cca. 75 nap

Előrebocsátom, nem lesz rövid!
Folytatást ígértem tavaly december elsején - cca. 75 napja. Ennyi időt még sosem hagytam ki "blogolásilag". 
2013. december 02. 

Nyugodtan talán majd akkor tudok aludni, ha a nov. 9-i koncert anyagi oldala/elszámolása is rendeződik. Ebből a mondatból is látszik, hogy még nem értem/értünk a végére. S ez cseppet sem megnyugtató. Ezzel most le is zárom ezt a témát, nem rugózom rajta, mert (sajnos) nem rajtam múlik. Ostorozni, abajgatni tudom a késésben lévőket, de ezzel ki is fújt minden ami a rendelkezésemre áll. Pont.

Panaszkodási oldal letudva, jöjjön a mosolygós oldal. Tehát jól érzem magam, vagy csak ráfogom, hogy jó. Különösebb bajom nincs, insomniás lévén szinte bármikor, bármilyen helyzetben képes vagyok/lennék aludni. A magas vérnyomásom karbantartom, szedem a napi egy szem vérnyomáscsökkentőmet, iszom a szokásos leveimet - amiről korábban már írtam - úgymint: reggel kutyulós "davidoff - rich aroma" kávét tejszínnel bolondítva, hozzá egy sodrott cigaretta, majd tisztasági verseny után a fogyasztási hőfokra hűlt bergamottos fekete teát, szintén egy korty tejjel/tejszínnel. A levekhez tartozik a csalán+ galagonya virágos hajtásvég saját keverékű tea, ízmódosítók nélkül. Egész nap pedig elkopik a "Monogon" (oldalt "rezes"-nek titulált) által javallt másfél liter víz, késhegynyi por alakú c-vitaminnal - könnyebben felszívódik. 

Nem döntöttem el nagyon, de három hete ismét tiszta vagyok szeszileg, s kólailag is :) Ősöm kérdezte valamelyik este, hogy "öntsek egy pohár mádit?" A válasz: Karácsonyig biztos nem, ha utánam öntik, akkor sem. S ilyenkor - mikor iszom, akkor bezzeg nem, vagy csak ritkán - eszembe jut Hegedűs Géza bá' Irástudók című könyvében olvasott egyik mondat, amit én előszeretettel szoktam idézni: "Legmámorítóbb a folyamatos józanság." 

2013.december 08.

Szomorú vagyok. Ma szinte egész nap égtek a mécsesek nálam... Egyik zenekari tagunk halt meg szívrohamban. Nagyon jó EMBER volt, s remek muzsikus - a "jó ember" kitétellel a volt felesége nem biztos, hogy egyetért... Ismét kevesebbek lettünk. Magunkat legalább annyira sajnálom, mint Őt. Az egy hónappal ezelőtti koncertre nem tudott eljönni, már ott is hiányzott a jelenléte. 14-én voltam nála, s beszéltünk erről-arról, tervekről, a mindennapokról. Ő volt az egyedüli, akinek engedtem, hogy "bármikor, bármit" fújhat, amit gondol. Rutinos muzsikus volt, egész életének 68 éve alatt mindig trombitán játszott s tanított. Vezényelt is, ha úgy alakult. Érte égtek a mécsesek. Nyugodj békében Kálmán!

2013. 12. 14. 19:30 

Most értem haza. A búcsúztatódról. Nem volt könnyű az elmúlt hét. Kálmán(ka), megnehezítetted. Nem csak nekem, én csak „kollégaúr” vagy muzsikus barát voltam. Épp’ egy hónapja voltam nálad, beszámolni a koncertről, amire nem tudtál jönni. Viccelődve beszéltünk arról, hogy van idő… Úgy alakult, hogy nem maradt idő. Csak az emlékezésre. Jó ember voltál, s jó muzsikus. Hiányozni fogsz, a mindig mindenkor jókedvű, azért néha morcos, „beszólós” de soha nem bántós fúvószenész. Mindent tudtál, amit a fúvószenéről érdemes tudni. Hiányozni fogsz, amint már most is hiányzik az, hogy nem tudom elmondani neked amit te is tudtál mindig. Nem tudlak feledni, s nem is akarlak – nyugodj békében!

2013. december 23.

Örülök, hogy itt van perceken belül a Karácsony – annak pedig még jobban örülök, hogy együtt leszünk mindnyájan. Tizenegyen üljük körül az asztalt, s evés után anekdotázgatunk. Énekelni nem szoktunk, csak ha az anekdota megkívánja…

2013. december 26.

Rövid(?) - ám lehet, hogy gyomorforgatós - beszámoló következik a karácsonyi napok kulináris, általam év(tized)ek óta százezer kalóriás (100.000 kcal) showként emlegetett össznépi (=családi) eszem-iszomról.

Mivel is kezdjem? Talán azzal, hogy 24-én reggel 05:45-kor elmentem a kedvenc kenyeres boltba, s elhoztam a korábban megrendelt öt darab egy kilós kenyeret. Aztán visszaballagtam a közelben lévő boltba egy kis utánpótlást beszerezni szaloncukorilag, mert hogy-hogy nem, idén is sikerült (naponta) megvámolni a beszerzett mennyiséget. Nem kell nagy dologra gondolni, csak egy negyvendekás tejszínes/málnás gumicukor jellegű szaloncukor került megvételre -  utólag elmondhatom, hogy nekem nem jött be az állagát tekintve. Valamiért a gumicukrot összetévesztettem a pillecukorral…

Elsőként az a fazék került tűzre, amiben összesen 42 db töltött káposzta volt, a szokásos mellékletekkel. Ebédre készült, 11:00-kor készen is volt.

Nem aprózom, estére készült a többi, felsorolásszerűen:

„csirkemell-torta” hozzávalók: 2.40 kg csirke mellfilé, 0.50 kg sajt, 0.60 kg bacon (0.20kg füstölt, és 0.40kg füstölt-főtt), a többit nem tudom J

„gombás-tejfölös sertéspörkölt nokedlivel” hozzávalók: 2.0 kg sertéslapocka (2x2x6cm nagyságra vágva), 0.70 kg vargánya gomba (nyáron lett eltéve, gondolva erre a jeles alkalomra), 0.80 kg 20%-os tejföl, s nokedli ami 0.80 kg B-55-ös finomságú búzalisztből készült megfelelő mennyiségű tojással.

„Laci-pecsenye” hozzávalók: 1.50 kg sertés tarja csont nélkül, + disznózsír, amiben megsült.

Köretnek készült a fentebb említett nokedli mellett babakrumpli (=krumplipüré), petrezselymes apró krumpli (héjában, sós vízben főtt), s répás rizs mintegy 0.25 kg, s egy szál sárgarépa felhasználásával. Egy nagy üveg (1.7 literes) házilag készült savanyú uborka. Az uborka fűszerezéséről egyik pincérnő azt mondta sok éve, mikor még szolnokiában dolgoztam, hogy ez olyan savanyú, hogy újra „szűznek érzi magát”…

A nassolni való sütemények: négy-négy rúd diós és mákos bejgli, egy-egy „vetet”(=két adag) mézes, valamint linzer, s két tepsi soros-mézes. Ezek mellé tesóm meglepetésként készített egy dió tortát. Közösen ötlöttük ki, a kivitelezést ő vállalta magára.

Italok: 0.7 liter saint-moty-féle „libaláb-likőr”; egy-egy palack skót viszki (sic!); hat doboz sör (kékoroszlános); mádi bor, egri bikavér, s üdítőital hegyek, ásványvizek, szóda.

Tegnap készült - hagyományokhoz híven – a húsleves. Egy darab marha gömbcsukló(=lábszárcsont vége), sertés ritkacsont (=csülökcsont s lapockacsont), tarjacsont egy-egy fél darab tyúk, s gyöngytyúk (numida meleagris), zöldségek felhasználásával. Csigatésztával.

2014. január 10.

Ismét st.Péterhez igyekezett egy zenekari tagunk. Jani bácsi nyugodj békében!

2014. január 20.

Kb. kilenc korsó sört ittam meg ma délutántól... nem vagyok rá büszke cseppet sem... Múlt héten sikerült a novemberi koncerttel kapcsolatban lezárni az anyagiakat... ma utolsó útjára kísértük S. Jani bácsit, a zenekar volt klarinétosát.

A temetés előtt rittyentős ruhában voltam egy felvételen - időnként ismétlek szavakat, de szerintem nem sikerült rosszul - kb. 09:15-től kezdődik:

http://www.youtube.com/watch?v=5_NCJ1RBpy4&feature=share&list=UUAVjSarCCvbGHQA-jQtXHMA&index=3

Alig vártam, hogy vége legyen a 2013-as évnek. Ma január 20-a van, s kétszer voltam búcsúzni... 

Kótyagosan sem könnyű...

Nem. Akarom. Elhinni. Elment a Tanár úr :(

Nyugodjon békében... :'(

2014. január 26.

Bosszantó a mindennapokban hallható politikai sárdobálás, minden oldalról. Most viszont nem akarok politikáról írni. Nem csak azért, mert szinte kikerülhetetlen, de egyik valamikori kollégám felhívta rá a figyelmem, s nem is nagyon udvariasan, hanem olyan hétköznapi természetességgel: amíg tudsz muzsikálni/zenélni, muszáj a politikával foglalkozni? Rácsörrentem telefonon, s megbeszéltük. 

Az utóbbi hónapokban meglehetősen ideges voltam, több minden dolog zavart, s zavar a mai napig - ám tkp. annyit nem ér (vagy mégis?), hogy kizökkentsen a látszólagos nyugalmamból. 

A látszólagos nyugalom pedig azért van, mert olyan hihetetlenül apró dologra is rá tudok robbanni, ami nem kellene, hogy zavarjon. Régebben csak rálegyintettem. Most már szóvá teszem. Ám ettől nem érzem jobban magam.

Sikerült elküldenem a pénzügyi beszámolót a megyei főnökségnek, elkészült a novemberi koncert utolsó pénzügyi zárása is. Kezdődhet(ne) a következő. S kezdődik is a tervezés. A jövő évi megmozdulásra. Ám az első lépésekig is van tennivaló. Az első az, hogy az őszi önkormányzati választás után neki lehet majd esni a felálló hatalomnak, s ostorozni őket, meggyőzni, hogy a létrejövő rendezvényhez hathatós segítséget nyújtsanak. Na, megint a politika... Sajnos megkerülhetetlen... De, inkább lapozok.

Tavaly a koncert után kaptam egy megtisztelő felkérést, amire én rögtön igent mondtam. Ígért a meghívó fél egy meglepetést Karácsony estéjére... sajnos semmit nem kaptam. Az idő közben telik, s én nem haladok úgy, ahogyan szeretném. Szoktam emlegetni, hogy legjobb Múzsa a határidő. Ám a novemberi levélváltások óta a meghívó fél felől csak a nagy csend van, s ez engem nem nagyon villanyoz. Sőt! 

