpen: 2000-ben a zenekar a várostól 750.000 forintot kapott. Az Egyesület, melynek a zenekar is tagja, külön támogatást kapott. Telt, múlt az idő, elérkezett 2008, amikor az Egyesület (négy csapat+a zenekar) elérte az 1.740.000-t. Plusz abban az évben az akkori polgármester a saját keretéből „felöltöztette” a zenekart – az még 3.5 milla. Jelenleg ott tartunk, hogy 400.000 az éves keret a jelenleg 73 tagot számláló Egyesületnek. A 73 tagból 28 fő a zenekar. Tehát ebből a pénzből kellene megoldani azt, hogy a négy önkéntes tűo.csapat emberei naprakészek legyenek, elérhetőek legyenek, lehessen őket mozgósítani amikor szükség van rá, és a zenekar szolgálja ki a városi ünnepségeket.

Tavaly április elsején választott meg a közgyűlés az egyesület titkárának – a vezetőség nem maradhat zenekari tag nélkül - , azóta csinálom a levegőszeletelés mellett a titkári teendőket is. A president orchestra segítsége nélkül már megbolondultam volna, előttem ő volt 16 évig a titkár.

Idén már kétszer lett elhalasztva az éves közgyűlés. Utoljára azért, mert a nagyszerű egyesületi elnök meghalt. Most már van ismét új időpont, ami elnökválasztó gyűlés is lesz. Erre a nem rövid lélegzetű eseményre mindenki megkapja a meghívó mellé a tudnivalókat is. Hogy egy év alatt mennyiszer s hogyan változott meg a törvényi előírás, mit lehet/kell tenni, s ezek mivel járnak. Megjegyzem, mikor végigolvasom a hetente megkapott anyagot, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ki akarja véreztetni a jelenleg hatalmat gyakorló az önkéntes rendszert. Meg fogja unni még az a pár ember a hatalom szarakodását, s legyint egyet. Ebben az egyik legszomorúbb dolog az, hogy 80-90-100 évre visszatekintő egyesületek szűnnek meg, mindenfajta elképzelés nélkül, hogy valaha ismét szükség lesz rájuk.

A bosszú nem szép dolog. A kárörvendés sem. Ám őszinte(?). Bennem a hír hallatán az első gondolat az volt, hogy nem fogadjuk el a 400-at. „éhen halni sok, megélni kevés”

Nem adtam fel a reményt, de jelenleg nem bízom abban, hogy a novemberi koncertünk megvalósul. Amikor egy tollvonással cca. három és fél éves munkámat teszik félre a döntéshozók – 2009 októberében kezdtem el szervezni az idén novemberben esedékes „nem mindennapi” ünnepségünket.

Nem kértem/kértünk egy fillért sem ingyen! 10 „nótát” hangszereltem a koncertre. Ingyen. Plusz felajánlottam 120 ropit a vendéglátáshoz. A zenekar pedig felajánlotta a munkáját. Ennél többet nem kívánhat senki. Ennél többet nem tudunk tenni.

De akkor sem adom fel, de nem ám! Felmenőim közt voltak „konok Kunok” is. Nehezen lehet felbosszantani, de akiknek sikerül, kössék fel a felkötnivalót – előző blogomban már írtam, itt csak megismétlem: évtizedekig képes vagyok haragudni, elmentem egy fickó temetésére csak azért, hogy lássam, földbe teszik. Büszke nem vagyok rá.

Április 25 óta eltelt pár nap s azok sem teltek gondok nélkül. De még mindig azon jár a fejem, hogy lehetne az őszi koncertet megvalósítani, az eredeti terv szerint! Csak azért, mert sosem voltam/vagyok/leszek normális. Pont.

Kedden szerettem volna elutazni kedvenc fúvószenekarom városába, kicsit szellőztetni a szürkeállományomat – s megfülelni a csapat tavaszi koncertjét. Vasárnap lemondtam. Nem ok nélkül mondtam le s nem lustaságból. 

Köszönöm a türelmet.