feltámadás

"Nem sírok, de most már késő - kezemből kiesett a véső" Boldog emlékű zenészcimbora egyik mondása jut eszembe elég sűrűn mostanában. Széllel szemben pedig csak üvegbe... Már nem is káromkodok (annyit) mint régebben. Húsvét van. Feltámadás. Stb. S kezdem elveszíteni a legendás(?) türelmem. A kérdések garmadája van előttem, a sok-sok miért. Miért? Csak. Csak ez nekem kevés. Még magyarázatnak is. Mint az óvódában. Hét pályázatra írtunk, elbírálás majd lesz. Különösebben nem bízom benne. Talán kettőben van esélyünk. Igen, az esélytelenek nyugalmával, s a jobbítás szándékával ültünk le a pályázatokat megírni. Tudom, mindenkinek, minden pályázónak szüksége van arra az összegre, amit így kell összekoldulni. Mint már említettem: az ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni - s ezt mikor emlegessem, ha nem a feltámadáskor?! Van az úgy, hogy kezd a türelmem fogyni. Akkor is ha látom a célt magam előtt. Akkor is, ha tudom: nem könnyű az út. Sosem volt az. Nem emlékszem rá, hogy valamikor is "simán" ment volna. Talán csak gyerekként, fiatal fúvósként. De akkor nem láttam a folyamatokat. Csak azt, hogy eljártam próbá(k)ra amikor tudtam (itthon voltam). Indulás ekkor, ezt meg ezt fújjuk, szállás/kaja lerendezve, majd jóóól hazajövünk. Miután a tapsokat besepertük. Ennyi. Csakhogy voltak arra hivatott emberek, akik segítették a zenekart s a karmestert. Voltak szakszervezeti emberek, szakszervezetek, akik valamiyen módon mindig beleszóltak sok mindenbe, de. Mert van de. De van ám! A tények ismeretének hiánya nem befolyásolja a mai eszemet(?). Kevésnek tűnik a lelkesedés. Nem nekem, én már meg vagyok fertőződve év(tized)ek óta a zenével. Azzal a fajta zenével, amit sokan csak trottyosnak neveznek. Igen, trottyos - és?! Ahhoz, hogy valaki eljusson odáig, hogy beül egy csapatba, nos odáig kell ám tanulni. Nem sztár egyikünk sem, s nem is bánom. A sztár szó az én szótáramban szitokszó! A trendy-vel együtt. Nem vagyunk trendyk, nem vagyunk sztárok abban a műfajban sem, amiben próbálunk megmaradni. Ennyit tudunk, amennyit. De ez sem kevés! Jólesik mindenkinek az elismerés. A januárban kapott megyei elismerés jó dolog. Ad egy kis pluszt. Az egyik oldalon. S ugyanazok az emberek, akik ezt az erkölcsi elismerést nekünk ítélték, nos ugyanezek az emberek több mint 40 napja nem fizetnek. Nem felejtették el - nem is tudnák a heti kétszeri telefonálás után, hogy nekünk bizony jár az a pénz. A zenekar tiszteletdíja, amit egy-egy fellépéskor kap. Érdekes módon, a szállító buszt is ki kell fizetni. Nekünk. Az sem vigasz, hogy tudom: a táncosok tavaly karácsony óta várnak a pénzükre... Így tehát a zenkari elnökkel felvesszük a kolduló ruhánkat, hamut hintünk a fejünkre, s elmegyünk pár emberhez, akiktől valamilyen szinten anyagi hozzájárulást remélünk. Vagy anyagiakban nem kifejezhető segítséget. Egyelőre a "majd"-okkal nem tudunk mit kezdeni. Fel kell homályosítani a népeket, hogy ne menjen szét a csapat. 1895 óta működik. Ne hagyjuk elveszni ezt a több mint 115 évet, volt már nehéz helyzetben a zenekar de túlélte a mindenkori rendszereket/kormányokat/vezetőket. A megmondóembereket. A főokosakat. Akik nagyon tudják mit kell csinálni - egészen addig, míg beszélni kell róla! Ülj le komám, oszt mutasd mit tudsz. Ja, hogy nem tudsz belefújni a hangszerbe, mert nem vagy muzsikus? De döntéshozó vagy, a kutyaúristenit! Nincs szükségem önkéntes tanácsadókra - akitől elfogadok tanácsot, az nem a mindenkori politika emberei. Szakmai emberektől elfogadok tanácsot, hogyan lehet jobban csinálni, amit csinálunk. Miért azt fújjuk, amit. Nos, mindenhol lehet demokrácia - valamilyen szinten a zenekarban is. Már az elején elmondtam, mit akarok elérni. S szépen lassan haladunk is. Nem fogom (vagy igen) minden alkalommal bizonygatni hogy az út amit választotam, jó. A pálca nem szólal meg - ezt is tudom elég régen. Már gyakorló zenekari muzsikusként is tudtam. Nem kell velem egyetérteni, de ez csapatmunka. Ám addig, míg én szeletelem a levegőt, annyit mindenkitől elvárok, hogy tiszteletben tartsa az általam választott célt, s az utat ami előre vezet! Nem zenekari tagokról beszélek - sőt! Az sem érdekel különösebben, ki-mit-mikor-hogyan beszél a hátam mögött! Aki a hátam mögött beszél, jó esélye van arra, hogy kinyalja a ..... Nem bosszantom fel magam, elvégre feltámadás van. Még nekem is, ateistaként. Ha mindent jó csináltam, a címre kattintva előjön egy csepp muzsika - ami Mahler mester 2. szimfóniájának vége. A szimfónia címe resurrection (=feltámadás) Köszönöm a türelmet. 18:31

