nekrológ :(

https://www.youtube.com/watch?v=9nPaRBp-mq8

Július 13-án találkoztam veled s kedveseddel, miután előző nap hazajutottál egy nagy műtét után. Mindig nagy nevetések kísérték a mi beszélgetéseinket, találkozásainkat. 180 nappal voltál korosabb, mint én – de egy korosztály, együtt jártunk zeneiskolába, egy utcában laktunk, Szüleink, rokonaink ismerték egymást, netán együtt is dolgoztak.

Nagyon sok közös élmény fűzte össze a mi barátságunkat, annak ellenére is, hogy az általános iskola után más-más úton indultunk el. Egy olyan közös élmény, mely egy nagy közös családban bontakozik/bontakozott ki igazán.
Ez a nagy közös család pedig a városi fúvószenekar – Apukád mellett fújhattam évekig, természetesen ismertem mestereidet, akik tanítottak. Az én mestereim is ők voltak. Zenekari tagok, akik a zeneiskolában is tanítottak.

Sok mindent megéltünk együtt, zenekari versenyeket, fesztiválokat, az utazásokat, a mindenkori stresszt feloldó közös italozásokat, világmegváltó tervek álmát, nem is tudom felsorolni…

Bíztam benne, hogy a 43 nappal ezelőtti találkozásunk nem az utolsó lesz – s mégis az lett. Végtelenül elszomorít a tény, hogy nem hallhatom többé mennydörgésszerű hahotázásaidat, a szava járásodat – amit már évek óta emlegetünk - , s nem fogom többet hallani a hangszered hangját sem.
A novemberi koncertről is beszélgettünk utolsó találkozásunkkor – Lacika, üresen marad a széked a koncerten… De ott leszel velünk, a szívünkben. Nyugodj békében!

seggre pacsi krampácsolás '71

Kezdődik az uborkaszezon nagy meleg miatti agymenés. Tkp. csak eszembe jutott pár mókás történet, aminek nem voltam részese, ám sokszor volt alkalmam hallani. A két történet mókás, ám az egyik főszereplőnek valószínű nem annyira fájdalommentes… De hogy ne a „közepin kezdjem a szántást” (á la Gárdonyi: Göre Gábor bíró úr), egy pár mondat az előzmény(ek)ről.

Mint köztudott(?), az előző rendszerben a hadsereg tagja volt a varsói szerződésnek. A nagy testvér területén voltak olyan helyek, ahol a kiképzést elősegítendő fegyverbarátsági hadgyakorlatokat tartottak, több ország részvételével. Ilyen hadgyakorlatok természetesen nem csak ott voltak, hanem kis hazánkban is, s az akkor baráti országokban is. A hadgyakorlatok nem csak arról szóltak, hogy napokig/hetekig kergelészték egymást, s nem tartottak pihenőt. S melyik a legjobb pihenés? Ami irányított – nehogy esetleg gondolkodjon a baka, mer’ az sosem jó. Tehát szórakoztató embereket is vittek magukkal a gyakorlatra utazók. (Vicces emberkék akkor is voltak a seregben, millió sztori kering az akkori sorállomány körében az IQ light kiképzőkről/állományról - ám ez a mostani bejegyzés nem róluk szól.)

Tehát vittek szórakoztató embereket, s nem csak azért, hogy saját katonáikat szórakoztassák, hanem a testvérhadsereg embereit/vezetőit is. S mivel az ilyen megmozdulásokon csak igen kevés „civil” ember fordult meg, ezért a szórakoztatók is a néphadsereg állományából kerültek ki. Táncosok, a táncosokat kiszolgáló muzsikus emberek, katonazenekarok – nem utolsó sorban a hadseregbéli protokollt is ki kellett szolgálni. Ugyanúgy, mint itthon.

Az új gazdasági mechanizmus harmadik évében (1971) Kazahsztánba utazott egy népes küldöttség különvonatokkal. A népes küldöttség nem falatozni/iddogálni ment, hanem az ún. harcoló alakulatok közös hadgyakorlatára utaztak. Légvédelmi s egyéb tüzérek, az összes létező felszereléssel.

Az alább leírt két történetet egy volt zenész cimbora mesélte el, aki tagja volt az „utazó cirkusz”-nak, mint a táncosokat kísérő népi zenekar prímása. Én az említett esemény után 12 évvel hallottam először ezeket a történeteket, akkoriban egy zenekarban dolgoztunk a Tisza és a Zagyva összefolyásánál található város katonai repülőterén. A helyi zenekar a reptéri laktanyában volt állandó helyén, ezen kívül még volt a városban két magyar s két szovjet laktanya, valamint szovjet katonai kórház is – s még ez sem tartozik a beharangozott történethez J

Arra most nem térek ki, hogy a néphadseregben a zenészek foglalkoztatása hogyan történt, mert akkor még karácsony környékén is ezt a bejegyzést írnám.

Nos tehát, elindultak a különvonatok a több, mint 4500 kilométerre levő célállomás felé. Az utazás során a zenészek be voltak osztva különböző „békebeli” feladatokra, többek közt a vonaton nagyüzemben dolgozó szakácsok mellé kisegítő személyzetnek, valamint egy ügyeletes felvigyázónak is lenni kellett, aki a masinisztákra ránéz. A mozdonyvezetők ugyanis nem a magyar küldöttséghez tartoztak, hanem helyi erők voltak. Akik természetesen nem beszéltek ékes magyar nyelven. A varsói szerződésen belül a társalgási nyelv az orosz  volt. Amit viszont nem mindenki beszélt/értett a néphadseregben sem.

A több, mint 4500 km távon voltak pihenőhelyek, általában valamilyen víz mellett. Szabadtéri, de csak napközbeni pihenők. Ilyenkor a vonaton lévő konyha „kitelepült” a szabadba, s ott főztek a legénységnek. A legénység kinyújtóztathatta elgémberedett végtagjait, fürödhetett a folyóban, stb. A mozdonyt nem lehetett teljesen leállítani, állandó indulásra kész állapotban, de helyben maradt. Az éppen szolgálatban lévő ügyeletes felvigyázó nem szállhatott le a vonatról, az ő dolga volt a mozdonyt irányítóval s társaival a kapcsolattartás – a kiépített telefonvonalon keresztül. Egyik alkalommal, amikor a táncosokat kísérő népi zenekar bőgőse (contrabass) volt szolgálatban, odaszólt az egyik vezető a muzsikusnak, hogy kérdezze meg a mozdonyvezetőt, mikor indulnak tovább. Mondanom sem kell, a muzsikus orosz nyelvtudása hagyott némi kívánnivalót maga után, ezért amikor felhívta a mozdonyon lévő telepített állomást s valaki felvette, beleszólt: „Mikor nacsalo pasli?” (ugyebár azt akarta kérdezni, mikor indulnak tovább), ám a mozdonyvezető a ’mikor’-t s a ’pasli’-t nem értette, csak a „nacsalo”-t (nachalo=induljon). Parancs, az parancs, így megindult a szerelvény s egyre gyorsuló iramban az egész legénységet a kitelepült konyhával egyetemben ott hagyta a pihenőhelyen… 

Mire felocsúdott a mozdonyvezető, s észlelte, hogy az üres szerelvényt irányítja, jó pár kilométert maguk mögött hagytak. Természetesen nem kapott dicséretet a muzsikus, amiért akaratán kívül megviccelt mindenkit. Egy előnye volt, soha többet nem engedték telefonálni, vagy beszélni mással, mint a saját csapattagokkal. Így aztán vonatfelvigyázó szolgálatba sem osztották be.

