2013. január 31., csütörtök

a hóhért akasszák


Holnap február elseje (a munka nagy ünnepe), s finisébe lépek a melóknak. Eddig sem volt kevés, ám sikerül magasabb szintre lépnem. Hogy mi ez a magasabb szint? Talán nem is ez a helyes kifejezés, de nekem tetszik. Eddig is annyit csináltam, amennyit bírtam, ezután sem lesz másként. Csakhogy most már "neve lesz a gyereknek". 
Magam előtt nem kellett eddig sem bizonygatnom, mennyit teszek a csapatért. A zenekar előtt sem kellett, valahol értik/érzik, hogy magától nem íródnak meg a kották, önkéntes "direkt" adományok nem várhatók, azután is menni kell. Igen. Felveszem a kolduló ruhámat, hamut hintek a fejemre, s megyek támogatást szerezni tbk. olyan emberekhez, akik Mozartot is -cével- írják :/
Nem egy happy dolog, de másként sajnos nem működik. Na, de vissza a "magasabb szint"-hez. Önkéntes leszek. Több, mint hat hónapja húzódik a dolog - utána kellett nézni különböző rendeleteknek, hogy hivatalosan menjenek a dolgok. Ezek szerint heti 20 (húsz) órát ingyen s bérmentve, csupán szerelemből önkénteskedni fogok - most úgy néz ki, hogy ennek a felosztása a következő: 2x4 óra a városi múzeumban, 3x4 óra továbbra is a zenekari dolgokkal fog telni. Természetesen ez a 3x4 óra cseppet nevetséges, de ebből 1x4 óra a zenekari próba s az utánpótlás okítása. A maradék 2x4 óra pedig szükséges, hogy sikerüljön lassan digitalizálni a kottatárat. Azt a kottamennyiséget, ami 1895 óta felhalmozódott. 
Nem mellesleg ma rábólintottam egy olyan dologra, amitől mindig is ódzkodtam: a hónap közepén kezdődik egy angol nyelvtanfolyam heti 2x2.5 órában, kedd s csütörtöki napokon. Annyi kikötésem volt csak, hogy pénteken nem megyek, s a többi napokon délelőtt sem. Pályázaton nyertek egy halom pénzt, s nem volt ki a létszám - anélkül pedig nem indíthatják el. Sokszor emlegetem/emlegettem, hogy tanulni nincs késő... Eljött az ideje annak, hogy a hóhért akasszák :)
Köszönöm a türelmet.

2013. január 21., hétfő

"az a nyolc perc"


Tegnap megjegyeztem egyik ismerősömnél a fészeren, hogy az a fotómasina, amit Angliában megrendelt, az nálunk cca. annyiba kerül, mint az én nettó tiszteletdíjam egy nyolc perces „nóta” hangzó anyag teljesítése után. Erre jött egy mosolygós smiley, s hozzá a szöveg: „…(persze fogalmam sincs, mennyi melo az a 8 perc)”

Megpróbálom szavakkal visszaadni, hogy mennyi „az a nyolc perc” (vigyázat, Noétól kezdem!).

Az ember fia jár-kél erre-arra, s különböző kellemes vagy nem annyira kellemes, inkább felejtős hanghatások érik. Ami annál inkább is könnyebb valahol, mert az agyam befogadóképessége (hál’Istennek) véges. Így kifejezetten kerülöm az olyanfajta hanghatásokat, mint a düm-düm-tüc-tüc és társai. Nem az én világom. De nem az én világom „lagzigusztibódilajos” világa sem. 

S még sorolhatnám, hogy mik nem tetszenek. De ez a bejegyzés most nem arról szól, hanem „az a nyolc perc” elkészítéséről.
Tehát ha szerencséje van az embernek, akkor felkérik egy hangszerelés elkészítésére. Megadják a zenemű ismérveit (szerző, cím) s ha van belőle elérhető kotta, akkor a kotta ismérveit (hogy a nyomólemez számról már ne is beszéljek), hol szerezhető be, ha egyáltalán. Jogvédett-e a mű, mert ha nem jogtiszta, akkor érdekes dolgok történhetnek előadás után. De ez is egy másik tészta.

