Régen jártam erre - türelem, tornaterem. "vandógomelég" de ez eddig sem a panaszkodásról szólt. Hogy mik vannak előttem, tessék szemezgetni:
Fúvószenekari koncertek az Ózdi Fúvószene megalapításának 120. évfordulója alkalmából
András-napi jótékonysági koncert
2014. november 29-én szombaton 15:30 - tól az Olvasóban (Ózd, Gyár út 4.) az Ózdi Városi Önkéntes Tűzoltó Egyesület Fúvószenekara részvételével
Közreműködnek: a zenekar muzsikus barátai Minden érdeklődőt szeretettel várunk! A műsor bevételét a fúvószenekar további működésére fordítják a rendezők.
A 2014 – 2015-ös évad további tervezett koncertjei:
2015. február 21. (szombat) 15:30 Mátyás-napi koncert
2015. április 25. (szombat) 15:30 György-napi koncert
2015. június 26. (péntek) 15:30 120 éves a fúvószene Ózdon
1895 – 2015
IV. Ózdi Fúvószenekari találkozó
Kiegészítő program:
Hat + egy előadás a fúvószene történetéből Előadások színhelye: Ózd-Olvasó (Ózd, Gyár út 4.) Adorján Lajos Terem (Táncterem) Előadó: én :), s mv. előadók 2015. január 14. 14:30 – 15:30 Történelmi visszatekintés 2015. február 11. 14:30 – 15:30 Fúvós hangszerek 2015. március 11. 14:30 – 15:30 Egyházi s világi együttesek 2015. április 08. 14:30 – 15:30 Katonazenekarok, „civil” (bányász, kohász) zenekarok 2015. május 06. 14:30 – 15:30 Zeneszerzők, karmesterek 2015. június 03. 14:30 – 15:30 Az ózdi „Gyári-zenekar” megalakulása, működése, jogutódai. +1: 2015. június 17. 14:30 – 15:30 Beharangozó a IV. Ózdi Fúvószenekari Találkozón részt vevő együttesek történetéről, működésükről.
Tizenharmadikán (pénteken) hajnali 01:45-kor kiballagtam a
megbeszélt helyre, ahová kettőkor megérkezett a mikrobusz – engem szedett fel
először, aztán sorban a többieket is. Negyed háromkor már a város határán is
túl voltunk: kezdetét vette a „nagy utazás”.
Előző nap délután a cuccok nagy részét bepakoltuk a buszba,
így az indulás is zökkenő mentesebben zajlott, mint általában. A ruhák, s
ajándékok mellett felkerült a járgányba egy hűtőtáska, melynek tartalma 20
doboz sör, nyolc doboz kiáztatott filctoll (=energiaital), s négy pár
kecskeméti csípős kolbász volt. Én négy és fél liter kásásra fagyasztott
buborékmentes tonikot is vittem. Szintén csütörtökön délután készültek el a
szendvicsek. 0.65kg Pick Rákóczi csemege szalámi, 0.50kg Pick Báthory paprikás
szalámi, 1.25kg Bords Eve margarin, valamint 33 db zsemle, 30 db kifli, négy
darab félkilós szendvicskenyér, két kiló paradicsom, másfél kiló zöldpaprika,
hat db erős paprika, 15 db uborka került fogyaszthatóságra készen gyümölcsös
ládá(k)ba, s elérhető közelségbe.
Jó hangulatban telt az utazás, nem kornyadozott senki a
fáradtságtól – még előtte voltunk az egésznek. Tatabányán felvettünk még egy
muzsikust, átpakoltuk a csomagokat, hogy rendben legyen minden, lehetőség
szerint ne törjön, s ne törődjön semmi. Vittünk ugyanis magunkkal egy 47
centis, s öt darab 18 centi magas st.Flórián szobrokat,
a nagyot a 25 éves
zenekarnak, a kisebbeket a polgármesternek, a karmesternek, s még három
muzsikusnak. A szobrokhoz készültek kísérő oklevelek, azok üveg alatt várták a szállítás
végét. Arról nem is beszélve, hogy öltönytáskában is meggyűrődhetnek a fellépő
ruhák, s nem szeretek fellépés előtt nadrágot/inget vasalni, ha nem muszáj.
Hegyeshalomnál kiléptünk, aztán hajrá – útközben sztorik
garmadája, nagy nevetések, a szendvicshegy koptatása s különböző italok
fogyasztása történt. Nem utolsó sorban pihenőhelyek beiktatása, mert ahol
bevétel van, ott előbb-utóbb a kiadási oldal is jelez… Mondtam az
utastársaknak, hogy miattam nem kell megállni annyiszor, én kibírtam már
rágyújtás nélkül 16 órát egyvégtében. Amennyi söritalt ők fogyasztottak, amiatt
(is) meg kellett állni, sőt egyszer az autót is meg kellett itatni. Csurig lett
töltve.
Tizenhét és fél óra alatt érkeztünk meg a helyszínre,
kipakoltuk (aránylag) gyorsan a cuccunkat, a sofőr s a párja kis frissülés után
indultak tovább Mannheimbe.
A president orchestra öccse él kint már évtizedek
óta, hozzá mentünk. Éva, a felesége egy lavórnyi töltött káposztát készített,
rajtam kívül mindenki evett. Csak azért nem ettem, mert nyakig voltam
szendviccsel J
Rövid beszélgetés után megérkezett a vendéglátó zenekar pénztárnokának a
felesége, egyik fia s nagyobbik lánya.
Négyünknek ők adtak szállást a közeli Nordkirchen
városában. Elhelyezkedtünk, s tusolás után elvittek bennünket egy cirkuszi
sátorhoz. A sátrat
Klaus (a vendéglátó) s testvére bérelte ki négy hónapra, s
ők is üzemeltetik. Mindenféle programokat szerveztek erre a nyárra, azzal
kezdték az egészet (ahogy elmondták), hogy születésnapi összejövetelt
tartottak, sok mókás dologgal egybekötve. Klaus s testvére összesen 100 évesek,
ennek apropójára szervezték meg sok nevetéssel az ünneplést. Ehhez a cirkuszi
sátorhoz vittek bennünket. A sátor nagyságáról nem tudok számot adni, de a mi
kertünk házikóstól beleférne J Ittunk pár pohárka sört, aztán visszamentünk Klaus
házába.
Következő gondolat: nézzünk körül a városkában s igyunk valamit! Nem
azért, mert helyben nem lett volna elég sör (meg lehetett volna benne fürdeni),
de na. Fel voltunk dobódva annak ellenére is, hogy egy ilyen jókedvű utazás
kivesz az emberből egy kis erőt. A helyi szálloda bárjába mentünk, ott még
három pohár sört megittunk, majd visszamentünk. Háromnegyed kettőkor kerültem
ágyba – két muzsikus cimbora azzal viccelődött, hogy reggel mennek s két kört
futnak az edzettséget kihangsúlyozva. Nos, én fél ötkor beállítottam hozzájuk:
„Uraim, mallik a pitty, a Nap felkelt s csak arra vár hogy rácsodálkozzon a
fittségetekre” J
Hogy szépen fogalmazzak, elég gyorsan kellett az erkélyre távoznom, mert nem
díjazták az ébresztést… Forgolódtak még kicsit, aztán én is távoztam tőlük. Az
én szobatársam még húzta a lóbőrt, őt nem ébresztettem fel. A konyhába mentem s
segítettem „Taki”-nak (Klaus felesége) a reggelit előkészíteni. Ő még aznap
délelőtt ment dolgozni. Reggelire előkerültek a társak is, megfeleltünk a
reggelinek, csipegettünk jóízűen, úgy éreztem magam, mintha ezer éve a család
jó ismerőse lennék. Úgy hiszem, mindannyian így éreztük.
Kora délelőtt megérkezett a karmester úr, visszamentünk
Selmbe, felvettük a hiányzó két embert s az elnök öccsét s már száguldottunk is
Dortmundba. Folyt.köv.
Dortmund felé az úton engem elnyomott a buzgóság, így az
utastársak kaptak egy kis ízelítőt a horkolásomból – arra ébredtem, hogy
hahotáznak, s mint kiderült, rajtam. Nem baj gyerekek, az ébresztőt így is, úgy
is megkapjátok legközelebb is.
A vasútállomásnál leparkoltunk, aztán felszálltunk a
városnéző buszra.
Körbevitt bennünket városrészeken, az egész produkció 100
percnyi időt vett igénybe. Közben ékes német nyelven hallhattuk, hogy épp’
merre járunk, s mit láthatunk. Bélus fordított nekünk, érdekes volt. nem a
fordítás, hanem a látnivalók J
A városnéző túra után egy utcai árusnál „
currywuest-pommes”-t ettünk,
majd egy sörital elfogyasztása után visszatértünk
Nordkirchenbe.