De beosztották a konyhavagonba segítőnek. Ez a másik történet. Tudom a muzsikus nevét, de nem fogom nevesíteni. Ahogy visszaemlékszem, találkoztam is vele több rézfúvószenei versenyen/fesztiválon az ősborókás városában még akkor, amikor nem hallottam ezeket a sztorikat róla. Látványnak sem volt utolsó, mert igen nagydarab ember volt, s akkoriban  (1979, 1980, 1981, 1982, 1984) a város újonnan épült legjobb éttermében muzsikált társaival együtt. Már nem katonazenészként, hanem civilként.

A konyhavagonokban éjjel-nappal nagy nyüzsgés volt, etetni kellett az embereket – így állandóan főzni kellett. Muzsikusunk elhíresült a vonatindítási szövege alapján, gondolták a szakácsok, megviccelik. Elmondták neki, hogy úgy végezze el anyagcsere problémáit, hogy míg szolgálatban van, nem lesz lehetősége oda menni, ahová a király is gyalog jár, mert a konyhavagonban nincs ilyenre lehetőség. Ezek után elkezdték etetni/itatni. Mindig volt valami, amivel kedveskedtek neki, s ő nem volt az a visszautasítós fajta… Egy idő után jelentkezett is, hogy neki bizony problémája van/lesz, még egy kicsit bírja, de aztán muszáj lesz valami megoldás után nézni.

Ami ezek után következett, arra senki nem számított. Arra az etetők/itatók számítottak, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák. Ami ha végiggondoljuk, roppant kellemetlen, ha a szükség utoléri az embert s nincs hová menni. Egy konyhában mégsem végezheti a dolgát… A konyhavagon ajtaja egy résnyire mindig nyitva volt – kellett a levegő utánpótlás embereknek, gépeknek egyaránt. S jött az előre kitervelt nagyszerű ötlet: kinyitják annyira az ajtót, hogy a hátsó felét ki tudja az ajtón kívülre dugni, a lábával kitámasztja magát az ajtó küszöb részébe, egy-egy ember pedig fogja egy-egy karját, míg a dolgát elvégzi, majd visszahúzzák… Nem lesz semmi baj, ők is így szokták – bizonygatták a konyhások.

Csak elérkezett az idő, amikor minden szemérmet félre kell tenni, s élni a segítséggel. Megtette azt, amit ajánlottak neki, próbált könnyíteni szorult helyzetén. Közben a vonat gyors iramban kezdett lassítani, majd lépésben haladt. Volt már ilyen az utazás során, általában hidakon nem teljes sebességgel haladt át a szerelvény. Gondolták, most is híd jön, de ez az események folyását nem befolyásolja. Csakhogy nem híd következett, nem is település. Emberek voltak a sínpálya mellett, lapáttal, ásóval, csákánnyal. Krampácsoltak. Köztörvényes, vagy ki tudja milyen okkal fogvatartott emberek. Fegyveres őrökkel. A sínpálya karbantartási munkálatait rabokkal végeztették. Ha jött/érkezett egy vonat, abbahagyták a munkát, megvárták még a vonat elmegy, s folytatták.

A krampácsolók közt is volt vicces kedvű ember. Aki, mikor meglátta a lassan közeledő szerelvényt, s az egyik ajtóból kilógó lemeztelenített hátsó fertályt, nem bírta megállni, hogy a kezében lévő lapáttal rá ne sózzon egyet az amúgy szorult helyzetben lévőre…

A többit az olvasói fantáziára bízom… Nem lett belőle súlyos egészségi problémája a szenvedő alanynak, a hadgyakorlat ideje alatt a konyhások ellátták minden földi jóval, amihez csak hozzá tudtak jutni. Vigasztalásképpen.

Köszönöm a türelmet.

'74 és egyéb badarságok

Egy felépített tévés produkció, mely azt sugallja: bárkiből lehet sztár! S ha te mégsem jutsz el odáig, mert nincs merszed, tehetséged, szerencséd, stb., akkor legalább megteremtik annak a lehetőségét, amire szükséged van/lehet. Én könnyen vagyok, én már nem vagyok a reklámok célszemélye, rég túlkoros vagyok.

Tehát összeül egy stáb "agyalni" - mivel lehet úgy hülyíteni a népet, hogy azt higgye, ez kell neki! S megalkotják a műsort. Kell hozzá forgatókönyv, dramaturg, aki felel azért, hogy a lelkesedés ne lankadjon. Szinte mindent bevetnek.

Nem kell nagy tudás ahhoz, hogy rájöjjön a néző - amennyiben meg van áldva a gondolkodás/értés képességével - , hogy ez bizony "megvezetés" nem kevés anyagi haszon reményében.

Ne menjünk nagyon vissza a történelembe, csak mondjuk a reformációig. Előtte is Rómába vándoroltak a "péter-fillérek" s utána is. Lehetett valakit csak azért nem szeretni, mert másként imádta a mennyek urát.

A pap/lelkész, tehát a vezető szépen, avagy dörgedelmesen elmondta a szentbeszédet, megmagyarázta, aztán a megszeppent hívek közé ment a perselyes…

Csak én látom úgy, hogy a perselyes embert most az elküldött sms-ek helyettesítik? Amivel nem a lelke békéjéhez vezető utat teszi simábbá, hanem „segítek neki, mert tetszik/nem tetszik amit látok/hallok”.

Tudat alatt még bejátszhat az is, hogy részese vagyok valaminek, ami kellőképpen elbódít. Ha az nyer, akit én szeretek, akkor elégedetten dőlök hátra a fotelben, hogy „ugye, én megmondtam” – ha nem nyer, akkor azonnal lehet keresni a hibást.

Mindig az a hibás, akinek a véleménye nem egyezik a tiéddel – teljesen nyilvánvaló, hogy ez lehet a virágárus néni a temető előtti térről, vagy egy szervezet melynek az a célja, hogy kilóra megvegye a véleményed.

Látszólag össze-vissza írok, remélem, nem csak én értem vagy érteni vélem a bepötyögött betűket :)

S igen, a csapból is ez folyik. Attól, mert nem nézem, a fészeren majd’ mindenki elmondja a véleményét, s azért olvasom az ismerősök írásait. Tbk. erre is jó a „közösségi oldal” + kapcsolattartásra. Ebbe most nem megyek bele, mert akkor végképp elveszítem a fonalat.