Egyre kevesebb időt töltök az 'ámítógép előtt, s egyre jobban élvezem, hogy a betűk birodalma nem veszett el a számomra. Eddig sem éreztem, hogy elveszett volna, ez csak olyan kiegészítés, ami az internet világához kapcsolódásom okán kicsit elvesztettem. Mióta élvezem az 'ámítógép varázsát, azóta a heti könyvfogyasztásom háromról előbb kettőre, majd egyre csökkent. Muszáj naponta egy órát olvasnom "rendes" könyvet, aminek megvan a sajátos illata, nem kell kattintgatni, csak lapozni. S a héten voltam mindkét könyvtárban, olyan jó volt látni, hogy örülnek nekem... Mert jó, ha az emberre mosolyognak. Beszélgettünk is, orromra koppintottak, hogy régen jártam náluk - rendezvények kivételével - szinte csak az utcán látnak s akkor sem andalogva... Nos, igen. Nem tudok/szeretek lassan járni. A könyvtár a nyugalom szigete. 

Leesett a hó, jajj de jó :) Most már csak a mínusz tizenfokok (sic!) hiányoznak pár napra, hogy a kertben áttelelő gyümölcsfarontókból nyáron kevesebb legyen. 

2014. február 05.

Szeretném idén a kerti ház tetején elvégeztetni azokat a munkákat, amiket évek óta tologatok. A tető két végét a legfontosabb megcsinálni, ám ehhez a melóhoz - a kivitelező szerint - le kell szedni a palát. Nem hullámpala, hanem a klasszikus 40x40-es (400x400 mm). Namármost. Ha a két végét le kell szedni, akkor már szedjük le az összeset, s rakjuk újra (nem véletlen a királyi többes, úgy sem tudom megállni, hogy ne segítsek annyit, amennyit tudok). Ha viszont nem sikerül úgy leszedni, hogy a palák épségben maradjanak, akkor csak kárt csinálunk, s nem kevés kiadást, amire jelenleg nincs fedezet. A palatartó lécek végét kell kicserélni, cca. 50 centis hosszban, hogy hozzá lehessen építeni a tető végét lezáró oromlécet. Az oromlécet pedig be kell vonni horganyzott lemezzel, ez készen kapható, nem lesz vele gond. 

Aztán szintén a tetőhöz tartozik a tetőnek az a része, ami a házfal és a csatorna közt van, s lécekkel van borítva. Erre új takarás kerül, nemes egyszerűséggel az ún. OSB lapból megfelelő méretűre szabott darabok. A hat milliméteres vastagságú lap megfelelő a mester szerint. A célnak megfelel, nincs nagy súlya, viszont a darázs sem tud a nem létező helyekre fészket építeni. 

Nem elhanyagolható kiegészítésként pedig üveggyapot szigetelést szeretnék adni a tetőnek, ami hőszigetelő tulajdonsággal is bír. Ha már benne vagyunk/leszünk. Ez utóbbi nem sok kiadással jár, ám arra is gondolni kell, hogy a fent írt munkákhoz szükséges alapanyagok, szállítás, munkabér, miegyéb végösszegéhez én hozzáadok + 50% felárat. Hogy ne érjen meglepetés valami nem várt kiadás miatt. Ennyit a tető renoválásáról. 

Nincs még vége az ötletelésnek :)

Jó lenne - szintén a kerti háznál - a tavaly megkezdett munkákat befejezni. Tavaly a lépcsővel s támfallal birkóztam, ezt folytatni kell. Árnyékolót szeretnék a ház elé. Sajnos a szőlőlugasunk az elmúlt években annyira megsínylette az időnkénti nagy hidegeket, hogy foghíjas... Így viszont nincs árnyék, csak ha felteszem az árnyékolókat. Állandó árnyékolót szeretnék, ami bírja az időjárás viszontagságait. De nem ám olyan egyszerűt, hogy megépítjük s rá sem kell nézni évekig, dehogy. saint-moty mindig megbonyolítja...

Mozgatható árnyékolót szeretnék. Olyat, amit - ha nem vagyok/vagyunk a kertben -, egy nem apró mozdulatsorral le lehet ereszteni függőleges helyzetbe, s rögzíteni a szél ellen - s nem utolsó sorban az önkéntes aratók ellen is jó szolgálatot tehet. Jelenleg ott tart a tervezés, hogy a fejemben összeállt az egész, ezt még le kell rajzolni, s megmagyarázni a kivitelezőnek, hogyan is gondolom az egészet.

Hétfőn voltam egy jótállási jegyet érvényesíteni, s miután végeztem, körülkémleltem az üzletben. Szokásom körülnézni mindenütt, főleg ha érdekel is valamennyire. Nos, "megkapta a szemem" pár négyzetméter falburkoló. Két csomaggal van mindössze, ennyit nem tudtak eladni - ezt viszont nyomott áron kínálják, mert maradéknak számít. Kis híján hat négyzetméter az egész, de nekem tetsző színben - s így valószínűleg meglepem vele magam névnapra :) Jó lesz az egyik falra, ahol az 'ámítógép is van. Majd még kitalálom, hogyan legyen. Mindenesetre ennyi pénzért ez ajándék. Magamnak, magamtól :D

Húsvét hétfő utáni csütörtökön elmegyek kedvenc fúvószenekaromhoz Baranyába, azon a héten szombaton lesz Tavaszi koncertjük. Az elnöki lakosztályt megigényeltem, a visszaigazolást is megkaptam, tehát ez a része rendben van. Felmálházva megyek, a tavaly előtti verseny különdíjasainak szánt ajándékokat is viszem, s a többieknek is egy korty kóstolót.

2014. február 11.

Ma ismét megfüleltem párszor egy klasszikust, egy olyat, amit (szinte) mindenki ismer. Magyar címe: Az állatok farsangja, Szerző: Camille Saint-Saens. Idén még nem nagyon rángattam az istrángot, csak belekaptam pár "nótába" csinálom is, a napi kottaírásom megvan, ha nem is annyi, mint amikor a legjobb Múzsa noszogat. A legjobb Múzsa pedig mint tudjuk, a határidő. 

Sajnálatos, de nagyon úgy néz ki, idén novemberben nem utazom a Bak-térítő környékére. Tavalyi megbeszélésünk óta csak a nagy csend van, s mivel a tavaly ősszel tervezett határidő február 20-a, esélyem sincs megcsinálni azt a darabot, amit Karácsonyra ígért a meghívó... 

Visszatérve az Állatok farsangjára - elgondolkodtam azon, hogy megcsinálom fújósra. Olyan csapatra, ahol nincs megkötve a kezem, olyan hangszerekre írhatok, amilyenre csak akarok. Hátulütője, s el is tudom képzelni, hogy az asztalfióknak dolgozom... 

De már viszket a tenyerem, hogy csináljam :) Kedvem is van hozzá, amit még meg kell csinálnom (félbehagyott vagy el sem kezdett darabok) azt is csinálom, mondjuk úgy, hogy pihentetésként. Némelyiket csak rabszolgamunkaként, de le kell írnom, mert csak úgy tudom elküldeni az illetékes zenekarnak. 

S még mindig kézzel írom a kottát, az 'ámítógépes kottaírást azóta sem próbáltam. Majd. Egyszer. Talán. 

Köszönöm a türelmet. 22:40

Nem állítok valótlant, ha azt mondom, hogy átlagosan napi 2.5 órát foglalkoztam a szervezéssel. Ebben nincs benne a „kottagrafikusi” idő. Az anyagiak hiánya kihatott a próbákra is – nem tartottunk (sajnos) olyan sűrűséggel összejöveteleket a proszektúrán, mint az előző években… Évekkel ezelőtt még bosszantott a dolog, igaz, most sem repdestem az örömtől, amikor sikerült egy-egy próbát „összetrombitálni” s a tagság fele sem jelent meg. Tudom. Kitört a nyári szünet; cseresznyét/meggyet/gyümölcsöt kell szedni; nyári munkán vagyok; másnapos vagyok/voltam; huncutkodni voltam; másik zenekar hívott hangversenyre/térzenére; nyaralás; esik az eső; süt a nap; fúj a szél; tanulni kell(!); s minden létező magyarázattal találkoztam. Nincs is ezzel különösebb baj – tudom, hogy le tudják játszani, nem dől össze a világ, ha nincsen mindenki ott a próbán. Csakhogy azért zenekari próba, hogy tbk. az összhangzást, a zenekar játékát kellene csiszolni, vagy legalább szinten tartani – ez mondjuk összejött, csak nem annyira lélekemelő, amikor vasárnap reggel, mikor száz ágra süt a nap azon fogadok magammal, hogy mennyien leszünk próbán…

Lelkesítette a csapatot s természetesen engem is, amikor június végén kapott a zenekar díjat – nem mástól, mint egy, a városban majd’ húsz éve önként s dalolva tevékenykedő csoporttól. Don Quiote-díjat. Az önzetlen munkáért. Nem véletlen a díj elnevezése, de gondolom, ezt mindenki sejti.

Közben folyamatosan azon agyaltam/tunk, miképpen lehetne előbbre jutni. Sokadik körben a tagfrissítés procedúrája. Szigorúan, csak postai úton, nyilvántartási számmal ellátott levélben, aminek nyoma marad az irattárban is – esetleges későbbi félreértések elkerülése céljából. Ennek az lett a vége, hogy az egyesület 42 főre zsugorodott a tagfrissítés előtti 75 főről. Aminek az eredménye is kézzelfogható lesz. Elsősorban, csak 42 fő után kell éves tagsági díjat fizetni. Ez így alakult történelmileg, mármint az, hogy a tagsági díjat az egyesület fizeti az emberei után s nem is szándékozom változtatni rajta, de ezt majd a tagság eldönti. Akkor is, ha az egyesületi törvény előírja a tagsági díj fizetését, bármekkora csekély összegről is van szó. Jut eszembe, nem rémlik, hogy lenne alsó határ. Így tehát akár 2.40-ben is meg lehetne állapítani, ami kerekítve ugyebár nulla(!) HUF :)

Augusztus 1-ig vártam a csodára, hogy valamilyen úton-módon csak sikerül a kedvenc magyarországi fúvószenekart elhozni a rendezvényre, de minél jobban telt az idő, annál jobban beláttam, hogy lehetetlen… Azok a fránya anyagiak, azok. :(

Másik csatornán izzítottuk azt a zenekart, akik már öt évvel ezelőtt is vendégeink voltak, s akik szereplését a májusi találkozó alkalmával megbeszéltük. Most sor került a hivatalos csatornákon való felkérésre is, nehogy elbaltázzuk az időt, s valaki/valakik megelőzzenek.