Délután 15:00-re volt meghirdetve a próba kezdete, kicsit
csúsztunk – a kottákról felejtkeztek csak el. Igen jó hangulatú próba volt,
majd’ négy órát tartott. Közben – hogy ki ne száradjon a jó nép – söröket,
kólát, vizet hoztak a segítők.
Nem ittam semmit. Csak szünetben. Nem vagyok én
hozzászokva, hogy próba közben igyak, urambocsá’ rá is gyújtsak, mint a hátam
mögött ülő Wilhelm. Érdekes volt, hogy cigarettafüstöt érzek, kerestem is a
forrást, majd észrevettem, hogy Wilhelm bal kezében egy pohár sör, jobbjában
pedig a füstölgő cigi. Ölében a hangszer. Érdekesen nézhettem rá, mert csak
széttárta a karjait, s mosolygott. Én viszont nemzetközi kézjelekkel tudatosítottam,
hogy elvágom a nyakad… Vigyorgott, mint a tejbetök s megkínált egy
füstölni valóval, amit visszautasítottam.
Száz szónak is egy a vége, jó hangulatú próba volt, s egy
ilyen próbát feltétlenül kell tartani fellépés előtt, mert a zenekar három
nemzet tagjait foglalta magába. Rajtunk kívül francia muzsikusok is érkeztek,
nekik is új volt a másnap terítékre kerülő műsor. Gond nem volt, falkában
(=együtt) az apró hibák nem annyira észrevehetők.
A próba után még volt örömzenélés, evészet, ivászat.
De csak
sört fogyasztottunk, legalábbis mi csak sört. Ha jobban belegondolok, akkor
életemben összesen nem ettem meg annyi pizzát, mint aznap késő délután/kora
este. Kis túlzás van a dologban, de elmondhatom, hogy összesen tizenegy(!)
szelet pizzát ettem. Olyan pizzát, amin paradicsomszármazék egyáltalán nem
volt. Lehet, azért ízlett ennyire, vagy kihegyezte a belsőmet a folyamatos
sörivás? (Mint tudjuk, a sör önmagában nem számít alkoholnak)
A pizzáról dióhéjban: a tésztája a fél centi vastagságot sem
érte el, olyan vékony volt, mint egy vastagabb tiroli rétes. No, erre került
valami „izébigyó” amire nem tudtam rájönni, hogy micsoda. Megkérdeztem, szóból
ért az ember. Mivel túró nincs arrafelé, ezért friss sajtot kevernek el
valamivel, ami legjobban az édes savóra emlékeztet, szóval ezzel a masszával
bekenik a tésztát, tesznek rá bőven negyedelt, fonnyasztott vöröshagymát, arra
olyan darált húst, amilyen a wurst-ban van, majd jön a tetejére a kötelező
reszelt sajt. Különböző sajtot vagy egyedül, vagy keverve, mindegy. Nekem
nagyon ízlett. A pontos receptet is elkértem, még nem érkezett meg, de –
sokszor emlegetem – jó dologra érdemes várni.
Szombat este is elmentünk még sört inni az előző nap
felfedezett ivóhelyre, útközben benéztünk egy török étterembe, de percek múlva
zártak, így csak egy pohár sört fogyasztottunk ott, majd továbbálltunk. Miután
visszatértünk, én azért csak megszokásból ettem egy kis csípős kolbászt
lefekvés előtt. Folyt.köv.
Előrebocsátom, nem lesz rövid! Folytatást ígértem tavaly december elsején - cca. 75 napja. Ennyi időt még sosem hagytam ki "blogolásilag". 2013. december 02.
Nyugodtan talán majd akkor tudok aludni, ha a nov. 9-i koncert anyagi oldala/elszámolása is rendeződik. Ebből a mondatból is látszik, hogy még nem értem/értünk a végére. S ez cseppet sem megnyugtató. Ezzel most le is zárom ezt a témát, nem rugózom rajta, mert (sajnos) nem rajtam múlik. Ostorozni, abajgatni tudom a késésben lévőket, de ezzel ki is fújt minden ami a rendelkezésemre áll. Pont.
Panaszkodási oldal letudva, jöjjön a mosolygós oldal. Tehát jól érzem magam, vagy csak ráfogom, hogy jó. Különösebb bajom nincs, insomniás lévén szinte bármikor, bármilyen helyzetben képes vagyok/lennék aludni. A magas vérnyomásom karbantartom, szedem a napi egy szem vérnyomáscsökkentőmet, iszom a szokásos leveimet - amiről korábban már írtam - úgymint: reggel kutyulós "davidoff - rich aroma" kávét tejszínnel bolondítva, hozzá egy sodrott cigaretta, majd tisztasági verseny után a fogyasztási hőfokra hűlt bergamottos fekete teát, szintén egy korty tejjel/tejszínnel. A levekhez tartozik a csalán+ galagonya virágos hajtásvég saját keverékű tea, ízmódosítók nélkül. Egész nap pedig elkopik a "Monogon" (oldalt "rezes"-nek titulált) által javallt másfél liter víz, késhegynyi por alakú c-vitaminnal - könnyebben felszívódik.
Nem döntöttem el nagyon, de három hete ismét tiszta vagyok szeszileg, s kólailag is :) Ősöm kérdezte valamelyik este, hogy "öntsek egy pohár mádit?" A válasz: Karácsonyig biztos nem, ha utánam öntik, akkor sem. S ilyenkor - mikor iszom, akkor bezzeg nem, vagy csak ritkán - eszembe jut Hegedűs Géza bá' Irástudók című könyvében olvasott egyik mondat, amit én előszeretettel szoktam idézni: "Legmámorítóbb a folyamatos józanság."
2013.december 08.
Szomorú vagyok. Ma szinte egész nap égtek a mécsesek nálam... Egyik zenekari tagunk halt meg szívrohamban. Nagyon jó EMBER volt, s remek muzsikus - a "jó ember" kitétellel a volt felesége nem biztos, hogy egyetért... Ismét kevesebbek lettünk. Magunkat legalább annyira sajnálom, mint Őt. Az egy hónappal ezelőtti koncertre nem tudott eljönni, már ott is hiányzott a jelenléte. 14-én voltam nála, s beszéltünk erről-arról, tervekről, a mindennapokról. Ő volt az egyedüli, akinek engedtem, hogy "bármikor, bármit" fújhat, amit gondol. Rutinos muzsikus volt, egész életének 68 éve alatt mindig trombitán játszott s tanított. Vezényelt is, ha úgy alakult. Érte égtek a mécsesek. Nyugodj békében Kálmán!
2013. 12. 14. 19:30
Most értem haza. A búcsúztatódról. Nem volt könnyű az elmúlt hét. Kálmán(ka), megnehezítetted. Nem csak nekem, én csak „kollégaúr” vagy muzsikus barát voltam. Épp’ egy hónapja voltam nálad, beszámolni a koncertről, amire nem tudtál jönni. Viccelődve beszéltünk arról, hogy van idő… Úgy alakult, hogy nem maradt idő. Csak az emlékezésre. Jó ember voltál, s jó muzsikus. Hiányozni fogsz, a mindig mindenkor jókedvű, azért néha morcos, „beszólós” de soha nem bántós fúvószenész. Mindent tudtál, amit a fúvószenéről érdemes tudni. Hiányozni fogsz, amint már most is hiányzik az, hogy nem tudom elmondani neked amit te is tudtál mindig. Nem tudlak feledni, s nem is akarlak – nyugodj békében!
2013. december 23.
Örülök, hogy itt van perceken belül a Karácsony – annak pedig még jobban örülök, hogy együtt leszünk mindnyájan. Tizenegyen üljük körül az asztalt, s evés után anekdotázgatunk. Énekelni nem szoktunk, csak ha az anekdota megkívánja…
2013. december 26.
Rövid(?) - ám lehet, hogy gyomorforgatós - beszámoló következik a karácsonyi napok kulináris, általam év(tized)ek óta százezer kalóriás (100.000 kcal) showként emlegetett össznépi (=családi) eszem-iszomról.