Tehát (miután megittam a reggeli fekete levesemet) még az jutott az eszembe, hogy valahol a film - mozifilm, mozgókép - is hasonló okok miatt lett népszerű. Lehet bálványozni a szereplőket/készítőket. Mert kell valami fogódzó mindenkinek.

A film leegyszerűsítette az információhoz jutást. Pl. nem kell olvasni, mert az időigényes, talán még gondolatokat is ébreszt az oolvasóban, s gondolkodó emberek sosem kellettek egyik hatalmon levőnek sem. Csak annyira fogja fel ésszel, hogy elfogadja az „eleve elrendeltetetteket”.

A mindenkori hatalomnak pl. ezért nem fontos a kultúra (bármi is tartozzon bele). S akkor nem tettem még említést Omar kalifáról. Sajnálatos, de itt a XXI. században is van követője – tudtán kívül. (Omár kalifának tulajdonítják az alexandriai könyvtár i.sz. 640-642 közti megsemmisítését – „ha a könyvek azt tartalmazzák, mint a Korán, feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek”   Állítólag ezt a 12. században találták ki.

Szerintem ezt a bejegyzést most kell abbahagynom. S igen: jómagam is élek a figyelemfelkeltő címadással ;)

Köszönöm a türelmet.

Nem rövid a beillesztett muzsika de egy olyan muzsikára s egy olyan előadásra mutat, amire időt kell/érdemes áldozni! Mindent megvalósít, s minden benne van, amiért érdemes "csinálni" a zenekarosdit. 

A mostani bejegyzés 744 szó. Nem rángattam az istrángot mostanában „blogilag”. Nagyon összeszaladtak a dolgaim, s ez cseppet sem happy. Szeretek előre tervezni, lehetőség szerint előre dolgozni. Van aztán az olyan időszak, amire azt szoktam mondani: „minden napra szarik a kutya valamit” (idézni ugyebár csak szó szerint).

25-én este megnéztem a városi tévé adását, előtte beharangozták, hogy szó kerül az önkormányzat által kiírt pályázatról is. Mondjuk, az időből kicsúsztak, mert a pályázati határidő március 22-e volt, s onnantól számított 30 napon belülre ígérték a pályázatok elbírálását. Nézve/hallgatva az adást, olyat káromkodtam hangosan, hogy a mennyezet repedezni kezdett. Mérgemben, dühömben. Tudom magamról, hogy fát lehet vágni a hátamon, az utóbbi időben azonban az ingerküszöböm nagyon alacsony lett – nem kell különösebben magyarázni, hogy miért. A napi szarpaszírozás mérgezi a mindennapjaimat. S ugye ki szokott káromkodni? A kérdés természetesen költői, de megválaszolom: a tehetetlen ember.

A hallott hír kapcsán feltolult bennem minden, ami miatt ideges szoktam lenni – s a hiábavalóság érzése, hogy ha a belem furikon tolják utánam, olyan fáradt vagyok, mert megpróbálom azt, ami lehetetlennek látszik. Nekiszaladok többször is, ha valamit nem értek. Deakutyaúristenit!

S mi volt az az eget rengető hír? Vigyorogva, kényszermosollyal az arcán beszélt a pályázatokról egy emberszabású nőszemély, hogy milyen nagyszerűen sikerült a pályázat, s hogy ők milyen faszán dolgoznak. Mer’ ez a dolguk. Aha. Itt már repkedtek a szentek, de csak olyan be-beszúrás szinten. Aztán mikor kiesett a száján, hogy idén is a legtöbb pénzt a zenekar kapta, akkor infarktus közeli állapotba kerültem. Egész egyszerűen, nagy nyilvánosság előtt hazudott!

Összehasonlításképpen: 2000-ben a zenekar a várostól 750.000 forintot kapott. Az Egyesület, melynek a zenekar is tagja, külön támogatást kapott. Telt, múlt az idő, elérkezett 2008, amikor az Egyesület (négy csapat+a zenekar) elérte az 1.740.000-t. Plusz abban az évben az akkori polgármester a saját keretéből „felöltöztette” a zenekart – az még 3.5 milla. Jelenleg ott tartunk, hogy 400.000 az éves keret a jelenleg 73 tagot számláló Egyesületnek. A 73 tagból 28 fő a zenekar. Tehát ebből a pénzből kellene megoldani azt, hogy a négy önkéntes tűo.csapat emberei naprakészek legyenek, elérhetőek legyenek, lehessen őket mozgósítani amikor szükség van rá, és a zenekar szolgálja ki a városi ünnepségeket.

Tavaly április elsején választott meg a közgyűlés az egyesület titkárának – a vezetőség nem maradhat zenekari tag nélkül - , azóta csinálom a levegőszeletelés mellett a titkári teendőket is. A president orchestra segítsége nélkül már megbolondultam volna, előttem ő volt 16 évig a titkár.

Idén már kétszer lett elhalasztva az éves közgyűlés. Utoljára azért, mert a nagyszerű egyesületi elnök meghalt. Most már van ismét új időpont, ami elnökválasztó gyűlés is lesz. Erre a nem rövid lélegzetű eseményre mindenki megkapja a meghívó mellé a tudnivalókat is. Hogy egy év alatt mennyiszer s hogyan változott meg a törvényi előírás, mit lehet/kell tenni, s ezek mivel járnak. Megjegyzem, mikor végigolvasom a hetente megkapott anyagot, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ki akarja véreztetni a jelenleg hatalmat gyakorló az önkéntes rendszert. Meg fogja unni még az a pár ember a hatalom szarakodását, s legyint egyet. Ebben az egyik legszomorúbb dolog az, hogy 80-90-100 évre visszatekintő egyesületek szűnnek meg, mindenfajta elképzelés nélkül, hogy valaha ismét szükség lesz rájuk.

A bosszú nem szép dolog. A kárörvendés sem. Ám őszinte(?). Bennem a hír hallatán az első gondolat az volt, hogy nem fogadjuk el a 400-at. „éhen halni sok, megélni kevés”

Nem adtam fel a reményt, de jelenleg nem bízom abban, hogy a novemberi koncertünk megvalósul. Amikor egy tollvonással cca. három és fél éves munkámat teszik félre a döntéshozók – 2009 októberében kezdtem el szervezni az idén novemberben esedékes „nem mindennapi” ünnepségünket.

Nem kértem/kértünk egy fillért sem ingyen! 10 „nótát” hangszereltem a koncertre. Ingyen. Plusz felajánlottam 120 ropit a vendéglátáshoz. A zenekar pedig felajánlotta a munkáját. Ennél többet nem kívánhat senki. Ennél többet nem tudunk tenni.

De akkor sem adom fel, de nem ám! Felmenőim közt voltak „konok Kunok” is. Nehezen lehet felbosszantani, de akiknek sikerül, kössék fel a felkötnivalót – előző blogomban már írtam, itt csak megismétlem: évtizedekig képes vagyok haragudni, elmentem egy fickó temetésére csak azért, hogy lássam, földbe teszik. Büszke nem vagyok rá.