Rábólintott az illetékes, a karmester úr telefonozott, hogy ne érjen meglepetés: Igaz, hogy jönnek térítésmentesen, de az útiköltséget bizony nekünk kell kifizetni… Veszteni való nem volt, az illetékesnek megírtam, hogy ha ez így van, akkor roppant sajnálatos, de le kell mondanunk a részvételükről. Pénteki nap reggel írtam neki, s 13:15-kor csengett a telóm: „deFalla, amit ígértem, úgy lesz. Én fogom kifizetni a zenekar utaztatását” Hirtelen meg sem tudtam szólalni… Nagy nehezen csak kinyögtem egy köszönömöt… S újra erőre kaptam, hogy talán nincs veszve minden, amit eddig csináltam/tunk.

Folyt. köv.

nosza,akkor ahogy kezdődött(?)

• Kezdem Noétól. Ahogy általában szoktam. Tavaly nyáron, mikor a sárvári versenyről hazaértem, beszéltem itthon is arról, hogy miként kellene nekikezdeni a csapat megalakulásának 55. évfordulóját ünneplő koncert megvalósításának. Leültünk beszélni az egyesület elnöke, a zenekar vezetője s jómagam, hogy kifundáljunk valamit. Abban mindhárman egyetértettünk, hogy ilyen évfordulót meg kell tartani. 
• 
  
• Egyesületünk elnöke akkoriban a város alpolgármestere volt főállásban. Minden létező fórumon elmondtuk mindhárman külön-külön is, az ismerősöknek, az esetleges támogatóknak, hogy mit is tervezünk ebben az évben. Az eredeti terv az volt, hogy változtatunk valamennyit az 50. évfordulós koncepción. 
• 
  
• A meghívott vendégzenekar – nem titok, nekem szívem csücske a zenekar s vezetői – elnökével, s karmesterével is sikerült időpontot egyeztetni (nekik sokkal-sokkal több feladatuk van). Az időpont azért lett november 9-e, mert akkor már utána vagyunk a „Mindenszenteknek” , de az Advent még távolabb van. 
• 
  
• Jött a sokszor emlegetett „hol vagyunk még attól/hol van még Karácsony? á la Bendegúz”. Valamikori zenekari tagok - akik évek óta elköltöztek - felkutatása, utolérése, kapacitálása, hogy mi is lesz ez a rendezvény, játszani/fújni jön-e, vagy csak vendégnek, stb. stb. 
• Kitalálni, mi legyen a műsor. Azért tavaly ősszel már pedzegették, hogy nem lesz annyi a támogatás mint eddig, s már tavaly is nagyon nehezen mentek ez irányú dolgaink… „Fel kell kutatni a lehetséges/tehetséges támogatókat” – ezt szinte mindig megkaptuk. A zenekar vezetője s én. Január-februárban elkészítettem részünkre a fújnivaló anyagot, március 15-ig adtam időt magamnak, hogy legalább a kottákkal ne kelljen később foglalkozni. 
• 
  
• Pályázatokra figyelés, pályázatírás, először azt sem tudtam, mi az, hogy „PIR”-szám… Áprilisban meghalt az Egyesület elnöke L
• Mint az egyesület titkárának, nyakamba szakadtak nem kis dolgok, ezt hadd ne részletezzem. Volt/van segítségem, de nekem olyan új dolgok, amiket meg lehet tanulni, s meg is kellett. Aztán megjött a városi pályázat eredménye – mikor először hallottam a tévében, csak úgy jöttek lefelé a szentek… 
• A tavalyi összeg fele, az öt évvel korábbinak a 22.6 %-a. Első gondolatom az volt, hogy ne fogadjuk el… „széllel szemben csak üvegbe…” 
• Májusban páran a megyei szövetségtől eljutottunk egy rendezvényre, ahol Tibi a „főfőnök” s a megyei főnök azt mondták: teljes mellszélességgel mellettünk állnak, segítenek, hogy létrejöjjön a rendezvény. Az anyagi lehetőségeik azonban nekik is behatároltak.

Folyt.köv.

ez ilyen...

Tegnap a Zene világnapja volt - ennek örömére elkészült a novemberi rendezvény költségvetése. Immáron sokadszor. Nem valami érdekes, de a minimális bekerülési költségből ismét faragni kellett. S így már nem is hiányzik, csak cca. 300 rugó... Egyik csapattag ajánlotta, hogy csináljunk olyan fogadást, mint a "batyusbál" - mindenki azt eszik/iszik, amit hoz magával.

Jómagam év elején felajánlottam egy csinos összeget (a jelenlegi költségvetés 10%-át) a rendezvényre, ám az mostanra a felére csökkent. Nem azért, mert meggondoltam magam, csupán év közben ennek a támogatásnak több, mint fele elkopott... A csapatra, nem másra. S nem, nem fagyiztuk el. Bárcsak arra kellett volna költeni! (igen, ez egy óhajtó mondat volt) 

Valahogy úgy gondolhatja a mindenkor hatalomban lévő vezetés, hogy csettintünk egyet, s hipp-hopp megy magától. Óriási tévedésben vannak, s ezt el is mondom minden alkalommal, amikor lehetőség adódik rá. A válasz mindig ugyanaz, a gazdasági helyzetre való tekintettel... stb. Legidősebb tagunk meg is jegyezte, hogy mást sem hall, mint ezt. Mióta fújja, s az nem most volt, hanem 1948-ban! Volt, amikor jobban ment a szekér, nem arról van szó. Csakhogy 1971-ben Magyarország is aláírt egy nemzetközi szerződést, amit 15 éve kezdtek el itthon betartani/betartatni. Addig, hogy úgy mondjam "szabad (volt) a vásár". 

A "ki figyelne oda, mint csinálunk mi itt az alvégen" nálam nem nyerő. Nem vehetem nem tudomásul, hogy ha rájönnek, a büntetés elvinné a működésünk 10 éves költségét. Tehát ez az út nem járható. Az az út járható, ha betartom/betartjuk a törvényt. S nem vagyok hajlandó azt sem tudomásul venni, hogy "a törvény arra vonatkozik, aki betartja", ugyanúgy, mint a KRESZ. Szeretek nyugodtan aludni, tükörbe nézni. Ennyi ez, s néha ez sem kevés. 

A mindennapi szarpaszírozásra - politikával kapcsolatos hírekre - megpróbálok nem reagálni. Ezt sem azért, mert nincs jobb dolgom. Tudom, hogy kire fogom adni voksomat, s azt is, kire nem. Akkor sem, ha a fene fenét eszik! Teszem azt, ami előttem van, amiről azt hiszem, hogy jó. Nem vagyok csalhatatlan, de nem fogok csak azért rossz közérzetet csinálni magamnak, mert valaki(k)nek az a szórakozása, hogy felbosszantson. Pont. 

Bobo, nyugodj békében :(

2013.09.14. st.István téri mizéria noétól kezdve, a végén pálmaággal

Tegnap több dolog is történt – kb. 13:45-ig „evett az ideg” s nagyon bosszús/mérges voltam. Nem önként, nem. A szentek csak úgy repkedtek az égből – bőséges esővel együtt, aztán mikor elállt az eső, akkor jó nagy szél jött :/

Az egész mizéria azzal kezdődött, hogy szeptember 6-án pénteken 20:45 körül jött a hír, miszerint a csapatnak fellépése lesz 14-én szombaton Budapesten, a Szent István bazilika előtti téren. A megye koordinálja a rendezvényen való részvételt, s tőlünk a városból a tánccsoportot + a tűzoltózenekart delegálja a rendezvényre.

Nem mondom, hogy nem tetszett a hír, csak kissé szkeptikus vagyok mostanában. Nagyon jólesett, hogy két éve a kultúra napján megyei díjat kaptunk azért, amit csinálunk. Kevésbé szívet melengető, hogyan képes lejáratni magát egy kultúrával is foglalkozó megyei szervezet – az országos szervezetekről nem is beszélve, de itt s most nem ez a téma. Mert a „ius murmurandi” még megillet.

Szerdáig többszöri megkeresésre is csak nagy vonalakban derült ki, hogy mi is lesz ez a rendezvény tulajdonképpen. Annyi kiderült, hogy tíz(!) egész percet kell játszani… Ha tíz, akkor tíz.

Csütörtökön kiderültek az alábbiak: 09:00-re kell beérkezni a helyszínre, 10:00-kor ünnepélyes megnyitó, majd kezdődnek a megyék bemutatkozó műsorai. BAZ megye az utolsó, a zenekar pedig a megyét képviselő s fellépő csoportok közül is az utolsó fellépő. Színpadon kell lenni a forgatókönyv szerint 17:10-kor.

Ahhoz, hogy időre feljusson a két csapat, 06:00-kor kellett elindulni. Ám nem mindenki lakik a városban, tehát 05:00 előtt/után nem sokkal otthonról el kell indulni, hogy az indulás előtt bepakoljuk a hangszereket, kottaállványokat, minden szükséges izébigyót…

Megérkeztünk 09:30 után, s semmi sem úgy volt, ahogyan a forgatókönyvben le volt írva! A szervezés egy kalap szarral sem volt köszönőviszonyban… Az égegyadta világon semmi, szó szerint semmi! Ettől azonban nagyobb baj volt, hogy sem az információs sátornál, sem a szervezőknél fogalmuk sem volt arról, hogyan kezeljék azt a cca. hétszáz közreműködőt, akik erre a rendezvényre érkeztek!

Eléggé el nem ítélhető módon engem a többi résztvevő nem izgatott, csak a mi csapatunk – mármint a tánccsoport s a zenekar. Hogy embernek nézzenek bennünket, ne számok legyünk amivel lehet „rajoskodni” az éppen hatalomban lévőknek! Számok, amikkel alá lehet támasztani a rendezvényt szervezőknek, hogy milyen prímán tudnak szervezni, mennyi mindenki képviseli az amatőr mozgalmat.

folyt.köv., Köszönöm a türelmet! 22:30
2013. szeptember 20.

Ígértem a folytatást, tessék.
A „nagyszerű” szervezők nem tudom mit gondoltak, mert ha sütött volna a Nap, akkor is kellett volna olyan apróságokat intézni, mint nyitható/zárható, átöltözésre alkalmas helység, nem utolsó sorban vizesblokk, ami nem feltétlenül a wc-k meglétére, használhatóságára szorítkozik.

Kijelöltek a helyszíntől nem túl messzire egy iskolát, annak is a földszinti helységeit, hogy majd ott a közreműködők öltöznek, úgy sem egyszerre lépnek fel. Hmm… Az iskola földszinti része egy nagyobb zenekarnak sem lett volna elég – arról persze elfelejtkeztek, hogy az összes közreműködőt (mint említettem, cca. 700 embert) 09:00-re hívták. Mit gondoltak, a fellépésig a buszon fognak ülni a résztvevők? Vagy korzóznak – ha már a Nap nem süt – a szakadó esőben?! Vagy mi a boldogságosatyaúristent gondoltak?!

