Tegnap megjegyeztem egyik ismerősömnél a fészeren,
hogy az a fotómasina, amit Angliában megrendelt, az nálunk cca. annyiba kerül,
mint az én nettó tiszteletdíjam egy nyolc perces „nóta” hangzó anyag
teljesítése után. Erre jött egy mosolygós smiley, s hozzá a szöveg: „…(persze
fogalmam sincs, mennyi melo az a 8 perc)”
Megpróbálom szavakkal visszaadni, hogy mennyi „az a
nyolc perc” (vigyázat, Noétól kezdem!).
Az ember fia jár-kél erre-arra, s különböző kellemes
vagy nem annyira kellemes, inkább felejtős hanghatások érik. Ami annál inkább
is könnyebb valahol, mert az agyam befogadóképessége (hál’Istennek) véges. Így
kifejezetten kerülöm az olyanfajta hanghatásokat, mint a düm-düm-tüc-tüc és
társai. Nem az én világom. De nem az én világom „lagzigusztibódilajos” világa
sem.
S még sorolhatnám, hogy mik nem tetszenek. De ez a bejegyzés most nem
arról szól, hanem „az a nyolc perc” elkészítéséről.
Tehát ha szerencséje van az embernek, akkor felkérik
egy hangszerelés elkészítésére. Megadják a zenemű ismérveit (szerző, cím) s ha
van belőle elérhető kotta, akkor a kotta ismérveit (hogy a nyomólemez számról
már ne is beszéljek), hol szerezhető be, ha egyáltalán. Jogvédett-e a mű, mert
ha nem jogtiszta, akkor érdekes dolgok történhetnek előadás után. De ez is egy
másik tészta.
Ezek után esténként, amikor már minden elcsendesül -
az utcai zajok is - , nekiül megtanulni a darabot. Olvassa a kottát. Majdnem
úgy, mint egy könyvet. Ha ismerős a darab, vagy hallottam, akkor kicsivel
könnyebb a dolog. Van mihez viszonyítani. A kérdés természetesen mindig előjön,
hogy milyen hangszerelést is kell(ene) csinálni? Olyat, ami hasonlít az eredeti
hangzáshoz, vagy olyat, amiben benne van a lényeg, de „másképp írjuk, másképp
mondjuk”.
Gondolkodni való mindig akad, mert ha pl. kicsi a
zenekar létszáma, akkor mit hagyhatok ki, ha nagy a zenekari létszám, akkor
lehet játszani a hangzásokkal. Aztán lehet azon is gondolkodni - ha ismerem a
zenészek képességeit - , hogy kinek-mit írhatok le, amit el is tud játszani. A
hangszer hangterjedelme ilyenkor nem sok fogódzót ad, mert ugyebár vannak
életkori sajátosságok, amiket figyelembe kell venni. Elég sok mindenre kell
odafigyelni, ha ismerős csapatnak írok. De ez nem baj, csak valahol behatárolja
magát az ember.
Ha ismeretlenek a muzsikusok, akkor szinte bármi
leírható egy bizonyos szintig. Az sem mindegy, hogy amatőr, vagy profi
muzsikusok a zenekari tagok.
Na, haladjunk. Szóval megvan a darab, megvan a
kotta, a tanulás is megy. Ilyenkor az ember nem dobál el kaszát-kapát a keze
ügyéből, csak telnek a napok. Telnek a napok a tennivalókkal, s ha marad idő,
akkor „agyal”. Legjobb Múzsa a határidő, azt elmében kell tartani. Ha a
határidőt magamnak szabom ki, akkor a lehetőségekhez képest azt is tartani
illik. Természetesen(?) nem egy darabon agyal, hanem több mű is kavarog a
szürkeállományban. Ám van fontossági sorrend.