Április 25 óta eltelt pár nap s azok sem teltek gondok nélkül. De még mindig azon jár a fejem, hogy lehetne az őszi koncertet megvalósítani, az eredeti terv szerint! Csak azért, mert sosem voltam/vagyok/leszek normális. Pont.

Kedden szerettem volna elutazni kedvenc fúvószenekarom városába, kicsit szellőztetni a szürkeállományomat – s megfülelni a csapat tavaszi koncertjét. Vasárnap lemondtam. Nem ok nélkül mondtam le s nem lustaságból. 

Köszönöm a türelmet. 

resurrection tacet

Ha már lassan véget ér az épp' aktuális ünnep, akkor muzsika - majd lesz bejegyzés is valamikor. Jó dologra érdemes várni :P

Köszönöm a türelmet.

Egy nem jó hír kapcsán :

a hóhért akasszák

Holnap február elseje (a munka nagy ünnepe), s finisébe lépek a melóknak. Eddig sem volt kevés, ám sikerül magasabb szintre lépnem. Hogy mi ez a magasabb szint? Talán nem is ez a helyes kifejezés, de nekem tetszik. Eddig is annyit csináltam, amennyit bírtam, ezután sem lesz másként. Csakhogy most már "neve lesz a gyereknek". 

Magam előtt nem kellett eddig sem bizonygatnom, mennyit teszek a csapatért. A zenekar előtt sem kellett, valahol értik/érzik, hogy magától nem íródnak meg a kották, önkéntes "direkt" adományok nem várhatók, azután is menni kell. Igen. Felveszem a kolduló ruhámat, hamut hintek a fejemre, s megyek támogatást szerezni tbk. olyan emberekhez, akik Mozartot is -cével- írják :/

Nem egy happy dolog, de másként sajnos nem működik. Na, de vissza a "magasabb szint"-hez. Önkéntes leszek. Több, mint hat hónapja húzódik a dolog - utána kellett nézni különböző rendeleteknek, hogy hivatalosan menjenek a dolgok. Ezek szerint heti 20 (húsz) órát ingyen s bérmentve, csupán szerelemből önkénteskedni fogok - most úgy néz ki, hogy ennek a felosztása a következő: 2x4 óra a városi múzeumban, 3x4 óra továbbra is a zenekari dolgokkal fog telni. Természetesen ez a 3x4 óra cseppet nevetséges, de ebből 1x4 óra a zenekari próba s az utánpótlás okítása. A maradék 2x4 óra pedig szükséges, hogy sikerüljön lassan digitalizálni a kottatárat. Azt a kottamennyiséget, ami 1895 óta felhalmozódott. 

Nem mellesleg ma rábólintottam egy olyan dologra, amitől mindig is ódzkodtam: a hónap közepén kezdődik egy angol nyelvtanfolyam heti 2x2.5 órában, kedd s csütörtöki napokon. Annyi kikötésem volt csak, hogy pénteken nem megyek, s a többi napokon délelőtt sem. Pályázaton nyertek egy halom pénzt, s nem volt ki a létszám - anélkül pedig nem indíthatják el. Sokszor emlegetem/emlegettem, hogy tanulni nincs késő... Eljött az ideje annak, hogy a hóhért akasszák :)

Köszönöm a türelmet.

"az a nyolc perc"

Tegnap megjegyeztem egyik ismerősömnél a fészeren, hogy az a fotómasina, amit Angliában megrendelt, az nálunk cca. annyiba kerül, mint az én nettó tiszteletdíjam egy nyolc perces „nóta” hangzó anyag teljesítése után. Erre jött egy mosolygós smiley, s hozzá a szöveg: „…(persze fogalmam sincs, mennyi melo az a 8 perc)”

Megpróbálom szavakkal visszaadni, hogy mennyi „az a nyolc perc” (vigyázat, Noétól kezdem!).

Az ember fia jár-kél erre-arra, s különböző kellemes vagy nem annyira kellemes, inkább felejtős hanghatások érik. Ami annál inkább is könnyebb valahol, mert az agyam befogadóképessége (hál’Istennek) véges. Így kifejezetten kerülöm az olyanfajta hanghatásokat, mint a düm-düm-tüc-tüc és társai. Nem az én világom. De nem az én világom „lagzigusztibódilajos” világa sem. 

S még sorolhatnám, hogy mik nem tetszenek. De ez a bejegyzés most nem arról szól, hanem „az a nyolc perc” elkészítéséről.

Tehát ha szerencséje van az embernek, akkor felkérik egy hangszerelés elkészítésére. Megadják a zenemű ismérveit (szerző, cím) s ha van belőle elérhető kotta, akkor a kotta ismérveit (hogy a nyomólemez számról már ne is beszéljek), hol szerezhető be, ha egyáltalán. Jogvédett-e a mű, mert ha nem jogtiszta, akkor érdekes dolgok történhetnek előadás után. De ez is egy másik tészta.

Ezek után esténként, amikor már minden elcsendesül - az utcai zajok is - , nekiül megtanulni a darabot. Olvassa a kottát. Majdnem úgy, mint egy könyvet. Ha ismerős a darab, vagy hallottam, akkor kicsivel könnyebb a dolog. Van mihez viszonyítani. A kérdés természetesen mindig előjön, hogy milyen hangszerelést is kell(ene) csinálni? Olyat, ami hasonlít az eredeti hangzáshoz, vagy olyat, amiben benne van a lényeg, de „másképp írjuk, másképp mondjuk”.

Gondolkodni való mindig akad, mert ha pl. kicsi a zenekar létszáma, akkor mit hagyhatok ki, ha nagy a zenekari létszám, akkor lehet játszani a hangzásokkal. Aztán lehet azon is gondolkodni - ha ismerem a zenészek képességeit - , hogy kinek-mit írhatok le, amit el is tud játszani. A hangszer hangterjedelme ilyenkor nem sok fogódzót ad, mert ugyebár vannak életkori sajátosságok, amiket figyelembe kell venni. Elég sok mindenre kell odafigyelni, ha ismerős csapatnak írok. De ez nem baj, csak valahol behatárolja magát az ember.

Ha ismeretlenek a muzsikusok, akkor szinte bármi leírható egy bizonyos szintig. Az sem mindegy, hogy amatőr, vagy profi muzsikusok a zenekari tagok.

Na, haladjunk. Szóval megvan a darab, megvan a kotta, a tanulás is megy. Ilyenkor az ember nem dobál el kaszát-kapát a keze ügyéből, csak telnek a napok. Telnek a napok a tennivalókkal, s ha marad idő, akkor „agyal”. Legjobb Múzsa a határidő, azt elmében kell tartani. Ha a határidőt magamnak szabom ki, akkor a lehetőségekhez képest azt is tartani illik. Természetesen(?) nem egy darabon agyal, hanem több mű is kavarog a szürkeállományban. Ám van fontossági sorrend.