Érdekesnek nem érdekes, csak megjegyzem, hogy az információs sátornál az útbaigazító hölgy mit mondott: arrafelé megy (mutatta a kezével, hogy merre), s a Hild utcában megtalálja az iskolát. Nagyszerű! Ebből a következő volt igaz: megtaláltam a Hild Józsefről elnevezett iskolát a Nádor utcában. (Jó, hogy nem a Hild utcában kerestem a Nádor iskolát :/)

Már gyanús volt, hogy az iskola előtt nagy a tömeg, különböző népviseletbe öltözött emberek esernyővel, vagy anélkül, hangszertokokkal, bőröndökkel, stb. A portás önhatalmúlag kinyitotta az első emeletet, hogy legalább a folyosókon el tudja helyezni a folyamatosan érkező embereket. Nem nyit ki tantermet, mert nem szabad! Nem engedi az izgató(!)nő.

Ekkor már a vérnyomásom emelkedett nem kicsit. Káromkodtam is, mint egy zupás őrmester, de megnyugtattam a portást, hogy nem neki szól…

A velünk utazó segítőnek szóltam, hogy irány a VIP sátor, s valakinek a fejébe húzzuk a sátortartó vasat… Persze, jó szokás, hogy mindig más a hibás. Eléggé emelt hangon felszólítottuk a szervezők jelen lévő tagjait, hogy kerítsenek elő egy embert, aki intézkedni is tud, nem maszatol. Nagy nehezen sikerült telefonon utolérni az egyik fővédnököt, aki hatalmi szóval megnyittatta az iskolában a termeket. Ez sem ment ilyen egyszerűen, de végre voltak termek, ahová le lehetett cuccolni, le lehetett ülni.

A megnyitón persze ott vigyorgott minden megye képviselője, mint aki „jól végezte Olgát” (á la Boncz Géza). Arra azért kíváncsi lennék, hogy a többi fellépő mit csinált volna a káromkodáson kívül? Mert egy csoportvezetőt sem láttam rajtunk kívül, hogy foglalkozott volna a saját embereivel…

A szervezés másik – nem elhanyagolható – hibája, az ebédeltetés. Ennek a 700 embernek kellett volna megebédelnie a 35 főt kiszolgálni tudó iskolai menzán. Ha jól számolom, ez 20x35fő. Fejenként hét és fél percnyi ebédidővel, amiben benne foglaltatik a sorban állás, kiszolgálás, evés, majd az evőeszközök visszavitele… Persze…

Ha csak rágondolok, tolulnak a káromkodások a számra – ennek ellenére, a városból erre a rendezvényre fellépőnek utazó két csapat kitett magáért! A táncosok is, a zenekar is! Olyan vastapsot annyi embertől nem mindennap kap az ember. Szeretném remélni – tudom, csak utópia - , hogy egyszer a szervezők is felnőnek a feladathoz.

Mert vagyok még olyan marha, hogy megbocsátok, de nem felejtek… 21:30 körül hazaértünk, pont. Köszönöm a türelmet! 

nekrológ :(

https://www.youtube.com/watch?v=9nPaRBp-mq8

Július 13-án találkoztam veled s kedveseddel, miután előző nap hazajutottál egy nagy műtét után. Mindig nagy nevetések kísérték a mi beszélgetéseinket, találkozásainkat. 180 nappal voltál korosabb, mint én – de egy korosztály, együtt jártunk zeneiskolába, egy utcában laktunk, Szüleink, rokonaink ismerték egymást, netán együtt is dolgoztak.

Nagyon sok közös élmény fűzte össze a mi barátságunkat, annak ellenére is, hogy az általános iskola után más-más úton indultunk el. Egy olyan közös élmény, mely egy nagy közös családban bontakozik/bontakozott ki igazán.
Ez a nagy közös család pedig a városi fúvószenekar – Apukád mellett fújhattam évekig, természetesen ismertem mestereidet, akik tanítottak. Az én mestereim is ők voltak. Zenekari tagok, akik a zeneiskolában is tanítottak.

Sok mindent megéltünk együtt, zenekari versenyeket, fesztiválokat, az utazásokat, a mindenkori stresszt feloldó közös italozásokat, világmegváltó tervek álmát, nem is tudom felsorolni…

Bíztam benne, hogy a 43 nappal ezelőtti találkozásunk nem az utolsó lesz – s mégis az lett. Végtelenül elszomorít a tény, hogy nem hallhatom többé mennydörgésszerű hahotázásaidat, a szava járásodat – amit már évek óta emlegetünk - , s nem fogom többet hallani a hangszered hangját sem.
A novemberi koncertről is beszélgettünk utolsó találkozásunkkor – Lacika, üresen marad a széked a koncerten… De ott leszel velünk, a szívünkben. Nyugodj békében!

seggre pacsi krampácsolás '71

Kezdődik az uborkaszezon nagy meleg miatti agymenés. Tkp. csak eszembe jutott pár mókás történet, aminek nem voltam részese, ám sokszor volt alkalmam hallani. A két történet mókás, ám az egyik főszereplőnek valószínű nem annyira fájdalommentes… De hogy ne a „közepin kezdjem a szántást” (á la Gárdonyi: Göre Gábor bíró úr), egy pár mondat az előzmény(ek)ről.

Mint köztudott(?), az előző rendszerben a hadsereg tagja volt a varsói szerződésnek. A nagy testvér területén voltak olyan helyek, ahol a kiképzést elősegítendő fegyverbarátsági hadgyakorlatokat tartottak, több ország részvételével. Ilyen hadgyakorlatok természetesen nem csak ott voltak, hanem kis hazánkban is, s az akkor baráti országokban is. A hadgyakorlatok nem csak arról szóltak, hogy napokig/hetekig kergelészték egymást, s nem tartottak pihenőt. S melyik a legjobb pihenés? Ami irányított – nehogy esetleg gondolkodjon a baka, mer’ az sosem jó. Tehát szórakoztató embereket is vittek magukkal a gyakorlatra utazók. (Vicces emberkék akkor is voltak a seregben, millió sztori kering az akkori sorállomány körében az IQ light kiképzőkről/állományról - ám ez a mostani bejegyzés nem róluk szól.)

Tehát vittek szórakoztató embereket, s nem csak azért, hogy saját katonáikat szórakoztassák, hanem a testvérhadsereg embereit/vezetőit is. S mivel az ilyen megmozdulásokon csak igen kevés „civil” ember fordult meg, ezért a szórakoztatók is a néphadsereg állományából kerültek ki. Táncosok, a táncosokat kiszolgáló muzsikus emberek, katonazenekarok – nem utolsó sorban a hadseregbéli protokollt is ki kellett szolgálni. Ugyanúgy, mint itthon.

Az új gazdasági mechanizmus harmadik évében (1971) Kazahsztánba utazott egy népes küldöttség különvonatokkal. A népes küldöttség nem falatozni/iddogálni ment, hanem az ún. harcoló alakulatok közös hadgyakorlatára utaztak. Légvédelmi s egyéb tüzérek, az összes létező felszereléssel.

Az alább leírt két történetet egy volt zenész cimbora mesélte el, aki tagja volt az „utazó cirkusz”-nak, mint a táncosokat kísérő népi zenekar prímása. Én az említett esemény után 12 évvel hallottam először ezeket a történeteket, akkoriban egy zenekarban dolgoztunk a Tisza és a Zagyva összefolyásánál található város katonai repülőterén. A helyi zenekar a reptéri laktanyában volt állandó helyén, ezen kívül még volt a városban két magyar s két szovjet laktanya, valamint szovjet katonai kórház is – s még ez sem tartozik a beharangozott történethez J

Arra most nem térek ki, hogy a néphadseregben a zenészek foglalkoztatása hogyan történt, mert akkor még karácsony környékén is ezt a bejegyzést írnám.

Nos tehát, elindultak a különvonatok a több, mint 4500 kilométerre levő célállomás felé. Az utazás során a zenészek be voltak osztva különböző „békebeli” feladatokra, többek közt a vonaton nagyüzemben dolgozó szakácsok mellé kisegítő személyzetnek, valamint egy ügyeletes felvigyázónak is lenni kellett, aki a masinisztákra ránéz. A mozdonyvezetők ugyanis nem a magyar küldöttséghez tartoztak, hanem helyi erők voltak. Akik természetesen nem beszéltek ékes magyar nyelven. A varsói szerződésen belül a társalgási nyelv az orosz  volt. Amit viszont nem mindenki beszélt/értett a néphadseregben sem.

A több, mint 4500 km távon voltak pihenőhelyek, általában valamilyen víz mellett. Szabadtéri, de csak napközbeni pihenők. Ilyenkor a vonaton lévő konyha „kitelepült” a szabadba, s ott főztek a legénységnek. A legénység kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait, fürödhetett a folyóban, stb. A mozdonyt nem lehetett teljesen leállítani, állandó indulásra kész állapotban, de helyben maradt. Az éppen szolgálatban lévő ügyeletes felvigyázó nem szállhatott le a vonatról, az ő dolga volt a mozdonyt irányítóval s társaival a kapcsolattartás – a kiépített telefonvonalon keresztül. Egyik alkalommal, amikor a táncosokat kísérő népi zenekar bőgőse (contrabass) volt szolgálatban, odaszólt az egyik vezető a muzsikusnak, hogy kérdezze meg a mozdonyvezetőt, mikor indulnak tovább. Mondanom sem kell, a muzsikus orosz nyelvtudása hagyott némi kívánnivalót maga után, ezért amikor felhívta a mozdonyon lévő telepített állomást s valaki felvette, beleszólt: „Mikor nacsalo pasli?” (ugyebár azt akarta kérdezni, mikor indulnak tovább), ám a mozdonyvezető a ’mikor’-t s a ’pasli’-t nem értette, csak a „nacsalo”-t (nachalo=induljon). Parancs, az parancs, így megindult a szerelvény s egyre gyorsuló iramban az egész legénységet a kitelepült konyhával egyetemben ott hagyta a pihenőhelyen… 

Mire felocsúdott a mozdonyvezető, s észlelte, hogy az üres szerelvényt irányítja, jó pár kilométert maguk mögött hagytak. Természetesen nem kapott dicséretet a muzsikus, amiért akaratán kívül megviccelt mindenkit. Egy előnye volt, soha többet nem engedték telefonálni, vagy beszélni mással, mint a saját csapattagokkal. Így aztán vonatfelvigyázó szolgálatba sem osztották be.

De beosztották a konyhavagonba segítőnek. Ez a másik történet. Tudom a muzsikus nevét, de nem fogom nevesíteni. Ahogy visszaemlékszem, találkoztam is vele több rézfúvószenei versenyen/fesztiválon az ősborókás városában még akkor, amikor nem hallottam ezeket a sztorikat róla. Látványnak sem volt utolsó, mert igen nagydarab ember volt, s akkoriban  (1979, 1980, 1981, 1982, 1984) a város újonnan épült legjobb éttermében muzsikált társaival együtt. Már nem katonazenészként, hanem civilként.