Ezek után esténként, amikor már minden elcsendesül - az utcai zajok is - , nekiül megtanulni a darabot. Olvassa a kottát. Majdnem úgy, mint egy könyvet. Ha ismerős a darab, vagy hallottam, akkor kicsivel könnyebb a dolog. Van mihez viszonyítani. A kérdés természetesen mindig előjön, hogy milyen hangszerelést is kell(ene) csinálni? Olyat, ami hasonlít az eredeti hangzáshoz, vagy olyat, amiben benne van a lényeg, de „másképp írjuk, másképp mondjuk”.

Gondolkodni való mindig akad, mert ha pl. kicsi a zenekar létszáma, akkor mit hagyhatok ki, ha nagy a zenekari létszám, akkor lehet játszani a hangzásokkal. Aztán lehet azon is gondolkodni - ha ismerem a zenészek képességeit - , hogy kinek-mit írhatok le, amit el is tud játszani. A hangszer hangterjedelme ilyenkor nem sok fogódzót ad, mert ugyebár vannak életkori sajátosságok, amiket figyelembe kell venni. Elég sok mindenre kell odafigyelni, ha ismerős csapatnak írok. De ez nem baj, csak valahol behatárolja magát az ember.
Ha ismeretlenek a muzsikusok, akkor szinte bármi leírható egy bizonyos szintig. Az sem mindegy, hogy amatőr, vagy profi muzsikusok a zenekari tagok.

Na, haladjunk. Szóval megvan a darab, megvan a kotta, a tanulás is megy. Ilyenkor az ember nem dobál el kaszát-kapát a keze ügyéből, csak telnek a napok. Telnek a napok a tennivalókkal, s ha marad idő, akkor „agyal”. Legjobb Múzsa a határidő, azt elmében kell tartani. Ha a határidőt magamnak szabom ki, akkor a lehetőségekhez képest azt is tartani illik. Természetesen(?) nem egy darabon agyal, hanem több mű is kavarog a szürkeállományban. Ám van fontossági sorrend.

Elsőséget élvez az a darab, amiért fizetnek. Ez természetes. Aztán azok a művek, amiket belátható időn belül el is kell játszani/játszatni. Aztán jönnek azok, amiért majd fizetnek, ha lesz rá pénz, de „jó lenne elfújni”. S vannak azok, amiket „szerelemből” csinálok – nem csak a magam szórakoztatására, de bármily’ furcsa, pihentetnek. Mint ahogy pihentet pl. egy Rejtő-könyv olvasása is, ha előtte Lívius: A római nép története bármelyik kötetébe olvastam bele. J

Summa, summarum az a helyzet, hogy egyszerre több darab is forgolódik a fejemben, s többet is csinálok egyszerre. Egyszerre nem tudom írni a hangjegyeket. Az egyik kottán éppen rajzolom a nem szép, de olvasható hangjegyeimet, a másik kotta az írópult alatt, a harmadik a szekrényben, a sokadik meg a jó ég tudja hová tettem (?!) kategória.

Most már napok óta a zenekar novemberi koncertjére fókuszálok – eddig is, csak most már a finisben vagyok. Persze, „hol van még Karácsony?” Március 15-i határidőt szabtam magamnak, hogy addig - ha törik, ha szakad - , készen legyek az általunk fújt műsor kottáival. Az egyik darabbal szinte teljesen készen vagyok, az ütősök fele szólamát még leírom ma, s egy nóta ki is van pipálva. S csinálom a többit, amit tervbe vettem. Jelenleg nincs „kápés” megrendelésem, focistadiont meg nem tudok sem tervezni, sem építeni. A „KP” nem feltétlenül a készpénzes fizetést takarja, ezzel az erővel a „KP” jelentheti a kóla+pogácsa kombót is.

S ismét eltértem attól, amiről írni akartam. Nagyon nem, mert ez mind beletartozik. S még sok minden egyéb is. De ha a legjobb – itt is emlegetett – Múzsa közelít, akkor nincs mese. 