Mivel is kezdjem? Talán azzal, hogy 24-én reggel 05:45-kor elmentem a kedvenc kenyeres boltba, s elhoztam a korábban megrendelt öt darab egy kilós kenyeret. Aztán visszaballagtam a közelben lévő boltba egy kis utánpótlást beszerezni szaloncukorilag, mert hogy-hogy nem, idén is sikerült (naponta) megvámolni a beszerzett mennyiséget. Nem kell nagy dologra gondolni, csak egy negyvendekás tejszínes/málnás gumicukor jellegű szaloncukor került megvételre - utólag elmondhatom, hogy nekem nem jött be az állagát tekintve. Valamiért a gumicukrot összetévesztettem a pillecukorral…
Elsőként az a fazék került tűzre, amiben összesen 42 db töltött káposzta volt, a szokásos mellékletekkel. Ebédre készült, 11:00-kor készen is volt.
Nem aprózom, estére készült a többi, felsorolásszerűen:
„csirkemell-torta” hozzávalók: 2.40 kg csirke mellfilé, 0.50 kg sajt, 0.60 kg bacon (0.20kg füstölt, és 0.40kg füstölt-főtt), a többit nem tudom J
„gombás-tejfölös sertéspörkölt nokedlivel” hozzávalók: 2.0 kg sertéslapocka (2x2x6cm nagyságra vágva), 0.70 kg vargánya gomba (nyáron lett eltéve, gondolva erre a jeles alkalomra), 0.80 kg 20%-os tejföl, s nokedli ami 0.80 kg B-55-ös finomságú búzalisztből készült megfelelő mennyiségű tojással.
„Laci-pecsenye” hozzávalók: 1.50 kg sertés tarja csont nélkül, + disznózsír, amiben megsült.
Köretnek készült a fentebb említett nokedli mellett babakrumpli (=krumplipüré), petrezselymes apró krumpli (héjában, sós vízben főtt), s répás rizs mintegy 0.25 kg, s egy szál sárgarépa felhasználásával. Egy nagy üveg (1.7 literes) házilag készült savanyú uborka. Az uborka fűszerezéséről egyik pincérnő azt mondta sok éve, mikor még szolnokiában dolgoztam, hogy ez olyan savanyú, hogy újra „szűznek érzi magát”…
A nassolni való sütemények: négy-négy rúd diós és mákos bejgli, egy-egy „vetet”(=két adag) mézes, valamint linzer, s két tepsi soros-mézes. Ezek mellé tesóm meglepetésként készített egy dió tortát. Közösen ötlöttük ki, a kivitelezést ő vállalta magára.
Italok: 0.7 liter saint-moty-féle „libaláb-likőr”; egy-egy palack skót viszki (sic!); hat doboz sör (kékoroszlános); mádi bor, egri bikavér, s üdítőital hegyek, ásványvizek, szóda.
Tegnap készült - hagyományokhoz híven – a húsleves. Egy darab marha gömbcsukló(=lábszárcsont vége), sertés ritkacsont (=csülökcsont s lapockacsont), tarjacsont egy-egy fél darab tyúk, s gyöngytyúk (numida meleagris), zöldségek felhasználásával. Csigatésztával.
2014. január 10.
Ismét st.Péterhez igyekezett egy zenekari tagunk. Jani bácsi nyugodj békében!
2014. január 20.
Kb. kilenc korsó sört ittam meg ma délutántól... nem vagyok rá büszke cseppet sem... Múlt héten sikerült a novemberi koncerttel kapcsolatban lezárni az anyagiakat... ma utolsó útjára kísértük S. Jani bácsit, a zenekar volt klarinétosát.
A temetés előtt rittyentős ruhában voltam egy felvételen - időnként ismétlek szavakat, de szerintem nem sikerült rosszul - kb. 09:15-től kezdődik:
Alig vártam, hogy vége legyen a 2013-as évnek. Ma január 20-a van, s kétszer voltam búcsúzni...
Kótyagosan sem könnyű...
Nem. Akarom. Elhinni. Elment a Tanár úr :(
Nyugodjon békében... :'(
2014. január 26.
Bosszantó a mindennapokban hallható politikai sárdobálás, minden oldalról. Most viszont nem akarok politikáról írni. Nem csak azért, mert szinte kikerülhetetlen, de egyik valamikori kollégám felhívta rá a figyelmem, s nem is nagyon udvariasan, hanem olyan hétköznapi természetességgel: amíg tudsz muzsikálni/zenélni, muszáj a politikával foglalkozni? Rácsörrentem telefonon, s megbeszéltük.
Az utóbbi hónapokban meglehetősen ideges voltam, több minden dolog zavart, s zavar a mai napig - ám tkp. annyit nem ér (vagy mégis?), hogy kizökkentsen a látszólagos nyugalmamból.
A látszólagos nyugalom pedig azért van, mert olyan hihetetlenül apró dologra is rá tudok robbanni, ami nem kellene, hogy zavarjon. Régebben csak rálegyintettem. Most már szóvá teszem. Ám ettől nem érzem jobban magam.
Sikerült elküldenem a pénzügyi beszámolót a megyei főnökségnek, elkészült a novemberi koncert utolsó pénzügyi zárása is. Kezdődhet(ne) a következő. S kezdődik is a tervezés. A jövő évi megmozdulásra. Ám az első lépésekig is van tennivaló. Az első az, hogy az őszi önkormányzati választás után neki lehet majd esni a felálló hatalomnak, s ostorozni őket, meggyőzni, hogy a létrejövő rendezvényhez hathatós segítséget nyújtsanak. Na, megint a politika... Sajnos megkerülhetetlen... De, inkább lapozok.
Tavaly a koncert után kaptam egy megtisztelő felkérést, amire én rögtön igent mondtam. Ígért a meghívó fél egy meglepetést Karácsony estéjére... sajnos semmit nem kaptam. Az idő közben telik, s én nem haladok úgy, ahogyan szeretném. Szoktam emlegetni, hogy legjobb Múzsa a határidő. Ám a novemberi levélváltások óta a meghívó fél felől csak a nagy csend van, s ez engem nem nagyon villanyoz. Sőt!
Egyre kevesebb időt töltök az 'ámítógép előtt, s egyre jobban élvezem, hogy a betűk birodalma nem veszett el a számomra. Eddig sem éreztem, hogy elveszett volna, ez csak olyan kiegészítés, ami az internet világához kapcsolódásom okán kicsit elvesztettem. Mióta élvezem az 'ámítógép varázsát, azóta a heti könyvfogyasztásom háromról előbb kettőre, majd egyre csökkent. Muszáj naponta egy órát olvasnom "rendes" könyvet, aminek megvan a sajátos illata, nem kell kattintgatni, csak lapozni. S a héten voltam mindkét könyvtárban, olyan jó volt látni, hogy örülnek nekem... Mert jó, ha az emberre mosolyognak. Beszélgettünk is, orromra koppintottak, hogy régen jártam náluk - rendezvények kivételével - szinte csak az utcán látnak s akkor sem andalogva... Nos, igen. Nem tudok/szeretek lassan járni. A könyvtár a nyugalom szigete.
Leesett a hó, jajj de jó :) Most már csak a mínusz tizenfokok (sic!) hiányoznak pár napra, hogy a kertben áttelelő gyümölcsfarontókból nyáron kevesebb legyen.
2014. február 05.
Szeretném idén a kerti ház tetején elvégeztetni azokat a munkákat, amiket évek óta tologatok.A tető két végét a legfontosabb megcsinálni, ám ehhez a melóhoz - a kivitelező szerint - le kell szedni a palát. Nem hullámpala, hanem a klasszikus 40x40-es (400x400 mm). Namármost. Ha a két végét le kell szedni, akkor már szedjük le az összeset, s rakjuk újra (nem véletlen a királyi többes, úgy sem tudom megállni, hogy ne segítsek annyit, amennyit tudok). Ha viszont nem sikerül úgy leszedni, hogy a palák épségben maradjanak, akkor csak kárt csinálunk, s nem kevés kiadást, amire jelenleg nincs fedezet. A palatartó lécek végét kell kicserélni, cca. 50 centis hosszban, hogy hozzá lehessen építeni a tető végét lezáró oromlécet. Az oromlécet pedig be kell vonni horganyzott lemezzel, ez készen kapható, nem lesz vele gond.
Aztán szintén a tetőhöz tartozik a tetőnek az a része, ami a házfal és a csatorna közt van, s lécekkel van borítva. Erre új takarás kerül, nemes egyszerűséggel az ún. OSB lapból megfelelő méretűre szabott darabok. A hat milliméteres vastagságú lap megfelelő a mester szerint. A célnak megfelel, nincs nagy súlya, viszont a darázs sem tud a nem létező helyekre fészket építeni.