A konyhavagonokban éjjel-nappal nagy nyüzsgés volt, etetni kellett az embereket – így állandóan főzni kellett. Muzsikusunk elhíresült a vonatindítási szövege alapján, gondolták a szakácsok, megviccelik. Elmondták neki, hogy úgy végezze el anyagcsere problémáit, hogy míg szolgálatban van, nem lesz lehetősége oda menni, ahová a király is gyalog jár, mert a konyhavagonban nincs ilyenre lehetőség. Ezek után elkezdték etetni/itatni. Mindig volt valami, amivel kedveskedtek neki, s ő nem volt az a visszautasítós fajta… Egy idő után jelentkezett is, hogy neki bizony problémája van/lesz, még egy kicsit bírja, de aztán muszáj lesz valami megoldás után nézni.

Ami ezek után következett, arra senki nem számított. Arra az etetők/itatók számítottak, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák. Ami ha végiggondoljuk, roppant kellemetlen, ha a szükség utoléri az embert s nincs hová menni. Egy konyhában mégsem végezheti a dolgát… A konyhavagon ajtaja egy résnyire mindig nyitva volt – kellett a levegő utánpótlás embereknek, gépeknek egyaránt. S jött az előre kitervelt nagyszerű ötlet: kinyitják annyira az ajtót, hogy a hátsó felét ki tudja az ajtón kívülre dugni, a lábával kitámasztja magát az ajtó küszöb részébe, egy-egy ember pedig fogja egy-egy karját, míg a dolgát elvégzi, majd visszahúzzák… Nem lesz semmi baj, ők is így szokták – bizonygatták a konyhások.

Csak elérkezett az idő, amikor minden szemérmet félre kell tenni, s élni a segítséggel. Megtette azt, amit ajánlottak neki, próbált könnyíteni szorult helyzetén. Közben a vonat gyors iramban kezdett lassítani, majd lépésben haladt. Volt már ilyen az utazás során, általában hidakon nem teljes sebességgel haladt át a szerelvény. Gondolták, most is híd jön, de ez az események folyását nem befolyásolja. Csakhogy nem híd következett, nem is település. Emberek voltak a sínpálya mellett, lapáttal, ásóval, csákánnyal. Krampácsoltak. Köztörvényes, vagy ki tudja milyen okkal fogvatartott emberek. Fegyveres őrökkel. A sínpálya karbantartási munkálatait rabokkal végeztették. Ha jött/érkezett egy vonat, abbahagyták a munkát, megvárták még a vonat elmegy, s folytatták.

A krampácsolók közt is volt vicces kedvű ember. Aki, mikor meglátta a lassan közeledő szerelvényt, s az egyik ajtóból kilógó lemeztelenített hátsó fertályt, nem bírta megállni, hogy a kezében lévő lapáttal rá ne sózzon egyet az amúgy szorult helyzetben lévőre…

A többit az olvasói fantáziára bízom… Nem lett belőle súlyos egészségi problémája a szenvedő alanynak, a hadgyakorlat ideje alatt a konyhások ellátták minden földi jóval, amihez csak hozzá tudtak jutni. Vigasztalásképpen.

Köszönöm a türelmet.

'74 és egyéb badarságok

Egy felépített tévés produkció, mely azt sugallja: bárkiből lehet sztár! S ha te mégsem jutsz el odáig, mert nincs merszed, tehetséged, szerencséd, stb., akkor legalább megteremtik annak a lehetőségét, amire szükséged van/lehet. Én könnyen vagyok, én már nem vagyok a reklámok célszemélye, rég túlkoros vagyok.

Tehát összeül egy stáb "agyalni" - mivel lehet úgy hülyíteni a népet, hogy azt higgye, ez kell neki! S megalkotják a műsort. Kell hozzá forgatókönyv, dramaturg, aki felel azért, hogy a lelkesedés ne lankadjon. Szinte mindent bevetnek.

Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy rájöjjön a néző - amennyiben meg van áldva a gondolkodás/értés képességével - , hogy ez bizony "megvezetés" nem kevés anyagi haszon reményében.

Ne menjünk nagyon vissza a történelembe, csak mondjuk a reformációig. Előtte is Rómába vándoroltak a "péter-fillérek" s utána is. Lehetett valakit csak azért nem szeretni, mert másként imádta a mennyek urát.

A pap/lelkész, tehát a vezető szépen, avagy dörgedelmesen elmondta a szentbeszédet, megmagyarázta, aztán a megszeppent hívek közé ment a perselyes…

Csak én látom úgy, hogy a perselyes embert most az elküldött sms-ek helyettesítik? Amivel nem a lelke békéjéhez vezető utat teszi simábbá, hanem „segítek neki, mert tetszik/nem tetszik amit látok/hallok”.

Tudat alatt még bejátszhat az is, hogy részese vagyok valaminek, ami kellőképpen elbódít. Ha az nyer, akit én szeretek, akkor elégedetten dőlök hátra a fotelben, hogy „ugye, én megmondtam” – ha nem nyer, akkor azonnal lehet keresni a hibást.

Mindig az a hibás, akinek a véleménye nem egyezik a tiéddel – teljesen nyilvánvaló, hogy ez lehet a virágárus néni a temető előtti térről, vagy egy szervezet melynek az a célja, hogy kilóra megvegye a véleményed.

Látszólag össze-vissza írok, remélem, nem csak én értem vagy érteni vélem a bepötyögött betűket :)

S igen, a csapból is ez folyik. Attól, mert nem nézem, a fészeren majd’ mindenki elmondja a véleményét, s azért olvasom az ismerősök írásait. Tbk. erre is jó a „közösségi oldal” + kapcsolattartásra. Ebbe most nem megyek bele, mert akkor végképp elveszítem a fonalat.

Tehát (miután megittam a reggeli fekete levesemet) még az jutott az eszembe, hogy valahol a film - mozifilm, mozgókép - is hasonló okok miatt lett népszerű. Lehet bálványozni a szereplőket/készítőket. Mert kell valami fogódzó mindenkinek.

A film leegyszerűsítette az információhoz jutást. Pl. nem kell olvasni, mert az időigényes, talán még gondolatokat is ébreszt az oolvasóban, s gondolkodó emberek sosem kellettek egyik hatalmon levőnek sem. Csak annyira fogja fel ésszel, hogy elfogadja az „eleve elrendeltetetteket”.

A mindenkori hatalomnak pl. ezért nem fontos a kultúra (bármi is tartozzon bele). S akkor nem tettem még említést Omar kalifáról. Sajnálatos, de itt a XXI. században is van követője – tudtán kívül. (Omár kalifának tulajdonítják az alexandriai könyvtár i.sz. 640-642 közti megsemmisítését – „ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek”   Állítólag ezt a 12. században találták ki.

Szerintem ezt a bejegyzést most kell abbahagynom. S igen: jómagam is élek a figyelemfelkeltő címadással ;)

Köszönöm a türelmet.

Nem rövid a beillesztett muzsika de egy olyan muzsikára s egy olyan előadásra mutat, amire időt kell/érdemes áldozni! Mindent megvalósít, s minden benne van, amiért érdemes "csinálni" a zenekarosdit. 

A mostani bejegyzés 744 szó. Nem rángattam az istrángot mostanában „blogilag”. Nagyon összeszaladtak a dolgaim, s ez cseppet sem happy. Szeretek előre tervezni, lehetőség szerint előre dolgozni. Van aztán az olyan időszak, amire azt szoktam mondani: „minden napra szarik a kutya valamit” (idézni ugyebár csak szó szerint).

25-én este megnéztem a városi tévé adását, előtte beharangozták, hogy szó kerül az önkormányzat által kiírt pályázatról is. Mondjuk, az időből kicsúsztak, mert a pályázati határidő március 22-e volt, s onnantól számított 30 napon belülre ígérték a pályázatok elbírálását. Nézve/hallgatva az adást, olyat káromkodtam hangosan, hogy a mennyezet repedezni kezdett. Mérgemben, dühömben. Tudom magamról, hogy fát lehet vágni a hátamon, az utóbbi időben azonban az ingerküszöböm nagyon alacsony lett – nem kell különösebben magyarázni, hogy miért. A napi szarpaszírozás mérgezi a mindennapjaimat. S ugye ki szokott káromkodni? A kérdés természetesen költői, de megválaszolom: a tehetetlen ember.

A hallott hír kapcsán feltolult bennem minden, ami miatt ideges szoktam lenni – s a hiábavalóság érzése, hogy ha a belem furikon tolják utánam, olyan fáradt vagyok, mert megpróbálom azt, ami lehetetlennek látszik. Nekiszaladok többször is, ha valamit nem értek. Deakutyaúristenit!

S mi volt az az eget rengető hír? Vigyorogva, kényszermosollyal az arcán beszélt a pályázatokról egy emberszabású nőszemély, hogy milyen nagyszerűen sikerült a pályázat, s hogy ők milyen faszán dolgoznak. Mer’ ez a dolguk. Aha. Itt már repkedtek a szentek, de csak olyan be-beszúrás szinten. Aztán mikor kiesett a száján, hogy idén is a legtöbb pénzt a zenekar kapta, akkor infarktus közeli állapotba kerültem. Egész egyszerűen, nagy nyilvánosság előtt hazudott!

Összehasonlításképpen: 2000-ben a zenekar a várostól 750.000 forintot kapott. Az Egyesület, melynek a zenekar is tagja, külön támogatást kapott. Telt, múlt az idő, elérkezett 2008, amikor az Egyesület (négy csapat+a zenekar) elérte az 1.740.000-t. Plusz abban az évben az akkori polgármester a saját keretéből „felöltöztette” a zenekart – az még 3.5 milla. Jelenleg ott tartunk, hogy 400.000 az éves keret a jelenleg 73 tagot számláló Egyesületnek. A 73 tagból 28 fő a zenekar. Tehát ebből a pénzből kellene megoldani azt, hogy a négy önkéntes tűo.csapat emberei naprakészek legyenek, elérhetőek legyenek, lehessen őket mozgósítani amikor szükség van rá, és a zenekar szolgálja ki a városi ünnepségeket.

Tavaly április elsején választott meg a közgyűlés az egyesület titkárának – a vezetőség nem maradhat zenekari tag nélkül - , azóta csinálom a levegőszeletelés mellett a titkári teendőket is. A president orchestra segítsége nélkül már megbolondultam volna, előttem ő volt 16 évig a titkár.

Idén már kétszer lett elhalasztva az éves közgyűlés. Utoljára azért, mert a nagyszerű egyesületi elnök meghalt. Most már van ismét új időpont, ami elnökválasztó gyűlés is lesz. Erre a nem rövid lélegzetű eseményre mindenki megkapja a meghívó mellé a tudnivalókat is. Hogy egy év alatt mennyiszer s hogyan változott meg a törvényi előírás, mit lehet/kell tenni, s ezek mivel járnak. Megjegyzem, mikor végigolvasom a hetente megkapott anyagot, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ki akarja véreztetni a jelenleg hatalmat gyakorló az önkéntes rendszert. Meg fogja unni még az a pár ember a hatalom szarakodását, s legyint egyet. Ebben az egyik legszomorúbb dolog az, hogy 80-90-100 évre visszatekintő egyesületek szűnnek meg, mindenfajta elképzelés nélkül, hogy valaha ismét szükség lesz rájuk.