Tavaszi koncert - Pécs

Múlt szerdán elutaztam kedvenc itthoni fúvószenekaromhoz, Pécsre. Azért, mert – eléggé sajnálatos módon – a mai napra sok volt a megrendelt „st. evangelium” s nem akartam kihagyni a tavaszi koncertjüket. Még akkor is, ha csak egy mezei főpróba volt. Szeretem a próbákat/főpróbákat, a műhelymunka varázsát. Természetesen a koncerteket is szeretem, jó lett volna ott lenni a mai koncerten, együtt örülni a zenekari tagokkal. Mert az (is) jó! Az odautazásról már írtam, mikor szerveztem az utazást. A változatosság – mint tudjuk -, gyönyörködtet. Na de ennyire? Annak ellenére változtattam az odautazáson, hogy előre megvettem a vonatjegyeimet. Gyanítottam, hogy bp-en kevés lesz az idő az átszállásra, mert az elmúlt harmincegynehány évben elenyésző mennyiségben ért be megadott időre a vonat a Keletibe. Így reggel a 05:30-as busszal indultam, a Stadionok állomástól hipp-hopp átértem a Délibe, még könyvet is vettem. Nem mintha nem vittem volna magammal kottát – tanulni - , de szeretek olvasni. Megérkeztem, s felsétáltam az elnöki lakosztályhoz. Ez az elnöki lakosztály jobban tetszik, mint az eddigiek. Aránylag közel van a vasútállomás, gyalogláb minden elérhető – legközelebb is jó lesz ez a hely. Nem utolsó sorban csendes, csak a negyedik emelet, de nem táncol senki felettem fapapucsban. Kipakoltam, belibbentem (volna) a feredőszobába(sic!), s ha nem is dupla leszúrt rittbergert, de érdekes landolást mutattam be saját magamnak. Kiszaladt a számon pár cifra káromkodás, majd egy mozdulattal a sarokba vágtam a fürdőszoba szőnyegként funkcionáló varrott gyékényt. Nem jól viseli a gyékény, ha frissen mosott s fel nem száradt járólapra teszik. S én sem viselem káromkodásmentesen, ha tornamutatványokat kell végeznem tisztasági verseny előtt. Vittem magammal tesóm öltönytáskájában a rittyentős ruhát, fel is vettem, de a zakót nem. Csak a nadrág, ing s nyakkendő + dzseki a kézbe. Sütött a Nap ezerrel, de gondoltam, jó lesz még az ha ballagok a program végén vissza a szállásra. Gyalogláb elmentem a helyszínre – Kodály Központ – s megcsodáltam az épületet, egyelőre kívülről. Körbejártam, s közben sasoltam, hogy ki bukkan fel először a zenekari tagok közül. De még csak 14:45 volt, így merő kíváncsiságból becserkésztem az út túloldalán lévő „Jobb mint otthon” nevű kocsmahivatalt. Még ilyen helyen nem jártam, ahol a rövidital kínálat nem kevesebb, mint hatvankilenc(!) fajta/féle. Kértem egy pohár helyi seritalt, s szemrevételeztem a kínálatot. Nem, nem akartam röviditalt inni, s nem is ittam. Merő kíváncsiságból végignéztem, s megállapítottam, hogy a kínált italok közül 19-et még csak nem is láttam, nemhogy kóstoltam volna… Pohár sör leküzdve, vissza a helyszínre. Kisvártatva jött is K. és kedves neje, aztán apránként érkezett a tagság, de akkor már bent voltam az épületben. Látni kell azt az épületet, a hangversenytermet. Lenyűgöző! A hangzás nemkülönben  Első darab, amit fújtak - Thomas Doss: Il Briccone. Röviden: nekem első hallásra nem jött be. Másodszor pedig még nem hallottam. Franco Cesarini: Piccola Suite