Nem elhanyagolható kiegészítésként pedig üveggyapot szigetelést szeretnék adni a tetőnek, ami hőszigetelő tulajdonsággal is bír. Ha már benne vagyunk/leszünk. Ez utóbbi nem sok kiadással jár, ám arra is gondolni kell, hogy a fent írt munkákhoz szükséges alapanyagok, szállítás, munkabér, miegyéb végösszegéhez én hozzáadok + 50% felárat. Hogy ne érjen meglepetés valami nem várt kiadás miatt. Ennyit a tető renoválásáról.
Nincs még vége az ötletelésnek :)
Jó lenne - szintén a kerti háznál - a tavaly megkezdett munkákat befejezni. Tavaly a lépcsővel s támfallal birkóztam, ezt folytatni kell. Árnyékolót szeretnék a ház elé. Sajnos a szőlőlugasunk az elmúlt években annyira megsínylette az időnkénti nagy hidegeket, hogy foghíjas... Így viszont nincs árnyék, csak ha felteszem az árnyékolókat. Állandó árnyékolót szeretnék, ami bírja az időjárás viszontagságait. De nem ám olyan egyszerűt, hogy megépítjük s rá sem kell nézni évekig, dehogy. saint-moty mindig megbonyolítja...
Mozgatható árnyékolót szeretnék. Olyat, amit - ha nem vagyok/vagyunk a kertben -, egy nem apró mozdulatsorral le lehet ereszteni függőleges helyzetbe, s rögzíteni a szél ellen - s nem utolsó sorban az önkéntes aratók ellen is jó szolgálatot tehet. Jelenleg ott tart a tervezés, hogy a fejemben összeállt az egész, ezt még le kell rajzolni, s megmagyarázni a kivitelezőnek, hogyan is gondolom az egészet.
Hétfőn voltam egy jótállási jegyet érvényesíteni, s miután végeztem, körülkémleltem az üzletben. Szokásom körülnézni mindenütt, főleg ha érdekel is valamennyire. Nos, "megkapta a szemem" pár négyzetméter falburkoló. Két csomaggal van mindössze, ennyit nem tudtak eladni - ezt viszont nyomott áron kínálják, mert maradéknak számít. Kis híján hat négyzetméter az egész, de nekem tetsző színben - s így valószínűleg meglepem vele magam névnapra :) Jó lesz az egyik falra, ahol az 'ámítógép is van. Majd még kitalálom, hogyan legyen. Mindenesetre ennyi pénzért ez ajándék. Magamnak, magamtól :D
Húsvét hétfő utáni csütörtökön elmegyek kedvenc fúvószenekaromhoz Baranyába, azon a héten szombaton lesz Tavaszi koncertjük. Az elnöki lakosztályt megigényeltem, a visszaigazolást is megkaptam, tehát ez a része rendben van. Felmálházva megyek, a tavaly előtti verseny különdíjasainak szánt ajándékokat is viszem, s a többieknek is egy korty kóstolót.
2014. február 11.
Ma ismét megfüleltem párszor egy klasszikust, egy olyat, amit (szinte) mindenki ismer. Magyar címe: Az állatok farsangja, Szerző: Camille Saint-Saens. Idén még nem nagyon rángattam az istrángot, csak belekaptam pár "nótába" csinálom is, a napi kottaírásom megvan, ha nem is annyi, mint amikor a legjobb Múzsa noszogat. A legjobb Múzsa pedig mint tudjuk, a határidő.
Sajnálatos, de nagyon úgy néz ki, idén novemberben nem utazom a Bak-térítő környékére. Tavalyi megbeszélésünk óta csak a nagy csend van, s mivel a tavaly ősszel tervezett határidő február 20-a, esélyem sincs megcsinálni azt a darabot, amit Karácsonyra ígért a meghívó...
Visszatérve az Állatok farsangjára - elgondolkodtam azon, hogy megcsinálom fújósra. Olyan csapatra, ahol nincs megkötve a kezem, olyan hangszerekre írhatok, amilyenre csak akarok. Hátulütője, s el is tudom képzelni, hogy az asztalfióknak dolgozom...
De már viszket a tenyerem, hogy csináljam :) Kedvem is van hozzá, amit még meg kell csinálnom (félbehagyott vagy el sem kezdett darabok) azt is csinálom, mondjuk úgy, hogy pihentetésként. Némelyiket csak rabszolgamunkaként, de le kell írnom, mert csak úgy tudom elküldeni az illetékes zenekarnak.
S még mindig kézzel írom a kottát, az 'ámítógépes kottaírást azóta sem próbáltam. Majd. Egyszer. Talán.
Köszönöm a türelmet. 22:40
2013. december 1., vasárnap
Nem állítok valótlant, ha azt mondom, hogy átlagosan napi 2.5 órát foglalkoztam a szervezéssel. Ebben nincs benne a „kottagrafikusi” idő. Az anyagiak hiánya kihatott a próbákra is – nem tartottunk (sajnos) olyan sűrűséggel összejöveteleket a proszektúrán, mint az előző években… Évekkel ezelőtt még bosszantott a dolog, igaz, most sem repdestem az örömtől, amikor sikerült egy-egy próbát „összetrombitálni” s a tagság fele sem jelent meg. Tudom. Kitört a nyári szünet; cseresznyét/meggyet/gyümölcsöt kell szedni; nyári munkán vagyok; másnapos vagyok/voltam; huncutkodni voltam; másik zenekar hívott hangversenyre/térzenére; nyaralás; esik az eső; süt a nap; fúj a szél; tanulni kell(!); s minden létező magyarázattal találkoztam. Nincs is ezzel különösebb baj – tudom, hogy le tudják játszani, nem dől össze a világ, ha nincsen mindenki ott a próbán. Csakhogy azért zenekari próba, hogy tbk. az összhangzást, a zenekar játékát kellene csiszolni, vagy legalább szinten tartani – ez mondjuk összejött, csak nem annyira lélekemelő, amikor vasárnap reggel, mikor száz ágra süt a nap azon fogadok magammal, hogy mennyien leszünk próbán…
Lelkesítette a csapatot s természetesen engem is, amikor június végén kapott a zenekar díjat – nem mástól, mint egy, a városban majd’ húsz éve önként s dalolva tevékenykedő csoporttól. Don Quiote-díjat. Az önzetlen munkáért. Nem véletlen a díj elnevezése, de gondolom, ezt mindenki sejti.
Közben folyamatosan azon agyaltam/tunk, miképpen lehetne előbbre jutni. Sokadik körben a tagfrissítés procedúrája. Szigorúan, csak postai úton, nyilvántartási számmal ellátott levélben, aminek nyoma marad az irattárban is – esetleges későbbi félreértések elkerülése céljából. Ennek az lett a vége, hogy az egyesület 42 főre zsugorodott a tagfrissítés előtti 75 főről. Aminek az eredménye is kézzelfogható lesz. Elsősorban, csak 42 fő után kell éves tagsági díjat fizetni. Ez így alakult történelmileg, mármint az, hogy a tagsági díjat az egyesület fizeti az emberei után s nem is szándékozom változtatni rajta, de ezt majd a tagság eldönti. Akkor is, ha az egyesületi törvény előírja a tagsági díj fizetését, bármekkora csekély összegről is van szó. Jut eszembe, nem rémlik, hogy lenne alsó határ. Így tehát akár 2.40-ben is meg lehetne állapítani, ami kerekítve ugyebár nulla(!) HUF :)
Augusztus 1-ig vártam a csodára, hogy valamilyen úton-módon csak sikerül a kedvenc magyarországi fúvószenekart elhozni a rendezvényre, de minél jobban telt az idő, annál jobban beláttam, hogy lehetetlen… Azok a fránya anyagiak, azok. :(
Másik csatornán izzítottuk azt a zenekart, akik már öt évvel ezelőtt is vendégeink voltak, s akik szereplését a májusi találkozó alkalmával megbeszéltük. Most sor került a hivatalos csatornákon való felkérésre is, nehogy elbaltázzuk az időt, s valaki/valakik megelőzzenek.
Rábólintott az illetékes, a karmester úr telefonozott, hogy ne érjen meglepetés: Igaz, hogy jönnek térítésmentesen, de az útiköltséget bizony nekünk kell kifizetni… Veszteni való nem volt, az illetékesnek megírtam, hogy ha ez így van, akkor roppant sajnálatos, de le kell mondanunk a részvételükről. Pénteki nap reggel írtam neki, s 13:15-kor csengett a telóm: „deFalla, amit ígértem, úgy lesz. Én fogom kifizetni a zenekar utaztatását” Hirtelen meg sem tudtam szólalni… Nagy nehezen csak kinyögtem egy köszönömöt… S újra erőre kaptam, hogy talán nincs veszve minden, amit eddig csináltam/tunk.