Elsőséget élvez az a darab, amiért fizetnek. Ez természetes. Aztán azok a művek, amiket belátható időn belül el is kell játszani/játszatni. Aztán jönnek azok, amiért majd fizetnek, ha lesz rá pénz, de „jó lenne elfújni”. S vannak azok, amiket „szerelemből” csinálok – nem csak a magam szórakoztatására, de bármily’ furcsa, pihentetnek. Mint ahogy pihentet pl. egy Rejtő-könyv olvasása is, ha előtte Lívius: A római nép története bármelyik kötetébe olvastam bele. J

Summa, summarum az a helyzet, hogy egyszerre több darab is forgolódik a fejemben, s többet is csinálok egyszerre. Egyszerre nem tudom írni a hangjegyeket. Az egyik kottán éppen rajzolom a nem szép, de olvasható hangjegyeimet, a másik kotta az írópult alatt, a harmadik a szekrényben, a sokadik meg a jó ég tudja hová tettem (?!) kategória.

Most már napok óta a zenekar novemberi koncertjére fókuszálok – eddig is, csak most már a finisben vagyok. Persze, „hol van még Karácsony?” Március 15-i határidőt szabtam magamnak, hogy addig - ha törik, ha szakad - , készen legyek az általunk fújt műsor kottáival. Az egyik darabbal szinte teljesen készen vagyok, az ütősök fele szólamát még leírom ma, s egy nóta ki is van pipálva. S csinálom a többit, amit tervbe vettem. Jelenleg nincs „kápés” megrendelésem, focistadiont meg nem tudok sem tervezni, sem építeni. A „KP” nem feltétlenül a készpénzes fizetést takarja, ezzel az erővel a „KP” jelentheti a kóla+pogácsa kombót is.

S ismét eltértem attól, amiről írni akartam. Nagyon nem, mert ez mind beletartozik. S még sok minden egyéb is. De ha a legjobb – itt is emlegetett – Múzsa közelít, akkor nincs mese. 

Akkor következik az, amit 2007. november 27-én már leírtam. Alább olvasható belőle egy részlet:

„… Szépen megszámlálod, mennyi ütemből áll a nóta. kiszámolod az íveket, s lázasan kutakodsz, hová tetted az üres kottapapírt. S ilyenkor soha nem annyi sorost találsz, amilyenre szükséged lenne. Vagy találsz, de az már tele van írva. Gondolatban számba veszed az ismerősöket, hogy kinek mennyi lehet raktáron, mennyi idő alatt ér el hozzád, hogy az ihlet el ne szálljon. Mindegy mi a döntés, általában szem előtt tartod a kottát, hogy naponta többször beléd vágjon a felismerés: most már igazán be kellene fejezni.

Végre van papír, van amivel írsz, minden van, csak az ihlet szállt el… Boldogság-felszabadító hormonkezelés gyanánt bevágsz egy tábla csokit. Az sosem árthat. majd szépen félreteszed az éppen aktuálisnak tűnő félbehagyott darabot, s rögtön elkezdesz egy másikat. Csak pár napig tart, míg rájössz, hogy ez a módszer nem eredményes. Többszörösen bebizonyítottad már magadna, mégsem tanulsz. Ha hiszel a minden nap elvégzett munka erejében, akkor is vannak hullámvölgyek. Nem lehet mindig ezerrel pörögni. Próbálsz lelni mindenféle kifogásokat, alátámasztandó a késedelem okát. De a vége úgyis az lesz, hogy csak simán leülsz s megcsinálod.

Az asztal mellé teszel mindent, amire szükséged lehet a munka közben (csoki, kóla, cigaretta + egy óra amit beállítasz, hogy kezdés után kilenc és fél óra múlva jelezze: letelt az idő), s összefirkálod az üres papírokat. Nekem kilenc és fél óra a max. Ha azután még egy hangot is leírok, másnap nem tudom folytatni. Az első másfél óra azzal telik, hogy kijavítod az előző nap a kilenc és fél óra után leírt hangokat. Így tehát, ha nagyon szalad a lúdtoll s megszólal az óra, mazochistaként azonnal(!) abba kell hagyni az írást. Ma még nem tartok kilenc és félnél – főleg nem kottailag – s mazochista sem vagyok.”

Köszönöm a türelmet. 

A kő

A tavalyi év utolsó napját kedves emberek társaságában töltöttem. Nem rugdostam az ajtót mikor megérkeztem, de így sem mentem üres kézzel... Vittem magammal egy követ. A "kő" története következik.

A történet '78-'83-ra nyúlik vissza, amikor egy nagyszerű középiskolába jártam. Hetente két alkalommal volt hat-hat óra a közismereti tárgyakból (gimnázium), az összes többi a zenetanulásról szólt. Ja, s amit elfelejtek mindig (akkoriban is), volt két óra testnevelés szerdán délután. Engem már akkor is hidegen hagyott a torna, focizni sem szerettem, így sokat "lógtam". 

Naszóval. Szerdánként reggel beültem a próbaterembe, s végignézhettem, milyen munka s hogyan folyik. Borzasztó sokat tanultam. Ami akkor persze nem tűnt fel. Láthattam/hallhattam a "műhelymunka varázsát" - először ugye a  munka, aztán a varázslat. A sikert, tapsot akkor sem adták ingyen.

'82-ben a mi iskolánkból induló csapat nyerte a prágai nemzetközi zenei versenyt a rézfúvós kamarazene kategóriában - s én részese lehettem a felkészülésüknek, annak minden bújával-bajával, s örömével. Ez a verseny úgy működik, hogy az induló együttes a rádióstúdióban felveszi az anyagot, elküldi, s a zsűri ez alapján dönt. A kamarazene egyik tanára a kedves emlékű id. Sz. Laci bácsi volt, neki s az általa tanított csapatoknak a zeneszerzők szívesen írtak új műveket. Az említett csapat is két új magyar művel indult, meg is nyerték a versenyt. :)

A versenygyőzteseket meghívták Prágába, az általuk rádióban felvett versenyanyagot pedig kiadták lemezen. Mikor nyáron kimentek a fellépésekre, s a díjkiosztásra, akkor már kapható volt a lemez. A verseny gálakoncertje a prágai "Smetana" teremben volt. Ilyenkor is kicsit (nagyon) működik a zabszem akció, nem mindennapos dolog a Smetana teremben játszani! Ám ekkor történt, hogy a színpadhoz vezető folyosón Laci bácsi véletlenül úgy lépett, hogy egy darab követ kimozdított a helyéről. Felvette azt a cca. 20x30mm nagyságú darabot s zsebre tette. 

Hazaérésük - s a nyári szünet - után találkoztunk a suliban. Laci bácsi, a nyertes csapat s én. Mit kerestem én a nyertesek közt? Sokat kaptam tőlük, mindannyiuktól. Laci bácsi a csapattal megbeszélte s saint-motyot "tiszteletbeli rezes"-é avatták. Hogy tétje is legyen az avatásnak, megkaptam a követ, "amelyik" hallhatta a gála-koncertjüket. 