Italiana – három tételes darab, a második tétel valami gyönyörűséges. Hidas Frici bácsi Vidám Zene mjuzikjában érdekesek voltak a ritmusok. Ami nem meglepő, Frici bácsi szeretett huncutkodni a ritmusokkal – a fúvósok nagy örömére! A főpróba első részének utolsó előtti száma a „szívemcsücske” kategória Alfred Reed Evolutions című remekműve. S még mindig nem borzongtam. Úgy éreztem akkor ott a helyszínen is, meg most visszaidézve a hallottakat, hogy az öt tubás, valamint az előttük ülő három esz-alt, egy b-tenor s egy esz-bariton sax a jobb oldalára elvitte a zenekari hangzást… Hogy is magyarázzam a nem fújósoknak… A két oboa és az angolkürt sem „jött át” annyira amennyire én szerettem volna, s egy nagy erdőre való „fás” sem. El vagyok kényeztetve, no. Van ilyen. Ám következett a mindmáig ismeretlen Toshino Mashima: Paris Montmartre című darab, s igen. Igen! Ekkor már gyött a borzongás – a jó értelemben vett borzongás. Ekkor éreztem, hogy „magára talált” a csapat, s én azért vagyok itt, hogy őket hallgassam – mindezt a nézőtérről, mert a hangzás a karmester helyén azért nem kicsit más  Szünetben váltottunk pár gondolatot a tagok egy részével, majd következett a főpróba második része Soichi Konayaga: Grand March-ával. Tavaly hallottam ezt a nagy indulót, s ugyanúgy tetszik, mint eddig. Dirk Brassé: Tin Tin című művével pedig itt volt az első találkozásom. Bekerül a kedvelt fülelnivalók végtelen sorába. Következett egy szintén „szívemcsücske” darab, André Waignein Diagram-ja. A hideg futkározik rajtam minden egyes alkalommal, amikor ezt a művet hallom! Valami szellemi kielégülés, megfogalmazhatatlan eksztázis, olyan nagyon-nagyon remek. Általam sokszor s direkt így írt: Naccerűűűű!! Utolsó darab Adam Gorb: A little tango. Először hallott mű, ez sem az én világom – még. De pl. a tavalyi Müpa-beli ősbemutató után is azt mondtam a Dubrovay műről (Tavasz szimfónia), hogy „ennyi hangjegyből már lehetett volna jó muzsikát is írni”. Megkövetem Dubrovay Lászlót itt is, bár nem hiszem, hogy sok blogot olvas. A Tavasz szimfónia nagy falat, de érdemes vele foglalkozni. Szívesen olvasnám a partitúráját, akkor is, ha tudom: nem valószínűsíthető, hogy egyáltalán a mű közelébe kerüljek valaha is. A mű élvezetén kívül. De nem vagyok telhetetlen, én azzal is beérem, ha hallhatom. Csak… jó lenne beleásni magam. Mert olvasni (is) jó! Kottát is Ma van a koncert a Kodály Központban, azóta a második félidőt játsszák. S mióta elkezdtem ezt a bejegyzést írni, azóta is az ő felvételeiket hallgatom. A távolból szorítok a zenekarnak, ha már így alakult. S meggyőződésem – igaz, elfogult vagyok velük szemben, de ezt sem tagadtam sosem - , hogy ők a legjobbak! A hazafelé utazást majd talán még megírom, de nem veszem el senki kedvét, aki olvassa ezt a beszámolót. Köszönöm a türelmet. 20:46

főpróba

Kicsit fáradt voltam, mikor hazaértem Pécsről, majd megírom a főpróbán hallottakat - de jó dologra érdemes (egy kicsit) várni. 5-én van a koncert, szerintem aznap megírom. Ezzel is gondolva rájuk s a nagyszerű szerdai élmény(ek)re! Köszönöm a türelmet. 22:40