Kezdem Noétól. Ahogy általában szoktam. Tavaly nyáron,
mikor a sárvári versenyről hazaértem, beszéltem itthon is arról, hogy miként
kellene nekikezdeni a csapat megalakulásának 55. évfordulóját ünneplő koncert
megvalósításának. Leültünk beszélni az egyesület elnöke, a zenekar vezetője s
jómagam, hogy kifundáljunk valamit. Abban mindhárman egyetértettünk, hogy ilyen
évfordulót meg kell tartani.
Egyesületünk elnöke akkoriban a város alpolgármestere
volt főállásban. Minden létező fórumon elmondtuk mindhárman külön-külön is, az
ismerősöknek, az esetleges támogatóknak, hogy mit is tervezünk ebben az évben. Az eredeti terv az volt, hogy változtatunk valamennyit az
50. évfordulós koncepción.
A meghívott vendégzenekar – nem titok, nekem szívem csücske
a zenekar s vezetői – elnökével, s karmesterével is sikerült időpontot
egyeztetni (nekik sokkal-sokkal több feladatuk van). Az időpont azért lett
november 9-e, mert akkor már utána vagyunk a „Mindenszenteknek” , de az Advent
még távolabb van.
Jött a sokszor emlegetett „hol vagyunk még attól/hol van
még Karácsony? á la Bendegúz”. Valamikori zenekari tagok - akik évek óta elköltöztek - felkutatása,
utolérése, kapacitálása, hogy mi is lesz ez a rendezvény, játszani/fújni jön-e,
vagy csak vendégnek, stb. stb.
Kitalálni, mi legyen a műsor. Azért tavaly ősszel már
pedzegették, hogy nem lesz annyi a támogatás mint eddig, s már tavaly is nagyon
nehezen mentek ez irányú dolgaink… „Fel kell kutatni a lehetséges/tehetséges
támogatókat” – ezt szinte mindig megkaptuk. A zenekar vezetője s én.
Január-februárban elkészítettem részünkre a fújnivaló anyagot, március 15-ig
adtam időt magamnak, hogy legalább a kottákkal ne kelljen később foglalkozni.
Pályázatokra figyelés, pályázatírás, először azt sem
tudtam, mi az, hogy „PIR”-szám… Áprilisban meghalt az Egyesület elnöke L
Mint az egyesület titkárának, nyakamba szakadtak nem kis
dolgok, ezt hadd ne részletezzem. Volt/van segítségem, de nekem olyan új
dolgok, amiket meg lehet tanulni, s meg is kellett. Aztán megjött a városi
pályázat eredménye – mikor először hallottam a tévében, csak úgy jöttek lefelé
a szentek…
A tavalyi összeg fele, az öt évvel korábbinak a 22.6 %-a.
Első gondolatom az volt, hogy ne fogadjuk el… „széllel szemben csak üvegbe…”
Májusban páran a megyei szövetségtől eljutottunk egy
rendezvényre, ahol Tibi a „főfőnök” s a megyei főnök azt mondták: teljes
mellszélességgel mellettünk állnak, segítenek, hogy létrejöjjön a rendezvény.
Az anyagi lehetőségeik azonban nekik is behatároltak.
Tegnap a Zene világnapja volt - ennek örömére elkészült a novemberi rendezvény költségvetése. Immáron sokadszor. Nem valami érdekes, de a minimális bekerülési költségből ismét faragni kellett. S így már nem is hiányzik, csak cca. 300 rugó... Egyik csapattag ajánlotta, hogy csináljunk olyan fogadást, mint a "batyusbál" - mindenki azt eszik/iszik, amit hoz magával.
Jómagam év elején felajánlottam egy csinos összeget (a jelenlegi költségvetés 10%-át) a rendezvényre, ám az mostanra a felére csökkent. Nem azért, mert meggondoltam magam, csupán év közben ennek a támogatásnak több, mint fele elkopott... A csapatra, nem másra. S nem, nem fagyiztuk el. Bárcsak arra kellett volna költeni! (igen, ez egy óhajtó mondat volt)
Valahogy úgy gondolhatja a mindenkor hatalomban lévő vezetés, hogy csettintünk egyet, s hipp-hopp megy magától. Óriási tévedésben vannak, s ezt el is mondom minden alkalommal, amikor lehetőség adódik rá. A válasz mindig ugyanaz, a gazdasági helyzetre való tekintettel... stb. Legidősebb tagunk meg is jegyezte, hogy mást sem hall, mint ezt. Mióta fújja, s az nem most volt, hanem 1948-ban! Volt, amikor jobban ment a szekér, nem arról van szó. Csakhogy 1971-ben Magyarország is aláírt egy nemzetközi szerződést, amit 15 éve kezdtek el itthon betartani/betartatni. Addig, hogy úgy mondjam "szabad (volt) a vásár".
A "ki figyelne oda, mint csinálunk mi itt az alvégen" nálam nem nyerő. Nem vehetem nem tudomásul, hogy ha rájönnek, a büntetés elvinné a működésünk 10 éves költségét. Tehát ez az út nem járható. Az az út járható, ha betartom/betartjuk a törvényt. S nem vagyok hajlandó azt sem tudomásul venni, hogy "a törvény arra vonatkozik, aki betartja", ugyanúgy, mint a KRESZ. Szeretek nyugodtan aludni, tükörbe nézni. Ennyi ez, s néha ez sem kevés.
A mindennapi szarpaszírozásra - politikával kapcsolatos hírekre - megpróbálok nem reagálni. Ezt sem azért, mert nincs jobb dolgom. Tudom, hogy kire fogom adni voksomat, s azt is, kire nem. Akkor sem, ha a fene fenét eszik! Teszem azt, ami előttem van, amiről azt hiszem, hogy jó. Nem vagyok csalhatatlan, de nem fogok csak azért rossz közérzetet csinálni magamnak, mert valaki(k)nek az a szórakozása, hogy felbosszantson. Pont.
Tegnap több dolog is történt – kb. 13:45-ig „evett az ideg”
s nagyon bosszús/mérges voltam. Nem önként, nem. A szentek csak úgy repkedtek
az égből – bőséges esővel együtt, aztán mikor elállt az eső, akkor jó nagy szél
jött :/
Az egész mizéria azzal kezdődött, hogy szeptember 6-án
pénteken 20:45 körül jött a hír, miszerint a csapatnak fellépése lesz 14-én
szombaton Budapesten, a Szent István bazilika előtti téren. A megye koordinálja
a rendezvényen való részvételt, s tőlünk a városból a tánccsoportot + a
tűzoltózenekart delegálja a rendezvényre.
Nem mondom, hogy nem tetszett a hír, csak kissé szkeptikus
vagyok mostanában. Nagyon jólesett, hogy két éve a kultúra napján megyei díjat
kaptunk azért, amit csinálunk. Kevésbé szívet melengető, hogyan képes lejáratni
magát egy kultúrával is foglalkozó megyei szervezet – az országos
szervezetekről nem is beszélve, de itt s most nem ez a téma. Mert a „ius
murmurandi” még megillet.
Szerdáig többszöri megkeresésre is csak nagy vonalakban
derült ki, hogy mi is lesz ez a rendezvény tulajdonképpen. Annyi kiderült, hogy
tíz(!) egész percet kell játszani… Ha tíz, akkor tíz.
Csütörtökön kiderültek az alábbiak: 09:00-re kell beérkezni a
helyszínre, 10:00-kor ünnepélyes megnyitó, majd kezdődnek a megyék bemutatkozó
műsorai. BAZ megye az utolsó, a zenekar pedig a megyét képviselő s fellépő
csoportok közül is az utolsó fellépő. Színpadon kell lenni a forgatókönyv
szerint 17:10-kor.
Ahhoz, hogy időre feljusson a két csapat, 06:00-kor kellett
elindulni. Ám nem mindenki lakik a városban, tehát 05:00 előtt/után nem sokkal
otthonról el kell indulni, hogy az indulás előtt bepakoljuk a hangszereket,
kottaállványokat, minden szükséges izébigyót…
Megérkeztünk 09:30 után, s semmi sem úgy volt, ahogyan a
forgatókönyvben le volt írva! A szervezés egy kalap szarral sem volt
köszönőviszonyban… Az égegyadta világon semmi, szó szerint semmi! Ettől azonban
nagyobb baj volt, hogy sem az információs sátornál, sem a szervezőknél fogalmuk
sem volt arról, hogyan kezeljék azt a cca. hétszáz közreműködőt, akik erre a
rendezvényre érkeztek!