A kőre ez van írva: Smetana terem 1982

Azóta őrzöm ezt a követ. S most, mikor elmentem kedves Barátomhoz s feleségéhez, kisfiához az év utolsó napján, mondtam, hogy hoztam megmutatni valamit. S ő azonnal megkérdezte: csak nem a követ hoztad? 

De, igen. Sokat jelent nekem ez a kő, sokkal többet, mint amit meg tudnék fogalmazni. 

Köszönöm a türelmet! 

tollasbál :)

Összeszedtem a munkához való kellékek nagy részét. Amire valamilyen megnyugvással tekintek. Egy része - mintegy 200 oldal A3 nagyságú harmincsoros - a szekrény alatt várja "Harry Pityom" levét egy mappában, a mappára pedig négy járólapot tettem, nehogy véletlenül gyűrődjön. Hogy mitől tudna gyűrődni a szekrény alatt? A porszívófej tudná gyűrni, amikor a szekrények alatt is szív. 

A harmincsorosokon kívül begyűjtöttem még hagyományosnak számító tizenkét soros "spirálfüzetet", ebből egyelőre öt darabot. Ez cca. 220 oldal. Már most tudom, hogy kevés lesz, de az üzletben lévő készletet elhoztam. Anyagilag jobban járna az ember, ha sima A4-es 80 grammos papírra fénymásolás útján felcsíkozott papírra írna. Csakhogy azzal vesződség van. Igen, a minőség miatt. Amennyibe kijön ez a 220 oldal, annyi pénzért lehet venni három 500 darabos A4-est. Ami ugyebár 1500 oldal. Plusz másfél óra, amennyi idő alatt átszalad a fénymásolón. S a festék sincs ingyen. A művháznak sem.

Harry Pityom és HERB330 mellé sikerült beszereznem két darab 0.36 mm vastagságban/vékonyságban író tollat. Ebből is csak ez a két darab volt. A két szívatósat kipucoltam a héten, plusz a patronos senator s a fishbone kapott egy tiszta szeszes (96°) fürdőt. Ilyenkor szétszedem darabjaira a tollakat. A szívatósakat nem, mert a szesz szárít is valamilyen szinten, s a tintatartályokat (egyelőre) nem tudom cserélni. 

Sajnos a senator megadta magát - de ez csak az én bénaságom. Egyelőre pihentetőre tettem. Szétszedtem, kipucoltam, s amikor a tollhegyet visszaillesztettem a helyére, prímán sikerült. Egészen addig, míg a kupakot nem tettem rá. Kíváncsi voltam, sikerült-e megcsinálni. Már egyszer sikerült, mért ne sikerült volna most is? Nos, a tollhegy mindenestül a kupakban maradt a következő mozdulatnál. Bélyegcsipesszel óvatosan kiműtöttem belőle, de újra meg sem próbáltam visszatenni. Majd (á la 979) egy későbbi időpontban.

Délután elsétálok abba a boltba, ahol "a legkisebb is számít" s szemrevételezem az egyszer használatos töltőtollak kínálatát. Azért egyszer használatos, mert általában addig tart a toll hegye, míg egy zenekari anyagnak a szólamait leírom. Ha tovább is tart, azzal csak én nyerek :) 

Köszönöm a türelmet

"hol fehér asztal marasztal, kupát és serleget" (Szilágyi György)

Nem szándékozom bezárni a saint-moty blogot. Régóta nem jártam erre, nem tudom mikor jövök újra. Túl sok minden összeszaladt az utóbbi időben. Mióta elkezdtem bejegyzéseket írni, azóta az alább következő írás a leghosszabb amit elkövettem. Nem egy happy olvasmány, nem is tanulságos, de nem tudok szépíteni rajta. Jelenleg. A harag erő nélkül mit sem ér. Káromkodni pedig önállóan is tudok. Nem nagy dicsőség. Tehát akinek van ideje, olvassa. Nem kell feltétlenül egyet érteni a leírtakkal. Végül is ez a blog, ún. ego-blognak indult. De nem tudok elvonatkoztatni attól, ami foglalkoztat. Még egy egyszerű dolog: nem akarok megfelelni senkinek, főleg nem a mindennapi politikának. Az elején írtam, hogy nem akarok az "aranyhármassal" foglalkozni, írni róla. Ezt a nem szabályt most sikerült felrúgnom. Kívánok minden erre járó olvasónak minden jót, vigyázzatok magatokra s egymásra! Majd jövök valamikor. Hogy mikor? Türelem, tornaterem. Majd.

2012. 12. 10.

Nem is tudom, hol kezdjem. Vagy hol folytassam. „Sokfelé szaggatott agyam” (á la Karinthy Ferenc) zsong. Nem annyira jótékony zsongás, próbálok valami olyasmit kitalálni, hogyan fogjuk átvészelni az előttünk álló időszakot. Mert abban is biztos vagyok, hogy ha másmilyen kormány lesz hatalmon, nekünk akkor sem lesz sokkal könnyebb.

S még csak telhetetlennek sem mondanám magam. Mer’ ugye a mondás szerint nem az a gazdag, akinek sok van, hanem aki elégedett azzal, ami van.

Hogy miről is van szó? Amiről előző bejegyzésben írtam, vagyis csak utaltam rá. A nem jó hírekre. Természetesen az anyagiakról van szó. Mi másról?

Kezdem Noé bárkájától: ennek a zenekarnak a jogelődjét 1895-ben alapították. Jöhetett itt bármilyen rendszer, a zenekar működött. Aztán jött a módszerváltás, bebuktak a bányák, bebukott a vaskohászat, s nem szépen s nem lassan, de fenntartó hiányában sorra megszűntek a zenekarok. Természetesen az elvándorlás is besegített, mert akinek volt lehetősége, az továbbállt. A Művelődési házak évtizedek óta „forráshiánnyal” küzdenek, ők nem tudják finanszírozni egy-egy fúvószenekar fennmaradását.

Harminc kilométeres körben nyolc felnőtt zenekar működött, s mellettük voltak még az úttörőzenekarok, ifjúsági zenekarok. (Igaz, nem voltunk szabadok. Mondják páran, akik a „párt faszán nőttek fel” - idézni csak pontosan, szó szerint - s nem zavarja őket a köpönyeg forgatása) Jelenleg nem harminc kilométeres körben, hanem negyven kilométeres körben mi vagyunk egyedül. Egyedül maradtunk. Ha már csinálunk valamit, próbáljuk meg a lehető legjobban. Ám pár apróságot nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Olyan apróságokat, mint pl. az életkor előrehaladása. A zenekar legkorosabbja 79 éves, aki utána következik korban, ő 77 éves. 35 éve elmúlt, hogy bekerültem a zenakarba. Amikor én voltam a legkisebb a csapatban, ők akkor voltak a csúcson. Fizikailag sem könnyű egy bizonyos kor után fújni, ezt mindenki tudja – már aki fúvós. Nem fogok életkori sajátosságokról írni, legyen elég ez egyelőre, hogy ha az évek számát tekintjük, nem vagyunk versenyképesek.