Akkor következik az, amit 2007. november 27-én már leírtam. Alább olvasható belőle egy részlet:
„… Szépen megszámlálod, mennyi ütemből áll a nóta. kiszámolod az íveket, s lázasan kutakodsz, hová tetted az üres kottapapírt. S ilyenkor soha nem annyi sorost találsz, amilyenre szükséged lenne. Vagy találsz, de az már tele van írva. Gondolatban számba veszed az ismerősöket, hogy kinek mennyi lehet raktáron, mennyi idő alatt ér el hozzád, hogy az ihlet el ne szálljon. Mindegy mi a döntés, általában szem előtt tartod a kottát, hogy naponta többször beléd vágjon a felismerés: most már igazán be kellene fejezni.

Végre van papír, van amivel írsz, minden van, csak az ihlet szállt el… Boldogság-felszabadító hormonkezelés gyanánt bevágsz egy tábla csokit. Az sosem árthat. majd szépen félreteszed az éppen aktuálisnak tűnő félbehagyott darabot, s rögtön elkezdesz egy másikat. Csak pár napig tart, míg rájössz, hogy ez a módszer nem eredményes. Többszörösen bebizonyítottad már magadna, mégsem tanulsz. Ha hiszel a minden nap elvégzett munka erejében, akkor is vannak hullámvölgyek. Nem lehet mindig ezerrel pörögni. Próbálsz lelni mindenféle kifogásokat, alátámasztandó a késedelem okát. De a vége úgyis az lesz, hogy csak simán leülsz s megcsinálod.

Az asztal mellé teszel mindent, amire szükséged lehet a munka közben (csoki, kóla, cigaretta + egy óra amit beállítasz, hogy kezdés után kilenc és fél óra múlva jelezze: letelt az idő), s összefirkálod az üres papírokat. Nekem kilenc és fél óra a max. Ha azután még egy hangot is leírok, másnap nem tudom folytatni. Az első másfél óra azzal telik, hogy kijavítod az előző nap a kilenc és fél óra után leírt hangokat. Így tehát, ha nagyon szalad a lúdtoll s megszólal az óra, mazochistaként azonnal(!) abba kell hagyni az írást. Ma még nem tartok kilenc és félnél – főleg nem kottailag – s mazochista sem vagyok.”

Köszönöm a türelmet. 

2013. január 18., péntek

A kő


A tavalyi év utolsó napját kedves emberek társaságában töltöttem. Nem rugdostam az ajtót mikor megérkeztem, de így sem mentem üres kézzel... Vittem magammal egy követ. A "kő" története következik.
A történet '78-'83-ra nyúlik vissza, amikor egy nagyszerű középiskolába jártam. Hetente két alkalommal volt hat-hat óra a közismereti tárgyakból (gimnázium), az összes többi a zenetanulásról szólt. Ja, s amit elfelejtek mindig (akkoriban is), volt két óra testnevelés szerdán délután. Engem már akkor is hidegen hagyott a torna, focizni sem szerettem, így sokat "lógtam". 
Naszóval. Szerdánként reggel beültem a próbaterembe, s végignézhettem, milyen munka s hogyan folyik. Borzasztó sokat tanultam. Ami akkor persze nem tűnt fel. Láthattam/hallhattam a "műhelymunka varázsát" - először ugye a  munka, aztán a varázslat. A sikert, tapsot akkor sem adták ingyen.
'82-ben a mi iskolánkból induló csapat nyerte a prágai nemzetközi zenei versenyt a rézfúvós kamarazene kategóriában - s én részese lehettem a felkészülésüknek, annak minden bújával-bajával, s örömével. Ez a verseny úgy működik, hogy az induló együttes a rádióstúdióban felveszi az anyagot, elküldi, s a zsűri ez alapján dönt. A kamarazene egyik tanára a kedves emlékű id. Sz. Laci bácsi volt, neki s az általa tanított csapatoknak a zeneszerzők szívesen írtak új műveket. Az említett csapat is két új magyar művel indult, meg is nyerték a versenyt. :)
A versenygyőzteseket meghívták Prágába, az általuk rádióban felvett versenyanyagot pedig kiadták lemezen. Mikor nyáron kimentek a fellépésekre, s a díjkiosztásra, akkor már kapható volt a lemez. A verseny gálakoncertje a prágai "Smetana" teremben volt. Ilyenkor is kicsit (nagyon) működik a zabszem akció, nem mindennapos dolog a Smetana teremben játszani! Ám ekkor történt, hogy a színpadhoz vezető folyosón Laci bácsi véletlenül úgy lépett, hogy egy darab követ kimozdított a helyéről. Felvette azt a cca. 20x30mm nagyságú darabot s zsebre tette. 
Hazaérésük - s a nyári szünet - után találkoztunk a suliban. Laci bácsi, a nyertes csapat s én. Mit kerestem én a nyertesek közt? Sokat kaptam tőlük, mindannyiuktól. Laci bácsi a csapattal megbeszélte s saint-motyot "tiszteletbeli rezes"-é avatták. Hogy tétje is legyen az avatásnak, megkaptam a követ, "amelyik" hallhatta a gála-koncertjüket. 
A kőre ez van írva: Smetana terem 1982