Eléggé el nem ítélhető módon engem a többi résztvevő nem
izgatott, csak a mi csapatunk – mármint a tánccsoport s a zenekar. Hogy
embernek nézzenek bennünket, ne számok legyünk amivel lehet „rajoskodni” az
éppen hatalomban lévőknek! Számok, amikkel alá lehet támasztani a rendezvényt
szervezőknek, hogy milyen prímán tudnak szervezni, mennyi mindenki képviseli az
amatőr mozgalmat.
folyt.köv., Köszönöm a türelmet! 22:30
2013. szeptember 20.
Ígértem a folytatást, tessék.
A „nagyszerű” szervezők nem tudom mit gondoltak, mert ha
sütött volna a Nap, akkor is kellett volna olyan apróságokat intézni, mint
nyitható/zárható, átöltözésre alkalmas helység, nem utolsó sorban vizesblokk,
ami nem feltétlenül a wc-k meglétére, használhatóságára szorítkozik.
Kijelöltek a helyszíntől nem túl messzire egy iskolát, annak
is a földszinti helységeit, hogy majd ott a közreműködők öltöznek, úgy sem
egyszerre lépnek fel. Hmm… Az iskola földszinti része egy nagyobb zenekarnak
sem lett volna elég – arról persze elfelejtkeztek, hogy az összes közreműködőt
(mint említettem, cca. 700 embert) 09:00-re hívták. Mit gondoltak, a fellépésig
a buszon fognak ülni a résztvevők? Vagy korzóznak – ha már a Nap nem süt – a szakadó
esőben?! Vagy mi a boldogságosatyaúristent gondoltak?!
Érdekesnek nem érdekes, csak megjegyzem, hogy az információs
sátornál az útbaigazító hölgy mit mondott: arrafelé megy (mutatta a kezével,
hogy merre), s a Hild utcában megtalálja az iskolát. Nagyszerű! Ebből a
következő volt igaz: megtaláltam a Hild Józsefről elnevezett iskolát a Nádor
utcában. (Jó, hogy nem a Hild utcában kerestem a Nádor iskolát :/)
Már gyanús volt, hogy az iskola előtt nagy a tömeg,
különböző népviseletbe öltözött emberek esernyővel, vagy anélkül,
hangszertokokkal, bőröndökkel, stb. A portás önhatalmúlag kinyitotta az első
emeletet, hogy legalább a folyosókon el tudja helyezni a folyamatosan érkező
embereket. Nem nyit ki tantermet, mert nem szabad! Nem engedi az izgató(!)nő.
Ekkor már a vérnyomásom emelkedett nem kicsit. Káromkodtam
is, mint egy zupás őrmester, de megnyugtattam a portást, hogy nem neki szól…
A velünk utazó segítőnek szóltam, hogy irány a VIP sátor, s
valakinek a fejébe húzzuk a sátortartó vasat… Persze, jó szokás, hogy mindig
más a hibás. Eléggé emelt hangon felszólítottuk a szervezők jelen lévő tagjait,
hogy kerítsenek elő egy embert, aki intézkedni is tud, nem maszatol. Nagy
nehezen sikerült telefonon utolérni az egyik fővédnököt, aki hatalmi szóval
megnyittatta az iskolában a termeket. Ez sem ment ilyen egyszerűen, de végre
voltak termek, ahová le lehetett cuccolni, le lehetett ülni.
A megnyitón persze ott vigyorgott minden megye képviselője,
mint aki „jól végezte Olgát” (á la Boncz Géza). Arra azért kíváncsi lennék,
hogy a többi fellépő mit csinált volna a káromkodáson kívül? Mert egy
csoportvezetőt sem láttam rajtunk kívül, hogy foglalkozott volna a saját
embereivel…
A szervezés másik – nem elhanyagolható – hibája, az
ebédeltetés. Ennek a 700 embernek kellett volna megebédelnie a 35 főt kiszolgálni
tudó iskolai menzán. Ha jól számolom, ez 20x35fő. Fejenként hét és fél percnyi
ebédidővel, amiben benne foglaltatik a sorban állás, kiszolgálás, evés, majd az
evőeszközök visszavitele… Persze…
Ha csak rágondolok, tolulnak a káromkodások a számra – ennek
ellenére, a városból erre a rendezvényre fellépőnek utazó két csapat kitett
magáért! A táncosok is, a zenekar is! Olyan vastapsot annyi embertől nem
mindennap kap az ember. Szeretném remélni – tudom, csak utópia - , hogy egyszer
a szervezők is felnőnek a feladathoz.
Mert vagyok még olyan marha, hogy megbocsátok, de nem
felejtek… 21:30 körül hazaértünk, pont. Köszönöm a türelmet!
Július 13-án találkoztam veled s kedveseddel, miután előző nap hazajutottál egy nagy műtét után. Mindig nagy nevetések kísérték a mi beszélgetéseinket, találkozásainkat. 180 nappal voltál korosabb, mint én – de egy korosztály, együtt jártunk zeneiskolába, egy utcában laktunk, Szüleink, rokonaink ismerték egymást, netán együtt is dolgoztak.
Nagyon sok közös élmény fűzte össze a mi barátságunkat, annak ellenére is, hogy az általános iskola után más-más úton indultunk el. Egy olyan közös élmény, mely egy nagy közös családban bontakozik/bontakozott ki igazán.
Ez a nagy közös család pedig a városi fúvószenekar – Apukád mellett fújhattam évekig, természetesen ismertem mestereidet, akik tanítottak. Az én mestereim is ők voltak. Zenekari tagok, akik a zeneiskolában is tanítottak.
Sok mindent megéltünk együtt, zenekari versenyeket, fesztiválokat, az utazásokat, a mindenkori stresszt feloldó közös italozásokat, világmegváltó tervek álmát, nem is tudom felsorolni…
Bíztam benne, hogy a 43 nappal ezelőtti találkozásunk nem az utolsó lesz – s mégis az lett. Végtelenül elszomorít a tény, hogy nem hallhatom többé mennydörgésszerű hahotázásaidat, a szava járásodat – amit már évek óta emlegetünk - , s nem fogom többet hallani a hangszered hangját sem.
A novemberi koncertről is beszélgettünk utolsó találkozásunkkor – Lacika, üresen marad a széked a koncerten… De ott leszel velünk, a szívünkben. Nyugodj békében!
Kezdődik az uborkaszezon nagy meleg miatti agymenés.
Tkp. csak eszembe jutott pár mókás történet, aminek nem voltam részese, ám
sokszor volt alkalmam hallani. A két történet mókás, ám az egyik főszereplőnek
valószínű nem annyira fájdalommentes… De hogy ne a „közepin kezdjem a szántást”
(á la Gárdonyi: Göre Gábor bíró úr), egy pár mondat az előzmény(ek)ről.
Mint köztudott(?), az előző rendszerben a hadsereg tagja
volt a varsói szerződésnek. A nagy testvér területén voltak olyan helyek, ahol
a kiképzést elősegítendő fegyverbarátsági hadgyakorlatokat tartottak, több
ország részvételével. Ilyen hadgyakorlatok természetesen nem csak ott voltak, hanem
kis hazánkban is, s az akkor baráti országokban is. A hadgyakorlatok nem csak
arról szóltak, hogy napokig/hetekig kergelészték egymást, s nem tartottak
pihenőt. S melyik a legjobb pihenés? Ami irányított – nehogy esetleg
gondolkodjon a baka, mer’ az sosem jó. Tehát szórakoztató embereket is vittek
magukkal a gyakorlatra utazók. (Vicces emberkék akkor is voltak a seregben,
millió sztori kering az akkori sorállomány körében az IQ light kiképzőkről/állományról
- ám ez a mostani bejegyzés nem róluk szól.)
Tehát vittek szórakoztató embereket, s nem csak azért, hogy
saját katonáikat szórakoztassák, hanem a testvérhadsereg embereit/vezetőit is. S
mivel az ilyen megmozdulásokon csak igen kevés „civil” ember fordult meg, ezért
a szórakoztatók is a néphadsereg állományából kerültek ki. Táncosok, a
táncosokat kiszolgáló muzsikus emberek, katonazenekarok – nem utolsó sorban a
hadseregbéli protokollt is ki kellett szolgálni. Ugyanúgy, mint itthon.
Az új gazdasági mechanizmus harmadik évében (1971)
Kazahsztánba utazott egy népes küldöttség különvonatokkal. A népes küldöttség
nem falatozni/iddogálni ment, hanem az ún. harcoló alakulatok közös hadgyakorlatára
utaztak. Légvédelmi s egyéb tüzérek, az összes létező felszereléssel.