A bosszú nem szép dolog. A kárörvendés sem. Ám őszinte(?). Bennem a hír hallatán az első gondolat az volt, hogy nem fogadjuk el a 400-at. „éhen halni sok, megélni kevés”

Nem adtam fel a reményt, de jelenleg nem bízom abban, hogy a novemberi koncertünk megvalósul. Amikor egy tollvonással cca. három és fél éves munkámat teszik félre a döntéshozók – 2009 októberében kezdtem el szervezni az idén novemberben esedékes „nem mindennapi” ünnepségünket.

Nem kértem/kértünk egy fillért sem ingyen! 10 „nótát” hangszereltem a koncertre. Ingyen. Plusz felajánlottam 120 ropit a vendéglátáshoz. A zenekar pedig felajánlotta a munkáját. Ennél többet nem kívánhat senki. Ennél többet nem tudunk tenni.

De akkor sem adom fel, de nem ám! Felmenőim közt voltak „konok Kunok” is. Nehezen lehet felbosszantani, de akiknek sikerül, kössék fel a felkötnivalót – előző blogomban már írtam, itt csak megismétlem: évtizedekig képes vagyok haragudni, elmentem egy fickó temetésére csak azért, hogy lássam, földbe teszik. Büszke nem vagyok rá.

Április 25 óta eltelt pár nap s azok sem teltek gondok nélkül. De még mindig azon jár a fejem, hogy lehetne az őszi koncertet megvalósítani, az eredeti terv szerint! Csak azért, mert sosem voltam/vagyok/leszek normális. Pont.

Kedden szerettem volna elutazni kedvenc fúvószenekarom városába, kicsit szellőztetni a szürkeállományomat – s megfülelni a csapat tavaszi koncertjét. Vasárnap lemondtam. Nem ok nélkül mondtam le s nem lustaságból. 

Köszönöm a türelmet. 

resurrection tacet

Ha már lassan véget ér az épp' aktuális ünnep, akkor muzsika - majd lesz bejegyzés is valamikor. Jó dologra érdemes várni :P

Köszönöm a türelmet.

Egy nem jó hír kapcsán :

a hóhért akasszák

Holnap február elseje (a munka nagy ünnepe), s finisébe lépek a melóknak. Eddig sem volt kevés, ám sikerül magasabb szintre lépnem. Hogy mi ez a magasabb szint? Talán nem is ez a helyes kifejezés, de nekem tetszik. Eddig is annyit csináltam, amennyit bírtam, ezután sem lesz másként. Csakhogy most már "neve lesz a gyereknek". 

Magam előtt nem kellett eddig sem bizonygatnom, mennyit teszek a csapatért. A zenekar előtt sem kellett, valahol értik/érzik, hogy magától nem íródnak meg a kották, önkéntes "direkt" adományok nem várhatók, azután is menni kell. Igen. Felveszem a kolduló ruhámat, hamut hintek a fejemre, s megyek támogatást szerezni tbk. olyan emberekhez, akik Mozartot is -cével- írják :/

Nem egy happy dolog, de másként sajnos nem működik. Na, de vissza a "magasabb szint"-hez. Önkéntes leszek. Több, mint hat hónapja húzódik a dolog - utána kellett nézni különböző rendeleteknek, hogy hivatalosan menjenek a dolgok. Ezek szerint heti 20 (húsz) órát ingyen s bérmentve, csupán szerelemből önkénteskedni fogok - most úgy néz ki, hogy ennek a felosztása a következő: 2x4 óra a városi múzeumban, 3x4 óra továbbra is a zenekari dolgokkal fog telni. Természetesen ez a 3x4 óra cseppet nevetséges, de ebből 1x4 óra a zenekari próba s az utánpótlás okítása. A maradék 2x4 óra pedig szükséges, hogy sikerüljön lassan digitalizálni a kottatárat. Azt a kottamennyiséget, ami 1895 óta felhalmozódott. 

Nem mellesleg ma rábólintottam egy olyan dologra, amitől mindig is ódzkodtam: a hónap közepén kezdődik egy angol nyelvtanfolyam heti 2x2.5 órában, kedd s csütörtöki napokon. Annyi kikötésem volt csak, hogy pénteken nem megyek, s a többi napokon délelőtt sem. Pályázaton nyertek egy halom pénzt, s nem volt ki a létszám - anélkül pedig nem indíthatják el. Sokszor emlegetem/emlegettem, hogy tanulni nincs késő... Eljött az ideje annak, hogy a hóhért akasszák :)

Köszönöm a türelmet.

"az a nyolc perc"

Tegnap megjegyeztem egyik ismerősömnél a fészeren, hogy az a fotómasina, amit Angliában megrendelt, az nálunk cca. annyiba kerül, mint az én nettó tiszteletdíjam egy nyolc perces „nóta” hangzó anyag teljesítése után. Erre jött egy mosolygós smiley, s hozzá a szöveg: „…(persze fogalmam sincs, mennyi melo az a 8 perc)”

Megpróbálom szavakkal visszaadni, hogy mennyi „az a nyolc perc” (vigyázat, Noétól kezdem!).

Az ember fia jár-kél erre-arra, s különböző kellemes vagy nem annyira kellemes, inkább felejtős hanghatások érik. Ami annál inkább is könnyebb valahol, mert az agyam befogadóképessége (hál’Istennek) véges. Így kifejezetten kerülöm az olyanfajta hanghatásokat, mint a düm-düm-tüc-tüc és társai. Nem az én világom. De nem az én világom „lagzigusztibódilajos” világa sem. 

S még sorolhatnám, hogy mik nem tetszenek. De ez a bejegyzés most nem arról szól, hanem „az a nyolc perc” elkészítéséről.

Tehát ha szerencséje van az embernek, akkor felkérik egy hangszerelés elkészítésére. Megadják a zenemű ismérveit (szerző, cím) s ha van belőle elérhető kotta, akkor a kotta ismérveit (hogy a nyomólemez számról már ne is beszéljek), hol szerezhető be, ha egyáltalán. Jogvédett-e a mű, mert ha nem jogtiszta, akkor érdekes dolgok történhetnek előadás után. De ez is egy másik tészta.

Ezek után esténként, amikor már minden elcsendesül - az utcai zajok is - , nekiül megtanulni a darabot. Olvassa a kottát. Majdnem úgy, mint egy könyvet. Ha ismerős a darab, vagy hallottam, akkor kicsivel könnyebb a dolog. Van mihez viszonyítani. A kérdés természetesen mindig előjön, hogy milyen hangszerelést is kell(ene) csinálni? Olyat, ami hasonlít az eredeti hangzáshoz, vagy olyat, amiben benne van a lényeg, de „másképp írjuk, másképp mondjuk”.

Gondolkodni való mindig akad, mert ha pl. kicsi a zenekar létszáma, akkor mit hagyhatok ki, ha nagy a zenekari létszám, akkor lehet játszani a hangzásokkal. Aztán lehet azon is gondolkodni - ha ismerem a zenészek képességeit - , hogy kinek-mit írhatok le, amit el is tud játszani. A hangszer hangterjedelme ilyenkor nem sok fogódzót ad, mert ugyebár vannak életkori sajátosságok, amiket figyelembe kell venni. Elég sok mindenre kell odafigyelni, ha ismerős csapatnak írok. De ez nem baj, csak valahol behatárolja magát az ember.

Ha ismeretlenek a muzsikusok, akkor szinte bármi leírható egy bizonyos szintig. Az sem mindegy, hogy amatőr, vagy profi muzsikusok a zenekari tagok.

Na, haladjunk. Szóval megvan a darab, megvan a kotta, a tanulás is megy. Ilyenkor az ember nem dobál el kaszát-kapát a keze ügyéből, csak telnek a napok. Telnek a napok a tennivalókkal, s ha marad idő, akkor „agyal”. Legjobb Múzsa a határidő, azt elmében kell tartani. Ha a határidőt magamnak szabom ki, akkor a lehetőségekhez képest azt is tartani illik. Természetesen(?) nem egy darabon agyal, hanem több mű is kavarog a szürkeállományban. Ám van fontossági sorrend.

Elsőséget élvez az a darab, amiért fizetnek. Ez természetes. Aztán azok a művek, amiket belátható időn belül el is kell játszani/játszatni. Aztán jönnek azok, amiért majd fizetnek, ha lesz rá pénz, de „jó lenne elfújni”. S vannak azok, amiket „szerelemből” csinálok – nem csak a magam szórakoztatására, de bármily’ furcsa, pihentetnek. Mint ahogy pihentet pl. egy Rejtő-könyv olvasása is, ha előtte Lívius: A római nép története bármelyik kötetébe olvastam bele. J

Summa, summarum az a helyzet, hogy egyszerre több darab is forgolódik a fejemben, s többet is csinálok egyszerre. Egyszerre nem tudom írni a hangjegyeket. Az egyik kottán éppen rajzolom a nem szép, de olvasható hangjegyeimet, a másik kotta az írópult alatt, a harmadik a szekrényben, a sokadik meg a jó ég tudja hová tettem (?!) kategória.

Most már napok óta a zenekar novemberi koncertjére fókuszálok – eddig is, csak most már a finisben vagyok. Persze, „hol van még Karácsony?” Március 15-i határidőt szabtam magamnak, hogy addig - ha törik, ha szakad - , készen legyek az általunk fújt műsor kottáival. Az egyik darabbal szinte teljesen készen vagyok, az ütősök fele szólamát még leírom ma, s egy nóta ki is van pipálva. S csinálom a többit, amit tervbe vettem. Jelenleg nincs „kápés” megrendelésem, focistadiont meg nem tudok sem tervezni, sem építeni. A „KP” nem feltétlenül a készpénzes fizetést takarja, ezzel az erővel a „KP” jelentheti a kóla+pogácsa kombót is.

S ismét eltértem attól, amiről írni akartam. Nagyon nem, mert ez mind beletartozik. S még sok minden egyéb is. De ha a legjobb – itt is emlegetett – Múzsa közelít, akkor nincs mese. 

Akkor következik az, amit 2007. november 27-én már leírtam. Alább olvasható belőle egy részlet:

„… Szépen megszámlálod, mennyi ütemből áll a nóta. kiszámolod az íveket, s lázasan kutakodsz, hová tetted az üres kottapapírt. S ilyenkor soha nem annyi sorost találsz, amilyenre szükséged lenne. Vagy találsz, de az már tele van írva. Gondolatban számba veszed az ismerősöket, hogy kinek mennyi lehet raktáron, mennyi idő alatt ér el hozzád, hogy az ihlet el ne szálljon. Mindegy mi a döntés, általában szem előtt tartod a kottát, hogy naponta többször beléd vágjon a felismerés: most már igazán be kellene fejezni.