Ám annak ellenére sem fogjuk abbahagyni, hogy nem vagyunk versenyképesek.

„Finggal nem lehet tojást festeni” – vagyis lehet, csak nem tartósan.

Jó lenne valahogy kiszámíthatóvá tenni a jövőt. S a múltat. Mert ebben a fülkeforradalmasított izében már az sem igaz, ami elmúlt. Mondják ezt úton, útfélen. Nos, hadd mondják. Akkor sem fogok tapsolni nekik. Sem a jelenleg hatalmat bitorlóknak, sem az önkéntes szittyamagyarbőgatyás „tekintetes” uraknak. Akik – maguk szerint, mint a Pápa – tévedhetetlenek. Én sem vagyok tévedhetetlen, bármekkora is az eszem (tokja).

2000-ben – az akkori képviselők – a város zenekarának nevezték ki a csapatot. Ami azzal is járt, hogy a költségvetésből mindig csepegtettek valamennyit a zenekarnak. Mert városi ünnepség nem lehet zenekar nélkül. A zenészeket viszont ki kell fizetni. Nem kell horribilis tiszteletdíjakkal számolni, ezt szeretném leszögezni.

   

Hogy mennyire kerültünk rosszabb helyzetbe? Egy pár adat. Négy évvel ezelőtt – amikor még benne voltunk a kosárban – az egyesület éves kerete 1.730.000 HUF volt. Mindenestül. Azért ehhez hozzáteszem, hogy az egyesületünk nem csak a zenekart foglalja magába, hanem négy önkéntes tűzoltó csapatot is. Az egyesület taglétszáma 75 fő, évek óta. Ebből 29 ember zenekari tag. Aztán valahogy kikerültünk a kosárból. Helyette – mármint a városi központi költségvetésből kapott anyagiak helyett – lehet pályázni minden évben. Az ún. civil keretösszegre. A keretösszeg határa öt millió forint. Egy szavunk sem lehet(ne), idén ebből a keretből 800.000 HUF landolt az egyesületnél. Ami működésre kevés, éhen halni sok.

Nos, a hírek szerint jövőre megszűnik a civil alap ötmillió forintos keretösszege. Jövőre nulla (!) forint lesz.

Éppen ezért (is), megkértem a polgármesteri hivatalt, hogy adják ki részemre a 2000-es jegyzőkönyvet, amiben a város zenekara lettünk. S kutakodjanak egy másik képviselő testületi jegyzőkönyv után, ami megszavazta, hogy kikerüljünk a rendszerből. Előbbre nem leszünk vele, de talán kiderül, kinek, kiknek voltunk az útjában. Egy ún. álmos kisváros lett ez a város a módszerváltás után, a lélekszám majd’ 20.000 fővel csökkent. Az árnyékos oldalról nem írok, mert akkor nem fejezem be ezt a bejegyzést sosem.

Hogy kire lehet számítani abban, hogy együtt maradjunk minden nehézség ellenére is? Elsősorban magunkra. Csakhogy ez kevésnek tűnik jelenleg.

Évente két fellépést csinálunk „ingyen” – a Magyar Kultúra napi rendezvényt s az év végi Karácsonyi koncertet, amit a műv.ház szervez a város lakóinak. Ekkor fellépési lehetőséget kap minden amatőr csoport (kórus, balettosok, zenés színház, modern táncosok, s a nyugdíjas klub énekesei, stb.) Azért van az „ingyen” idézőjelben, mert eddig mindig tartalékoltunk egy keveset az év végére. Jelenleg ez a tartalékolás elmaradt. Felajánlottam egy koccintás erejéig némi háziszőttest, egyelőre nem mondom el a zenekarnak, hogy mi vár ránk.

2012. 12. 11.

Több ötlet is forgolódik a fejemben. Az egyik ezek közül az, hogy lépjünk ki az egyesületből. Mindannyian. Mármint a zenekar. S alakítsunk mi egy mindenkitől különálló egyesületet. Egy zenekari társulást. Gőzöm sincs milyen lehetőségek vannak, s ez gondolom nem annyira egyszerű, hogy „köszönjük, ennyi volt, kilépünk”.

Hogy miért nem egyszerű? Mert én kapásból bepánikolok, ha nem látok előre. Azért szeretek tervezni előre. Jó előre. Tehát, egy rakás jogi herce-hurca, amit nekünk kellene finanszírozni – hacsak nem találok valakit, aki segít ebben, akkor ez hónapokig is el tud húzódni. Namármost. Ki finanszírozza ezt az egészet? Tkp. az ördöggel is hajlandó vagyok cimborálni a zenekar érdekében, de van egy értékrendem, amit nem vagyok hajlandó feladni. A zenekar érdekében sem! Lehet, hogy ezt így kimondani nem szerencsés, de nem is hirdetem fennhangon.

A hétköznapokat kell felvállalni. Mindenestül. Régóta emlegetem – talán túlságosan sokszor is - , hogy nem vagyok normális.

Na, vissza az ötleteléshez. Tehát, tegyük fel, sikerül kilépni az egyesületből, s létrehozunk egy hagyományőrző fúvószenekart „trottyosok” fedőnévvel. Alakuló ülés, jegyzőkönyv, hitelesítők, cégbíróság, stb., stb.

Jó lenne tudni, hogyan menekíthető meg a hangszerállomány, s a kottatár. Ez lehet az alaptőkéje a csapatnak. Aztán érdekel olyan dolog is, hogy a jelenlegi zenekari ruha kinek a tulajdonában van. Hol szerepel (ha szerepel egyáltalán) leltárban? A ruha egyébként is egy sarkalatos kérdés, időnként pár városi képviselő példálózik is azzal, hogy „ezt a rendezvényt nektek ingyen kéne csinálni, mert a város pénzéből lett négy éve a zenekar kistafírungozva”.

Na, itt álljunk meg egy hangyányi pillanatra! Négy évvel ezelőtt az akkori polgármester szóvá tette, hogy milyen viseltes ruhában jelenik meg a zenekar egy-egy városi rendezvényen. Milyenben, milyenben? Amilyen van. „Uraságoktól levetett, de még jó állapotban” lévő. Summa, summárum, a régi tűo. egyenruha nem egy nagyszerű s kényelmes viselet, de ha csak ilyen van/volt, akkor nincs választási lehetőség. Az akkori polgármester kiadta a jelszót, nézzünk körül, milyen ruhát mennyiből lehet beszerezni, s ő azt a polgármesteri keretéből kifizeti. Ha már a város zenekara, akkor legyen új ruha. Mindezt a független helyettese koordinálta, mert akkor az egyesület elnöke ő volt. Mármint az alpolgármester.