Azóta őrzöm ezt a követ. S most, mikor elmentem kedves Barátomhoz s feleségéhez, kisfiához az év utolsó napján, mondtam, hogy hoztam megmutatni valamit. S ő azonnal megkérdezte: csak nem a követ hoztad? 
De, igen. Sokat jelent nekem ez a kő, sokkal többet, mint amit meg tudnék fogalmazni. 
Köszönöm a türelmet! 

2013. január 14., hétfő

tollasbál :)


Összeszedtem a munkához való kellékek nagy részét. Amire valamilyen megnyugvással tekintek. Egy része - mintegy 200 oldal A3 nagyságú harmincsoros - a szekrény alatt várja "Harry Pityom" levét egy mappában, a mappára pedig négy járólapot tettem, nehogy véletlenül gyűrődjön. Hogy mitől tudna gyűrődni a szekrény alatt? A porszívófej tudná gyűrni, amikor a szekrények alatt is szív. 
A harmincsorosokon kívül begyűjtöttem még hagyományosnak számító tizenkét soros "spirálfüzetet", ebből egyelőre öt darabot. Ez cca. 220 oldal. Már most tudom, hogy kevés lesz, de az üzletben lévő készletet elhoztam. Anyagilag jobban járna az ember, ha sima A4-es 80 grammos papírra fénymásolás útján felcsíkozott papírra írna. Csakhogy azzal vesződség van. Igen, a minőség miatt. Amennyibe kijön ez a 220 oldal, annyi pénzért lehet venni három 500 darabos A4-est. Ami ugyebár 1500 oldal. Plusz másfél óra, amennyi idő alatt átszalad a fénymásolón. S a festék sincs ingyen. A művháznak sem.
Harry Pityom és HERB330 mellé sikerült beszereznem két darab 0.36 mm vastagságban/vékonyságban író tollat. Ebből is csak ez a két darab volt. A két szívatósat kipucoltam a héten, plusz a patronos senator s a fishbone kapott egy tiszta szeszes (96°) fürdőt. Ilyenkor szétszedem darabjaira a tollakat. A szívatósakat nem, mert a szesz szárít is valamilyen szinten, s a tintatartályokat (egyelőre) nem tudom cserélni. 
Sajnos a senator megadta magát - de ez csak az én bénaságom. Egyelőre pihentetőre tettem. Szétszedtem, kipucoltam, s amikor a tollhegyet visszaillesztettem a helyére, prímán sikerült. Egészen addig, míg a kupakot nem tettem rá. Kíváncsi voltam, sikerült-e megcsinálni. Már egyszer sikerült, mért ne sikerült volna most is? Nos, a tollhegy mindenestül a kupakban maradt a következő mozdulatnál. Bélyegcsipesszel óvatosan kiműtöttem belőle, de újra meg sem próbáltam visszatenni. Majd (á la 979) egy későbbi időpontban.
Délután elsétálok abba a boltba, ahol "a legkisebb is számít" s szemrevételezem az egyszer használatos töltőtollak kínálatát. Azért egyszer használatos, mert általában addig tart a toll hegye, míg egy zenekari anyagnak a szólamait leírom. Ha tovább is tart, azzal csak én nyerek :) 
Köszönöm a türelmet