Végre van papír, van amivel írsz, minden van, csak az ihlet szállt el… Boldogság-felszabadító hormonkezelés gyanánt bevágsz egy tábla csokit. Az sosem árthat. majd szépen félreteszed az éppen aktuálisnak tűnő félbehagyott darabot, s rögtön elkezdesz egy másikat. Csak pár napig tart, míg rájössz, hogy ez a módszer nem eredményes. Többszörösen bebizonyítottad már magadna, mégsem tanulsz. Ha hiszel a minden nap elvégzett munka erejében, akkor is vannak hullámvölgyek. Nem lehet mindig ezerrel pörögni. Próbálsz lelni mindenféle kifogásokat, alátámasztandó a késedelem okát. De a vége úgyis az lesz, hogy csak simán leülsz s megcsinálod.

Az asztal mellé teszel mindent, amire szükséged lehet a munka közben (csoki, kóla, cigaretta + egy óra amit beállítasz, hogy kezdés után kilenc és fél óra múlva jelezze: letelt az idő), s összefirkálod az üres papírokat. Nekem kilenc és fél óra a max. Ha azután még egy hangot is leírok, másnap nem tudom folytatni. Az első másfél óra azzal telik, hogy kijavítod az előző nap a kilenc és fél óra után leírt hangokat. Így tehát, ha nagyon szalad a lúdtoll s megszólal az óra, mazochistaként azonnal(!) abba kell hagyni az írást. Ma még nem tartok kilenc és félnél – főleg nem kottailag – s mazochista sem vagyok.”

Köszönöm a türelmet. 

A kő

A tavalyi év utolsó napját kedves emberek társaságában töltöttem. Nem rugdostam az ajtót mikor megérkeztem, de így sem mentem üres kézzel... Vittem magammal egy követ. A "kő" története következik.

A történet '78-'83-ra nyúlik vissza, amikor egy nagyszerű középiskolába jártam. Hetente két alkalommal volt hat-hat óra a közismereti tárgyakból (gimnázium), az összes többi a zenetanulásról szólt. Ja, s amit elfelejtek mindig (akkoriban is), volt két óra testnevelés szerdán délután. Engem már akkor is hidegen hagyott a torna, focizni sem szerettem, így sokat "lógtam". 

Naszóval. Szerdánként reggel beültem a próbaterembe, s végignézhettem, milyen munka s hogyan folyik. Borzasztó sokat tanultam. Ami akkor persze nem tűnt fel. Láthattam/hallhattam a "műhelymunka varázsát" - először ugye a  munka, aztán a varázslat. A sikert, tapsot akkor sem adták ingyen.

'82-ben a mi iskolánkból induló csapat nyerte a prágai nemzetközi zenei versenyt a rézfúvós kamarazene kategóriában - s én részese lehettem a felkészülésüknek, annak minden bújával-bajával, s örömével. Ez a verseny úgy működik, hogy az induló együttes a rádióstúdióban felveszi az anyagot, elküldi, s a zsűri ez alapján dönt. A kamarazene egyik tanára a kedves emlékű id. Sz. Laci bácsi volt, neki s az általa tanított csapatoknak a zeneszerzők szívesen írtak új műveket. Az említett csapat is két új magyar művel indult, meg is nyerték a versenyt. :)

A versenygyőzteseket meghívták Prágába, az általuk rádióban felvett versenyanyagot pedig kiadták lemezen. Mikor nyáron kimentek a fellépésekre, s a díjkiosztásra, akkor már kapható volt a lemez. A verseny gálakoncertje a prágai "Smetana" teremben volt. Ilyenkor is kicsit (nagyon) működik a zabszem akció, nem mindennapos dolog a Smetana teremben játszani! Ám ekkor történt, hogy a színpadhoz vezető folyosón Laci bácsi véletlenül úgy lépett, hogy egy darab követ kimozdított a helyéről. Felvette azt a cca. 20x30mm nagyságú darabot s zsebre tette. 

Hazaérésük - s a nyári szünet - után találkoztunk a suliban. Laci bácsi, a nyertes csapat s én. Mit kerestem én a nyertesek közt? Sokat kaptam tőlük, mindannyiuktól. Laci bácsi a csapattal megbeszélte s saint-motyot "tiszteletbeli rezes"-é avatták. Hogy tétje is legyen az avatásnak, megkaptam a követ, "amelyik" hallhatta a gála-koncertjüket. 

A kőre ez van írva: Smetana terem 1982

Azóta őrzöm ezt a követ. S most, mikor elmentem kedves Barátomhoz s feleségéhez, kisfiához az év utolsó napján, mondtam, hogy hoztam megmutatni valamit. S ő azonnal megkérdezte: csak nem a követ hoztad? 

De, igen. Sokat jelent nekem ez a kő, sokkal többet, mint amit meg tudnék fogalmazni. 

Köszönöm a türelmet! 

tollasbál :)

Összeszedtem a munkához való kellékek nagy részét. Amire valamilyen megnyugvással tekintek. Egy része - mintegy 200 oldal A3 nagyságú harmincsoros - a szekrény alatt várja "Harry Pityom" levét egy mappában, a mappára pedig négy járólapot tettem, nehogy véletlenül gyűrődjön. Hogy mitől tudna gyűrődni a szekrény alatt? A porszívófej tudná gyűrni, amikor a szekrények alatt is szív. 

A harmincsorosokon kívül begyűjtöttem még hagyományosnak számító tizenkét soros "spirálfüzetet", ebből egyelőre öt darabot. Ez cca. 220 oldal. Már most tudom, hogy kevés lesz, de az üzletben lévő készletet elhoztam. Anyagilag jobban járna az ember, ha sima A4-es 80 grammos papírra fénymásolás útján felcsíkozott papírra írna. Csakhogy azzal vesződség van. Igen, a minőség miatt. Amennyibe kijön ez a 220 oldal, annyi pénzért lehet venni három 500 darabos A4-est. Ami ugyebár 1500 oldal. Plusz másfél óra, amennyi idő alatt átszalad a fénymásolón. S a festék sincs ingyen. A művháznak sem.

Harry Pityom és HERB330 mellé sikerült beszereznem két darab 0.36 mm vastagságban/vékonyságban író tollat. Ebből is csak ez a két darab volt. A két szívatósat kipucoltam a héten, plusz a patronos senator s a fishbone kapott egy tiszta szeszes (96°) fürdőt. Ilyenkor szétszedem darabjaira a tollakat. A szívatósakat nem, mert a szesz szárít is valamilyen szinten, s a tintatartályokat (egyelőre) nem tudom cserélni. 

Sajnos a senator megadta magát - de ez csak az én bénaságom. Egyelőre pihentetőre tettem. Szétszedtem, kipucoltam, s amikor a tollhegyet visszaillesztettem a helyére, prímán sikerült. Egészen addig, míg a kupakot nem tettem rá. Kíváncsi voltam, sikerült-e megcsinálni. Már egyszer sikerült, mért ne sikerült volna most is? Nos, a tollhegy mindenestül a kupakban maradt a következő mozdulatnál. Bélyegcsipesszel óvatosan kiműtöttem belőle, de újra meg sem próbáltam visszatenni. Majd (á la 979) egy későbbi időpontban.

Délután elsétálok abba a boltba, ahol "a legkisebb is számít" s szemrevételezem az egyszer használatos töltőtollak kínálatát. Azért egyszer használatos, mert általában addig tart a toll hegye, míg egy zenekari anyagnak a szólamait leírom. Ha tovább is tart, azzal csak én nyerek :) 

Köszönöm a türelmet

"hol fehér asztal marasztal, kupát és serleget" (Szilágyi György)

Nem szándékozom bezárni a saint-moty blogot. Régóta nem jártam erre, nem tudom mikor jövök újra. Túl sok minden összeszaladt az utóbbi időben. Mióta elkezdtem bejegyzéseket írni, azóta az alább következő írás a leghosszabb amit elkövettem. Nem egy happy olvasmány, nem is tanulságos, de nem tudok szépíteni rajta. Jelenleg. A harag erő nélkül mit sem ér. Káromkodni pedig önállóan is tudok. Nem nagy dicsőség. Tehát akinek van ideje, olvassa. Nem kell feltétlenül egyet érteni a leírtakkal. Végül is ez a blog, ún. ego-blognak indult. De nem tudok elvonatkoztatni attól, ami foglalkoztat. Még egy egyszerű dolog: nem akarok megfelelni senkinek, főleg nem a mindennapi politikának. Az elején írtam, hogy nem akarok az "aranyhármassal" foglalkozni, írni róla. Ezt a nem szabályt most sikerült felrúgnom. Kívánok minden erre járó olvasónak minden jót, vigyázzatok magatokra s egymásra! Majd jövök valamikor. Hogy mikor? Türelem, tornaterem. Majd.

2012. 12. 10.

Nem is tudom, hol kezdjem. Vagy hol folytassam. „Sokfelé szaggatott agyam” (á la Karinthy Ferenc) zsong. Nem annyira jótékony zsongás, próbálok valami olyasmit kitalálni, hogyan fogjuk átvészelni az előttünk álló időszakot. Mert abban is biztos vagyok, hogy ha másmilyen kormány lesz hatalmon, nekünk akkor sem lesz sokkal könnyebb.

S még csak telhetetlennek sem mondanám magam. Mer’ ugye a mondás szerint nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki elégedett azzal, ami van.

Hogy miről is van szó? Amiről előző bejegyzésben írtam, vagyis csak utaltam rá. A nem jó hírekre. Természetesen az anyagiakról van szó. Mi másról?

Kezdem Noé bárkájától: ennek a zenekarnak a jogelődjét 1895-ben alapították. Jöhetett itt bármilyen rendszer, a zenekar működött. Aztán jött a módszerváltás, bebuktak a bányák, bebukott a vaskohászat, s nem szépen s nem lassan, de fenntartó hiányában sorra megszűntek a zenekarok. Természetesen az elvándorlás is besegített, mert akinek volt lehetősége, az továbbállt. A Művelődési házak évtizedek óta „forráshiánnyal” küzdenek, ők nem tudják finanszírozni egy-egy fúvószenekar fennmaradását.

Harminc kilométeres körben nyolc felnőtt zenekar működött, s mellettük voltak még az úttörőzenekarok, ifjúsági zenekarok. (Igaz, nem voltunk szabadok. Mondják páran, akik a „párt faszán nőttek fel” - idézni csak pontosan, szó szerint - s nem zavarja őket a köpönyeg forgatása) Jelenleg nem harminc kilométeres körben, hanem negyven kilométeres körben mi vagyunk egyedül. Egyedül maradtunk. Ha már csinálunk valamit, próbáljuk meg a lehető legjobban. Ám pár apróságot nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Olyan apróságokat, mint pl. az életkor előrehaladása. A zenekar legkorosabbja 79 éves, aki utána következik korban, ő 77 éves. 35 éve elmúlt, hogy bekerültem a zenakarba. Amikor én voltam a legkisebb a csapatban, ők akkor voltak a csúcson. Fizikailag sem könnyű egy bizonyos kor után fújni, ezt mindenki tudja – már aki fúvós. Nem fogok életkori sajátosságokról írni, legyen elég ez egyelőre, hogy ha az évek számát tekintjük, nem vagyunk versenyképesek.