Az alább leírt két történetet egy volt zenész cimbora
mesélte el, aki tagja volt az „utazó cirkusz”-nak, mint a táncosokat kísérő
népi zenekar prímása. Én az említett esemény után 12 évvel hallottam először
ezeket a történeteket, akkoriban egy zenekarban dolgoztunk a Tisza és a Zagyva
összefolyásánál található város katonai repülőterén. A helyi zenekar a reptéri
laktanyában volt állandó helyén, ezen kívül még volt a városban két magyar s
két szovjet laktanya, valamint szovjet katonai kórház is – s még ez sem
tartozik a beharangozott történethez J
Arra most nem térek ki, hogy a néphadseregben a zenészek
foglalkoztatása hogyan történt, mert akkor még karácsony környékén is ezt a
bejegyzést írnám.
Nos tehát, elindultak a különvonatok a több, mint 4500
kilométerre levő célállomás felé. Az utazás során a zenészek be voltak osztva
különböző „békebeli” feladatokra, többek közt a vonaton nagyüzemben dolgozó
szakácsok mellé kisegítő személyzetnek, valamint egy ügyeletes felvigyázónak is
lenni kellett, aki a masinisztákra ránéz. A mozdonyvezetők ugyanis nem a magyar
küldöttséghez tartoztak, hanem helyi erők voltak. Akik természetesen nem
beszéltek ékes magyar nyelven. A varsói szerződésen belül a társalgási nyelv az
orosz volt. Amit viszont nem mindenki
beszélt/értett a néphadseregben sem.
A több, mint 4500 km távon voltak pihenőhelyek, általában
valamilyen víz mellett. Szabadtéri, de csak napközbeni pihenők. Ilyenkor a
vonaton lévő konyha „kitelepült” a szabadba, s ott főztek a legénységnek. A
legénység kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait, fürödhetett a folyóban,
stb. A mozdonyt nem lehetett teljesen leállítani, állandó indulásra kész
állapotban, de helyben maradt. Az éppen szolgálatban lévő ügyeletes felvigyázó
nem szállhatott le a vonatról, az ő dolga volt a mozdonyt irányítóval s
társaival a kapcsolattartás – a kiépített telefonvonalon keresztül. Egyik alkalommal,
amikor a táncosokat kísérő népi zenekar bőgőse (contrabass) volt szolgálatban,
odaszólt az egyik vezető a muzsikusnak, hogy kérdezze meg a mozdonyvezetőt,
mikor indulnak tovább. Mondanom sem kell, a muzsikus orosz nyelvtudása hagyott
némi kívánnivalót maga után, ezért amikor felhívta a mozdonyon lévő telepített
állomást s valaki felvette, beleszólt: „Mikor nacsalo pasli?” (ugyebár azt
akarta kérdezni, mikor indulnak tovább), ám a mozdonyvezető a ’mikor’-t s a ’pasli’-t
nem értette, csak a „nacsalo”-t (nachalo=induljon). Parancs, az parancs, így
megindult a szerelvény s egyre gyorsuló iramban az egész legénységet a
kitelepült konyhával egyetemben ott hagyta a pihenőhelyen…
Mire felocsúdott a
mozdonyvezető, s észlelte, hogy az üres szerelvényt irányítja, jó pár
kilométert maguk mögött hagytak. Természetesen nem kapott dicséretet a
muzsikus, amiért akaratán kívül megviccelt mindenkit. Egy előnye volt, soha
többet nem engedték telefonálni, vagy beszélni mással, mint a saját
csapattagokkal. Így aztán vonatfelvigyázó szolgálatba sem osztották be.
De beosztották a konyhavagonba segítőnek. Ez a másik történet.
Tudom a muzsikus nevét, de nem fogom nevesíteni. Ahogy visszaemlékszem,
találkoztam is vele több rézfúvószenei versenyen/fesztiválon az ősborókás
városában még akkor, amikor nem hallottam ezeket a sztorikat róla. Látványnak
sem volt utolsó, mert igen nagydarab ember volt, s akkoriban (1979, 1980, 1981, 1982, 1984) a város újonnan
épült legjobb éttermében muzsikált társaival együtt. Már nem katonazenészként,
hanem civilként.
A konyhavagonokban éjjel-nappal nagy nyüzsgés volt, etetni
kellett az embereket – így állandóan főzni kellett. Muzsikusunk elhíresült a
vonatindítási szövege alapján, gondolták a szakácsok, megviccelik. Elmondták
neki, hogy úgy végezze el anyagcsere problémáit, hogy míg szolgálatban van, nem
lesz lehetősége oda menni, ahová a király is gyalog jár, mert a konyhavagonban
nincs ilyenre lehetőség. Ezek után elkezdték etetni/itatni. Mindig volt valami,
amivel kedveskedtek neki, s ő nem volt az a visszautasítós fajta… Egy idő után
jelentkezett is, hogy neki bizony problémája van/lesz, még egy kicsit bírja, de
aztán muszáj lesz valami megoldás után nézni.
Ami ezek után következett, arra senki nem számított. Arra az
etetők/itatók számítottak, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák. Ami ha végiggondoljuk,
roppant kellemetlen, ha a szükség utoléri az embert s nincs hová menni. Egy
konyhában mégsem végezheti a dolgát… A konyhavagon ajtaja egy résnyire mindig
nyitva volt – kellett a levegő utánpótlás embereknek, gépeknek egyaránt. S jött
az előre kitervelt nagyszerű ötlet: kinyitják annyira az ajtót, hogy a hátsó
felét ki tudja az ajtón kívülre dugni, a lábával kitámasztja magát az ajtó
küszöb részébe, egy-egy ember pedig fogja egy-egy karját, míg a dolgát elvégzi,
majd visszahúzzák… Nem lesz semmi baj, ők is így szokták – bizonygatták a
konyhások.
Csak elérkezett az idő, amikor minden szemérmet félre kell
tenni, s élni a segítséggel. Megtette azt, amit ajánlottak neki, próbált
könnyíteni szorult helyzetén. Közben a vonat gyors iramban kezdett lassítani,
majd lépésben haladt. Volt már ilyen az utazás során, általában hidakon nem
teljes sebességgel haladt át a szerelvény. Gondolták, most is híd jön, de ez az
események folyását nem befolyásolja. Csakhogy nem híd következett, nem is
település. Emberek voltak a sínpálya mellett, lapáttal, ásóval, csákánnyal.
Krampácsoltak. Köztörvényes, vagy ki tudja milyen okkal fogvatartott emberek.
Fegyveres őrökkel. A sínpálya karbantartási munkálatait rabokkal végeztették.
Ha jött/érkezett egy vonat, abbahagyták a munkát, megvárták még a vonat elmegy,
s folytatták.
A krampácsolók közt is volt vicces kedvű ember. Aki, mikor
meglátta a lassan közeledő szerelvényt, s az egyik ajtóból kilógó lemeztelenített
hátsó fertályt, nem bírta megállni, hogy a kezében lévő lapáttal rá ne sózzon
egyet az amúgy szorult helyzetben lévőre…
A többit az olvasói fantáziára bízom… Nem lett belőle súlyos
egészségi problémája a szenvedő alanynak, a hadgyakorlat ideje alatt a
konyhások ellátták minden földi jóval, amihez csak hozzá tudtak jutni.
Vigasztalásképpen.
Egy felépített tévés produkció, mely azt sugallja: bárkiből lehet sztár! S ha te mégsem jutsz el odáig, mert nincs merszed, tehetséged, szerencséd, stb., akkor legalább megteremtik annak a lehetőségét, amire szükséged van/lehet. Én könnyen vagyok, én már nem vagyok a reklámok célszemélye, rég túlkoros vagyok.
Tehát összeül egy stáb "agyalni" - mivel lehet úgy hülyíteni a népet, hogy azt higgye, ez kell neki! S megalkotják a műsort. Kell hozzá forgatókönyv, dramaturg, aki felel azért, hogy a lelkesedés ne lankadjon. Szinte mindent bevetnek.
Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy rájöjjön a néző - amennyiben meg van áldva a gondolkodás/értés képességével - , hogy ez bizony "megvezetés" nem kevés anyagi haszon reményében.
Ne menjünk nagyon vissza a történelembe, csak mondjuk a reformációig. Előtte is Rómába vándoroltak a "péter-fillérek" s utána is. Lehetett valakit csak azért nem szeretni, mert másként imádta a mennyek urát.
A pap/lelkész, tehát a vezető szépen, avagy dörgedelmesen elmondta a szentbeszédet, megmagyarázta, aztán a megszeppent hívek közé ment a perselyes…
Csak én látom úgy, hogy a perselyes embert most az elküldött sms-ek helyettesítik? Amivel nem a lelke békéjéhez vezető utat teszi simábbá, hanem „segítek neki, mert tetszik/nem tetszik amit látok/hallok”.
