Tavaszi koncert - Pécs

Múlt szerdán elutaztam kedvenc itthoni fúvószenekaromhoz, Pécsre. Azért, mert – eléggé sajnálatos módon – a mai napra sok volt a megrendelt „st. evangelium” s nem akartam kihagyni a tavaszi koncertjüket. Még akkor is, ha csak egy mezei főpróba volt. Szeretem a próbákat/főpróbákat, a műhelymunka varázsát. Természetesen a koncerteket is szeretem, jó lett volna ott lenni a mai koncerten, együtt örülni a zenekari tagokkal. Mert az (is) jó! Az odautazásról már írtam, mikor szerveztem az utazást. A változatosság – mint tudjuk -, gyönyörködtet. Na de ennyire? Annak ellenére változtattam az odautazáson, hogy előre megvettem a vonatjegyeimet. Gyanítottam, hogy bp-en kevés lesz az idő az átszállásra, mert az elmúlt harmincegynehány évben elenyésző mennyiségben ért be megadott időre a vonat a Keletibe. Így reggel a 05:30-as busszal indultam, a Stadionok állomástól hipp-hopp átértem a Délibe, még könyvet is vettem. Nem mintha nem vittem volna magammal kottát – tanulni - , de szeretek olvasni. Megérkeztem, s felsétáltam az elnöki lakosztályhoz. Ez az elnöki lakosztály jobban tetszik, mint az eddigiek. Aránylag közel van a vasútállomás, gyalogláb minden elérhető – legközelebb is jó lesz ez a hely. Nem utolsó sorban csendes, csak a negyedik emelet, de nem táncol senki felettem fapapucsban. Kipakoltam, belibbentem (volna) a feredőszobába(sic!), s ha nem is dupla leszúrt rittbergert, de érdekes landolást mutattam be saját magamnak. Kiszaladt a számon pár cifra káromkodás, majd egy mozdulattal a sarokba vágtam a fürdőszoba szőnyegként funkcionáló varrott gyékényt. Nem jól viseli a gyékény, ha frissen mosott s fel nem száradt járólapra teszik. S én sem viselem káromkodásmentesen, ha tornamutatványokat kell végeznem tisztasági verseny előtt. Vittem magammal tesóm öltönytáskájában a rittyentős ruhát, fel is vettem, de a zakót nem. Csak a nadrág, ing s nyakkendő + dzseki a kézbe. Sütött a Nap ezerrel, de gondoltam, jó lesz még az ha ballagok a program végén vissza a szállásra. Gyalogláb elmentem a helyszínre – Kodály Központ – s megcsodáltam az épületet, egyelőre kívülről. Körbejártam, s közben sasoltam, hogy ki bukkan fel először a zenekari tagok közül. De még csak 14:45 volt, így merő kíváncsiságból becserkésztem az út túloldalán lévő „Jobb mint otthon” nevű kocsmahivatalt. Még ilyen helyen nem jártam, ahol a rövidital kínálat nem kevesebb, mint hatvankilenc(!) fajta/féle. Kértem egy pohár helyi seritalt, s szemrevételeztem a kínálatot. Nem, nem akartam röviditalt inni, s nem is ittam. Merő kíváncsiságból végignéztem, s megállapítottam, hogy a kínált italok közül 19-et még csak nem is láttam, nemhogy kóstoltam volna… Pohár sör leküzdve, vissza a helyszínre. Kisvártatva jött is K. és kedves neje, aztán apránként érkezett a tagság, de akkor már bent voltam az épületben. Látni kell azt az épületet, a hangversenytermet. Lenyűgöző! A hangzás nemkülönben  Első darab, amit fújtak - Thomas Doss: Il Briccone. Röviden: nekem első hallásra nem jött be. Másodszor pedig még nem hallottam. Franco Cesarini: Piccola Suite Italiana – három tételes darab, a második tétel valami gyönyörűséges. Hidas Frici bácsi Vidám Zene mjuzikjában érdekesek voltak a ritmusok. Ami nem meglepő, Frici bácsi szeretett huncutkodni a ritmusokkal – a fúvósok nagy örömére! A főpróba első részének utolsó előtti száma a „szívemcsücske” kategória Alfred Reed Evolutions című remekműve. S még mindig nem borzongtam. Úgy éreztem akkor ott a helyszínen is, meg most visszaidézve a hallottakat, hogy az öt tubás, valamint az előttük ülő három esz-alt, egy b-tenor s egy esz-bariton sax a jobb oldalára elvitte a zenekari hangzást… Hogy is magyarázzam a nem fújósoknak… A két oboa és az angolkürt sem „jött át” annyira amennyire én szerettem volna, s egy nagy erdőre való „fás” sem. El vagyok kényeztetve, no. Van ilyen. Ám következett a mindmáig ismeretlen Toshino Mashima: Paris Montmartre című darab, s igen. Igen! Ekkor már gyött a borzongás – a jó értelemben vett borzongás. Ekkor éreztem, hogy „magára talált” a csapat, s én azért vagyok itt, hogy őket hallgassam – mindezt a nézőtérről, mert a hangzás a karmester helyén azért nem kicsit más  Szünetben váltottunk pár gondolatot a tagok egy részével, majd következett a főpróba második része Soichi Konayaga: Grand March-ával. Tavaly hallottam ezt a nagy indulót, s ugyanúgy tetszik, mint eddig. Dirk Brassé: Tin Tin című művével pedig itt volt az első találkozásom. Bekerül a kedvelt fülelnivalók végtelen sorába. Következett egy szintén „szívemcsücske” darab, André Waignein Diagram-ja. A hideg futkározik rajtam minden egyes alkalommal, amikor ezt a művet hallom! Valami szellemi kielégülés, megfogalmazhatatlan eksztázis, olyan nagyon-nagyon remek. Általam sokszor s direkt így írt: Naccerűűűű!! Utolsó darab Adam Gorb: A little tango. Először hallott mű, ez sem az én világom – még. De pl. a tavalyi Müpa-beli ősbemutató után is azt mondtam a Dubrovay műről (Tavasz szimfónia), hogy „ennyi hangjegyből már lehetett volna jó muzsikát is írni”. Megkövetem Dubrovay Lászlót itt is, bár nem hiszem, hogy sok blogot olvas. A Tavasz szimfónia nagy falat, de érdemes vele foglalkozni. Szívesen olvasnám a partitúráját, akkor is, ha tudom: nem valószínűsíthető, hogy egyáltalán a mű közelébe kerüljek valaha is. A mű élvezetén kívül. De nem vagyok telhetetlen, én azzal is beérem, ha hallhatom. Csak… jó lenne beleásni magam. Mert olvasni (is) jó! Kottát is Ma van a koncert a Kodály Központban, azóta a második félidőt játsszák. S mióta elkezdtem ezt a bejegyzést írni, azóta is az ő felvételeiket hallgatom. A távolból szorítok a zenekarnak, ha már így alakult. S meggyőződésem – igaz, elfogult vagyok velük szemben, de ezt sem tagadtam sosem - , hogy ők a legjobbak! A hazafelé utazást majd talán még megírom, de nem veszem el senki kedvét, aki olvassa ezt a beszámolót. Köszönöm a türelmet. 20:46