Ám annak ellenére sem fogjuk abbahagyni, hogy nem vagyunk versenyképesek.

„Finggal nem lehet tojást festeni” – vagyis lehet, csak nem tartósan.

Jó lenne valahogy kiszámíthatóvá tenni a jövőt. S a múltat. Mert ebben a fülkeforradalmasított izében már az sem igaz, ami elmúlt. Mondják ezt úton, útfélen. Nos, hadd mondják. Akkor sem fogok tapsolni nekik. Sem a jelenleg hatalmat bitorlóknak, sem az önkéntes szittyamagyarbőgatyás „tekintetes” uraknak. Akik – maguk szerint, mint a Pápa – tévedhetetlenek. Én sem vagyok tévedhetetlen, bármekkora is az eszem (tokja).

2000-ben – az akkori képviselők – a város zenekarának nevezték ki a csapatot. Ami azzal is járt, hogy a költségvetésből mindig csepegtettek valamennyit a zenekarnak. Mert városi ünnepség nem lehet zenekar nélkül. A zenészeket viszont ki kell fizetni. Nem kell horribilis tiszteletdíjakkal számolni, ezt szeretném leszögezni.

   

Hogy mennyire kerültünk rosszabb helyzetbe? Egy pár adat. Négy évvel ezelőtt – amikor még benne voltunk a kosárban – az egyesület éves kerete 1.730.000 HUF volt. Mindenestül. Azért ehhez hozzáteszem, hogy az egyesületünk nem csak a zenekart foglalja magába, hanem négy önkéntes tűzoltó csapatot is. Az egyesület taglétszáma 75 fő, évek óta. Ebből 29 ember zenekari tag. Aztán valahogy kikerültünk a kosárból. Helyette – mármint a városi központi költségvetésből kapott anyagiak helyett – lehet pályázni minden évben. Az ún. civil keretösszegre. A keretösszeg határa öt millió forint. Egy szavunk sem lehet(ne), idén ebből a keretből 800.000 HUF landolt az egyesületnél. Ami működésre kevés, éhen halni sok.

Nos, a hírek szerint jövőre megszűnik a civil alap ötmillió forintos keretösszege. Jövőre nulla (!) forint lesz.

Éppen ezért (is), megkértem a polgármesteri hivatalt, hogy adják ki részemre a 2000-es jegyzőkönyvet, amiben a város zenekara lettünk. S kutakodjanak egy másik képviselő testületi jegyzőkönyv után, ami megszavazta, hogy kikerüljünk a rendszerből. Előbbre nem leszünk vele, de talán kiderül, kinek, kiknek voltunk az útjában. Egy ún. álmos kisváros lett ez a város a módszerváltás után, a lélekszám majd’ 20.000 fővel csökkent. Az árnyékos oldalról nem írok, mert akkor nem fejezem be ezt a bejegyzést sosem.

Hogy kire lehet számítani abban, hogy együtt maradjunk minden nehézség ellenére is? Elsősorban magunkra. Csakhogy ez kevésnek tűnik jelenleg.

Évente két fellépést csinálunk „ingyen” – a Magyar Kultúra napi rendezvényt s az év végi Karácsonyi koncertet, amit a műv.ház szervez a város lakóinak. Ekkor fellépési lehetőséget kap minden amatőr csoport (kórus, balettosok, zenés színház, modern táncosok, s a nyugdíjas klub énekesei, stb.) Azért van az „ingyen” idézőjelben, mert eddig mindig tartalékoltunk egy keveset az év végére. Jelenleg ez a tartalékolás elmaradt. Felajánlottam egy koccintás erejéig némi háziszőttest, egyelőre nem mondom el a zenekarnak, hogy mi vár ránk.

2012. 12. 11.

Több ötlet is forgolódik a fejemben. Az egyik ezek közül az, hogy lépjünk ki az egyesületből. Mindannyian. Mármint a zenekar. S alakítsunk mi egy mindenkitől különálló egyesületet. Egy zenekari társulást. Gőzöm sincs milyen lehetőségek vannak, s ez gondolom nem annyira egyszerű, hogy „köszönjük, ennyi volt, kilépünk”.

Hogy miért nem egyszerű? Mert én kapásból bepánikolok, ha nem látok előre. Azért szeretek tervezni előre. Jó előre. Tehát, egy rakás jogi herce-hurca, amit nekünk kellene finanszírozni – hacsak nem találok valakit, aki segít ebben, akkor ez hónapokig is el tud húzódni. Namármost. Ki finanszírozza ezt az egészet? Tkp. az ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni a zenekar érdekében, de van egy értékrendem, amit nem vagyok hajlandó feladni. A zenekar érdekében sem! Lehet, hogy ezt így kimondani nem szerencsés, de nem is hirdetem fennhangon.

A hétköznapokat kell felvállalni. Mindenestül. Régóta emlegetem – talán túlságosan sokszor is - , hogy nem vagyok normális.

Na, vissza az ötleteléshez. Tehát, tegyük fel, sikerül kilépni az egyesületből, s létrehozunk egy hagyományőrző fúvószenekart „trottyosok” fedőnévvel. Alakuló ülés, jegyzőkönyv, hitelesítők, cégbíróság, stb., stb.

Jó lenne tudni, hogyan menekíthető meg a hangszerállomány, s a kottatár. Ez lehet az alaptőkéje a csapatnak. Aztán érdekel olyan dolog is, hogy a jelenlegi zenekari ruha kinek a tulajdonában van. Hol szerepel (ha szerepel egyáltalán) leltárban? A ruha egyébként is egy sarkalatos kérdés, időnként pár városi képviselő példálózik is azzal, hogy „ezt a rendezvényt nektek ingyen kéne csinálni, mert a város pénzéből lett négy éve a zenekar kistafírungozva”.

Na, itt álljunk meg egy hangyányi pillanatra! Négy évvel ezelőtt az akkori polgármester szóvá tette, hogy milyen viseltes ruhában jelenik meg a zenekar egy-egy városi rendezvényen. Milyenben, milyenben? Amilyen van. „Uraságoktól levetett, de még jó állapotban” lévő. Summa, summárum, a régi tűo. egyenruha nem egy nagyszerű s kényelmes viselet, de ha csak ilyen van/volt, akkor nincs választási lehetőség. Az akkori polgármester kiadta a jelszót, nézzünk körül, milyen ruhát mennyiből lehet beszerezni, s ő azt a polgármesteri keretéből kifizeti. Ha már a város zenekara, akkor legyen új ruha. Mindezt a független helyettese koordinálta, mert akkor az egyesület elnöke ő volt. Mármint az alpolgármester.

A vége az lett, hogy kapott a zenekar 35 darab vadonatúj tűzoltó egyenruhát. Nadrág, ing, nyakkendő, zakó, felöltő, tányérsapka (nem sikerült a tányérsapkáról lebeszélni őket:/). Mindez került 3.5 millió forintba. A polgármester, ígéretéhez híven ki is egyenlítette a számlát a polg.mesteri keretéből. Na, ezek után nekem egyik képviselő se jöjjön azzal a szöveggel, hogy ők vették! Az egyértelmű, hogy ha kilépünk az egyesületből, akkor nem hordhatjuk az egyenruhát. Na, de az egyenruha csak addig egyenruha, amíg rajta vannak a különböző jelzések. S akkor mi van, ha megszabadítjuk a jelzésektől (magyarán: átgombozzuk)? Akkor lesz a zenekarnak egy fekete nadrág+galambszürke zakó, szürke felöltővel. A tányérsapkát pedig elfelejtjük örökre :D

Mi történik akkor, ha kiderül: a ruha az egyesület tulajdona, nálunk csak használati jogon van? Akkor az lesz, mint pár zenekarnál a módszerváltás után. Mindenkinek akad sötét színű nadrágja, cipője, s fehér ingje. A polgármester által vásárolt öltözet pedig az egyesület raktárában fog megrohadni :/

Kétségem sincs a felől, hogy betartanak nekünk, ha erre az útra lépünk.

2012. 12. 12.

Van még ötletem. Maradunk az egyesületben, ahogy eddig. S minden városi rendezvényt megcsinálunk. Amit előre kifizetnek! Nem utólag, ígéretekkel tele a padlás.

Így viszont nem tudnak azzal visszaélni egyesek, hogy „de hát ez kiemelt városi rendezvény, miért fizetnénk?” Hogy miért? Mert csak.

Borzasztóan tud zavarni, amikor arra hívják fel a figyelmemet, hogy mi ezt szeretjük csinálni, s ha nem szeretnénk, akkor a mi zenekarunk is régen a süllyesztőben lenne.

Na, idefigyelj kispajtás! Ha rajtatok múlt volna, már régen nem lenne zenekar! Csakhogy a zenekarnak van egy elnöke, aki nem hagyta elsikkadni az embereket, lótott-futott, mint egér az orgonában, intézte a próbatermeket, a próbákat, az anyagiakat, mindent, ami egy zenekarhoz hozzátartozik. Mert ugye senki nem gondolja azt, hogy úgy kezdődik egy fellépés, hogy a kottaállvány a kottával magától felsétál a színpadra, a zenészek megjelennek s elfújják első látásra?!

Nem mellékesen pedig meg kell említeni, hogy a művháznak volt egy olyan vezetése régen, akik minden további nélkül eladták a zenekari hangszereket, kottatárastul, mindenestül… Ezt felső beleegyezés nélkül nemigen tehették meg! Azokat a hangszereket/kottákat nem adták el, amik a zenészeknél voltak. Aha, privatizáció… Hogyne.

Azt is tudom hallomásból, hogy mennyit kaptak érte – nem, nem felfüggesztve… Négy millió forintot. S azt is tudom, kitől – neki viszont soha nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy amikor a művházat felújították ( a városit), s a zenekar visszakerült a régi – új helyére, akkor a szomszéd település polgármestere – mert Ő volt, aki annak idején megvásárolta - , egy fillér ellenszolgáltatás nélkül visszaadta, amiért kifizetett tizenéve' négy millát. Na, ez a nem mindegy. Ilyen EMBER (igen, csupa nagybetűvel) nem sok van. Sőt!  

Nem tudom a megoldást, gőzöm sincs hogyan tovább. Egyet tudok: ami rajtam múlik, azt eddig is megtettem, s ez ezután sem lesz másként. Igen, tudom. A pálca nem szólal meg!

De nekem erre a csapatra is mindig lesz időm. Remélem erőm is.

Köszönöm a türelmet.