Elsőséget élvez az a darab, amiért fizetnek. Ez
természetes. Aztán azok a művek, amiket belátható időn belül el is kell
játszani/játszatni. Aztán jönnek azok, amiért majd fizetnek, ha lesz rá pénz,
de „jó lenne elfújni”. S vannak azok, amiket „szerelemből” csinálok – nem csak
a magam szórakoztatására, de bármily’ furcsa, pihentetnek. Mint ahogy pihentet
pl. egy Rejtő-könyv olvasása is, ha előtte Lívius: A római nép története
bármelyik kötetébe olvastam bele. J
Summa, summarum az a helyzet, hogy egyszerre több
darab is forgolódik a fejemben, s többet is csinálok egyszerre. Egyszerre nem
tudom írni a hangjegyeket. Az egyik kottán éppen rajzolom a nem szép, de
olvasható hangjegyeimet, a másik kotta az írópult alatt, a harmadik a
szekrényben, a sokadik meg a jó ég tudja hová tettem (?!) kategória.
Most már napok óta a zenekar novemberi koncertjére
fókuszálok – eddig is, csak most már a finisben vagyok. Persze, „hol van még
Karácsony?” Március 15-i határidőt szabtam magamnak, hogy addig - ha törik, ha
szakad - , készen legyek az általunk fújt műsor kottáival. Az egyik darabbal
szinte teljesen készen vagyok, az ütősök fele szólamát még leírom ma, s egy
nóta ki is van pipálva. S csinálom a többit, amit tervbe vettem. Jelenleg nincs
„kápés” megrendelésem, focistadiont meg nem tudok sem tervezni, sem építeni. A „KP”
nem feltétlenül a készpénzes fizetést takarja, ezzel az erővel a „KP”
jelentheti a kóla+pogácsa kombót is.
S ismét eltértem attól, amiről írni akartam. Nagyon
nem, mert ez mind beletartozik. S még sok minden egyéb is. De ha a legjobb –
itt is emlegetett – Múzsa közelít, akkor nincs mese.
Akkor következik az, amit
2007. november 27-én már leírtam. Alább olvasható belőle egy részlet:
„… Szépen megszámlálod, mennyi ütemből áll a nóta.
kiszámolod az íveket, s lázasan kutakodsz, hová tetted az üres kottapapírt. S
ilyenkor soha nem annyi sorost találsz, amilyenre szükséged lenne. Vagy
találsz, de az már tele van írva. Gondolatban számba veszed az ismerősöket,
hogy kinek mennyi lehet raktáron, mennyi idő alatt ér el hozzád, hogy az ihlet
el ne szálljon. Mindegy mi a döntés, általában szem előtt tartod a kottát, hogy
naponta többször beléd vágjon a felismerés: most már igazán be kellene fejezni.
Végre van papír, van amivel írsz, minden van, csak
az ihlet szállt el… Boldogság-felszabadító hormonkezelés gyanánt bevágsz egy
tábla csokit. Az sosem árthat. majd szépen félreteszed az éppen aktuálisnak
tűnő félbehagyott darabot, s rögtön elkezdesz egy másikat. Csak pár napig tart,
míg rájössz, hogy ez a módszer nem eredményes. Többszörösen bebizonyítottad már
magadna, mégsem tanulsz. Ha hiszel a minden nap elvégzett munka erejében, akkor
is vannak hullámvölgyek. Nem lehet mindig ezerrel pörögni. Próbálsz lelni
mindenféle kifogásokat, alátámasztandó a késedelem okát. De a vége úgyis az
lesz, hogy csak simán leülsz s megcsinálod.
Az asztal mellé teszel mindent, amire szükséged
lehet a munka közben (csoki, kóla, cigaretta + egy óra amit beállítasz, hogy kezdés
után kilenc és fél óra múlva jelezze: letelt az idő), s összefirkálod az üres
papírokat. Nekem kilenc és fél óra a max. Ha azután még egy hangot is leírok,
másnap nem tudom folytatni. Az első másfél óra azzal telik, hogy kijavítod az
előző nap a kilenc és fél óra után leírt hangokat. Így tehát, ha nagyon szalad
a lúdtoll s megszólal az óra, mazochistaként azonnal(!) abba kell hagyni az írást.
Ma még nem tartok kilenc és félnél – főleg nem kottailag – s mazochista sem vagyok.”
Köszönöm a türelmet.