Tudat alatt még bejátszhat az is, hogy részese vagyok valaminek, ami kellőképpen elbódít. Ha az nyer, akit én szeretek, akkor elégedetten dőlök hátra a fotelben, hogy „ugye, én megmondtam” – ha nem nyer, akkor azonnal lehet keresni a hibást.
Mindig az a hibás, akinek a véleménye nem egyezik a tiéddel – teljesen nyilvánvaló, hogy ez lehet a virágárus néni a temető előtti térről, vagy egy szervezet melynek az a célja, hogy kilóra megvegye a véleményed.
Látszólag össze-vissza írok, remélem, nem csak én értem vagy érteni vélem a bepötyögött betűket :)
S igen, a csapból is ez folyik. Attól, mert nem nézem, a fészeren majd’ mindenki elmondja a véleményét, s azért olvasom az ismerősök írásait. Tbk. erre is jó a „közösségi oldal” + kapcsolattartásra. Ebbe most nem megyek bele, mert akkor végképp elveszítem a fonalat.
Tehát (miután megittam a reggeli fekete levesemet) még az jutott az eszembe, hogy valahol a film - mozifilm, mozgókép - is hasonló okok miatt lett népszerű. Lehet bálványozni a szereplőket/készítőket. Mert kell valami fogódzó mindenkinek.
A film leegyszerűsítette az információhoz jutást. Pl. nem kell olvasni, mert az időigényes, talán még gondolatokat is ébreszt az oolvasóban, s gondolkodó emberek sosem kellettek egyik hatalmon levőnek sem. Csak annyira fogja fel ésszel, hogy elfogadja az „eleve elrendeltetetteket”.
A mindenkori hatalomnak pl. ezért nem fontos a kultúra (bármi is tartozzon bele). S akkor nem tettem még említést Omar kalifáról. Sajnálatos, de itt a XXI. században is van követője – tudtán kívül. (Omár kalifának tulajdonítják az alexandriai könyvtár i.sz. 640-642 közti megsemmisítését – „ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek” Állítólag ezt a 12. században találták ki.
Szerintem ezt a bejegyzést most kell abbahagynom. S igen: jómagam is élek a figyelemfelkeltő címadással ;)
Köszönöm a türelmet.
2013. május 10., péntek
Nem rövid a beillesztett muzsika de egy olyan muzsikára s egy olyan előadásra mutat, amire időt kell/érdemes áldozni! Mindent megvalósít, s minden benne van, amiért érdemes "csinálni" a zenekarosdit.
A mostani bejegyzés 744 szó. Nem rángattam az istrángot mostanában „blogilag”. Nagyon összeszaladtak a dolgaim, s ez cseppet sem happy. Szeretek előre tervezni, lehetőség szerint előre dolgozni. Van aztán az olyan időszak, amire azt szoktam mondani: „minden napra szarik a kutya valamit” (idézni ugyebár csak szó szerint).
25-én este megnéztem a városi tévé adását, előtte beharangozták, hogy szó kerül az önkormányzat által kiírt pályázatról is. Mondjuk, az időből kicsúsztak, mert a pályázati határidő március 22-e volt, s onnantól számított 30 napon belülre ígérték a pályázatok elbírálását. Nézve/hallgatva az adást, olyat káromkodtam hangosan, hogy a mennyezet repedezni kezdett. Mérgemben, dühömben. Tudom magamról, hogy fát lehet vágni a hátamon, az utóbbi időben azonban az ingerküszöböm nagyon alacsony lett – nem kell különösebben magyarázni, hogy miért. A napi szarpaszírozás mérgezi a mindennapjaimat. S ugye ki szokott káromkodni? A kérdés természetesen költői, de megválaszolom: a tehetetlen ember.
A hallott hír kapcsán feltolult bennem minden, ami miatt ideges szoktam lenni – s a hiábavalóság érzése, hogy ha a belem furikon tolják utánam, olyan fáradt vagyok, mert megpróbálom azt, ami lehetetlennek látszik. Nekiszaladok többször is, ha valamit nem értek. Deakutyaúristenit!
S mi volt az az eget rengető hír? Vigyorogva, kényszermosollyal az arcán beszélt a pályázatokról egy emberszabású nőszemély, hogy milyen nagyszerűen sikerült a pályázat, s hogy ők milyen faszán dolgoznak. Mer’ ez a dolguk. Aha. Itt már repkedtek a szentek, de csak olyan be-beszúrás szinten. Aztán mikor kiesett a száján, hogy idén is a legtöbb pénzt a zenekar kapta, akkor infarktus közeli állapotba kerültem. Egész egyszerűen, nagy nyilvánosság előtt hazudott!
Összehasonlításképpen: 2000-ben a zenekar a várostól 750.000 forintot kapott. Az Egyesület, melynek a zenekar is tagja, külön támogatást kapott. Telt, múlt az idő, elérkezett 2008, amikor az Egyesület (négy csapat+a zenekar) elérte az 1.740.000-t. Plusz abban az évben az akkori polgármester a saját keretéből „felöltöztette” a zenekart – az még 3.5 milla. Jelenleg ott tartunk, hogy 400.000 az éves keret a jelenleg 73 tagot számláló Egyesületnek. A 73 tagból 28 fő a zenekar. Tehát ebből a pénzből kellene megoldani azt, hogy a négy önkéntes tűo.csapat emberei naprakészek legyenek, elérhetőek legyenek, lehessen őket mozgósítani amikor szükség van rá, és a zenekar szolgálja ki a városi ünnepségeket.
Tavaly április elsején választott meg a közgyűlés az egyesület titkárának – a vezetőség nem maradhat zenekari tag nélkül - , azóta csinálom a levegőszeletelés mellett a titkári teendőket is. A president orchestra segítsége nélkül már megbolondultam volna, előttem ő volt 16 évig a titkár.
Idén már kétszer lett elhalasztva az éves közgyűlés. Utoljára azért, mert a nagyszerű egyesületi elnök meghalt. Most már van ismét új időpont, ami elnökválasztó gyűlés is lesz. Erre a nem rövid lélegzetű eseményre mindenki megkapja a meghívó mellé a tudnivalókat is. Hogy egy év alatt mennyiszer s hogyan változott meg a törvényi előírás, mit lehet/kell tenni, s ezek mivel járnak. Megjegyzem, mikor végigolvasom a hetente megkapott anyagot, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ki akarja véreztetni a jelenleg hatalmat gyakorló az önkéntes rendszert. Meg fogja unni még az a pár ember a hatalom szarakodását, s legyint egyet. Ebben az egyik legszomorúbb dolog az, hogy 80-90-100 évre visszatekintő egyesületek szűnnek meg, mindenfajta elképzelés nélkül, hogy valaha ismét szükség lesz rájuk.
A bosszú nem szép dolog. A kárörvendés sem. Ám őszinte(?). Bennem a hír hallatán az első gondolat az volt, hogy nem fogadjuk el a 400-at. „éhen halni sok, megélni kevés”
Nem adtam fel a reményt, de jelenleg nem bízom abban, hogy a novemberi koncertünk megvalósul. Amikor egy tollvonással cca. három és fél éves munkámat teszik félre a döntéshozók – 2009 októberében kezdtem el szervezni az idén novemberben esedékes „nem mindennapi” ünnepségünket.
Nem kértem/kértünk egy fillért sem ingyen! 10 „nótát” hangszereltem a koncertre. Ingyen. Plusz felajánlottam 120 ropit a vendéglátáshoz. A zenekar pedig felajánlotta a munkáját. Ennél többet nem kívánhat senki. Ennél többet nem tudunk tenni.
De akkor sem adom fel, de nem ám! Felmenőim közt voltak „konok Kunok” is. Nehezen lehet felbosszantani, de akiknek sikerül, kössék fel a felkötnivalót – előző blogomban már írtam, itt csak megismétlem: évtizedekig képes vagyok haragudni, elmentem egy fickó temetésére csak azért, hogy lássam, földbe teszik. Büszke nem vagyok rá.
Április 25 óta eltelt pár nap s azok sem teltek gondok nélkül. De még mindig azon jár a fejem, hogy lehetne az őszi koncertet megvalósítani, az eredeti terv szerint! Csak azért, mert sosem voltam/vagyok/leszek normális. Pont.
Kedden szerettem volna elutazni kedvenc fúvószenekarom városába, kicsit szellőztetni a szürkeállományomat – s megfülelni a csapat tavaszi koncertjét. Vasárnap lemondtam. Nem ok nélkül mondtam le s nem lustaságból.