A vége az lett, hogy kapott a zenekar 35 darab vadonatúj tűzoltó egyenruhát. Nadrág, ing, nyakkendő, zakó, felöltő, tányérsapka (nem sikerült a tányérsapkáról lebeszélni őket:/). Mindez került 3.5 millió forintba. A polgármester, ígéretéhez híven ki is egyenlítette a számlát a polg.mesteri keretéből. Na, ezek után nekem egyik képviselő se jöjjön azzal a szöveggel, hogy ők vették! Az egyértelmű, hogy ha kilépünk az egyesületből, akkor nem hordhatjuk az egyenruhát. Na, de az egyenruha csak addig egyenruha, amíg rajta vannak a különböző jelzések. S akkor mi van, ha megszabadítjuk a jelzésektől (magyarán: átgombozzuk)? Akkor lesz a zenekarnak egy fekete nadrág+galambszürke zakó, szürke felöltővel. A tányérsapkát pedig elfelejtjük örökre :D

Mi történik akkor, ha kiderül: a ruha az egyesület tulajdona, nálunk csak használati jogon van? Akkor az lesz, mint pár zenekarnál a módszerváltás után. Mindenkinek akad sötét színű nadrágja, cipője, s fehér ingje. A polgármester által vásárolt öltözet pedig az egyesület raktárában fog megrohadni :/

Kétségem sincs a felől, hogy betartanak nekünk, ha erre az útra lépünk.

2012. 12. 12.

Van még ötletem. Maradunk az egyesületben, ahogy eddig. S minden városi rendezvényt megcsinálunk. Amit előre kifizetnek! Nem utólag, ígéretekkel tele a padlás.

Így viszont nem tudnak azzal visszaélni egyesek, hogy „de hát ez kiemelt városi rendezvény, miért fizetnénk?” Hogy miért? Mert csak.

Borzasztóan tud zavarni, amikor arra hívják fel a figyelmemet, hogy mi ezt szeretjük csinálni, s ha nem szeretnénk, akkor a mi zenekarunk is régen a süllyesztőben lenne.

Na, idefigyelj kispajtás! Ha rajtatok múlt volna, már régen nem lenne zenekar! Csakhogy a zenekarnak van egy elnöke, aki nem hagyta elsikkadni az embereket, lótott-futott, mint egér az orgonában, intézte a próbatermeket, a próbákat, az anyagiakat, mindent, ami egy zenekarhoz hozzátartozik. Mert ugye senki nem gondolja azt, hogy úgy kezdődik egy fellépés, hogy a kottaállvány a kottával magától felsétál a színpadra, a zenészek megjelennek s elfújják első látásra?!

Nem mellékesen pedig meg kell említeni, hogy a művháznak volt egy olyan vezetése régen, akik minden további nélkül eladták a zenekari hangszereket, kottatárastul, mindenestül… Ezt felső beleegyezés nélkül nemigen tehették meg! Azokat a hangszereket/kottákat nem adták el, amik a zenészeknél voltak. Aha, privatizáció… Hogyne.

Azt is tudom hallomásból, hogy mennyit kaptak érte – nem, nem felfüggesztve… Négy millió forintot. S azt is tudom, kitől – neki viszont soha nem tudjuk eléggé megköszönni, hogy amikor a művházat felújították ( a városit), s a zenekar visszakerült a régi – új helyére, akkor a szomszéd település polgármestere – mert Ő volt, aki annak idején megvásárolta - , egy fillér ellenszolgáltatás nélkül visszaadta, amiért kifizetett tizenéve' négy millát. Na, ez a nem mindegy. Ilyen EMBER (igen, csupa nagybetűvel) nem sok van. Sőt!  

Nem tudom a megoldást, gőzöm sincs hogyan tovább. Egyet tudok: ami rajtam múlik, azt eddig is megtettem, s ez ezután sem lesz másként. Igen, tudom. A pálca nem szólal meg!

De nekem erre a csapatra is mindig lesz időm. Remélem erőm is.

Köszönöm a türelmet.

2012.10.29.10:00 kilátás az elefántcsonttornyom ablakából DK felé

libapacal :)

Megpróbálok törleszteni. Elsősorban magam felé - elvégre ez egy ego-blog még akkor is ha királyi többesben fogalmazok időnként - , másodsorban az esetlegesen vagy direkt erre járóknak. Nem rövid a mostani bejegyzés.

Szeptember elsején vendégszerepelni voltunk egy – nekünk eddig – ismeretlen helyen. Semmi információm nem volt a helyszínről, aki ajánlott bennünket, az nem más, mint a csapat első trombitása. Kicsi a világ, s az információ is remek dolog. Azzal kezdődött, hogy a srác szólt, miszerint feléjük nagy hagyománya van egy nyár végi rendezvénynek s a szervező felkérte, hogy fújjon – ő viszont a szervezőnek elmondta, hogy egy ideje nálunk játszik. Ebből a diskurzusból lett végül a felkérés. Felhívtam az illetékes fő szervezőt, s elmondtam mit tudunk játszani. Milyen kívánsága van, mi is ez a rendezvény? Azonnal megtaláltuk a közös hangot, s nem csak azért mert majd’ egyidősek vagyunk.

Elmondta, hogy milyen is ez a rendezvény, hogyan zajlik évek óta, s ha meg tudunk egyezni a piszkos anyagiakat tekintve is, akkor hajrá! A zenekar tiszteletdíja felett megajánlott egy vendéglátást is (ez soha nem része az egyezségnek), s a helyi borkóstolást is. Ilyen kedves invitálásnak nem lehet ellentmondani, tehát elsején mentünk. Odaértünk időben, megtettük, amire felkértek bennünket. Jövőre is várnak bennünket – s ez egy igen jó visszajelzés nekünk. Lehetett volna hűvösebb is, de hogy ki ne száradjunk, csapolták a hűvös söröket számolatlanul. Nem volt gond, lement a koncert, ahogy illik. Ebéd után megkerestük az elnökkel s a helyi sráccal a szervezőt – neki ugyanis ilyenkor rengeteg vendége van, azt láttuk is. Megkóstoltatta velünk a borát, ittunk egy-egy pohár fehéret s vöröset, majd egy pillanatra eltűnt. Kisvártatva előkerült s megfejelte a zenekar tiszteletdíját – mielőtt elmegyünk, igyunk meg még egy italt, a buszra felkerült plusz egy láda sör, s mivel nagyon meleg van, útközben is ihatunk, de nem saját zsebből, hanem rátett még egy ötöst… Hmm… Teljesen el lettünk kényeztetve! Elszoktunk mi már attól, hogy embernek nézik a muzsikust.

Nyolcadikán is volt egy szereplésünk. Jövőre másképp’ csináljuk s akkor jön majd a meglepetés a szervezőknek. Nem vagyok hajlandó elfelejteni, hogy minden alkalommal próbálkoznak csőbe húzni. Megelőzöm őket, s akkor majd kapaszkodhatnak erősen. Ők – a szervezők – bevetnek mindent, úm. érzelmi zsarolás, fenyegetőzés, de még véletlenül sem jut eszükbe a varázsszó. Ezek az emberek – tisztelet a kevés kivételnek – nem ismernek mást, mint az „én-enyém-nekem” hármast :/ Valahol sajnálom is őket. De annyira azért nem, hogy varázsszó nélkül az ő két szép szemükért, stb. Nem folytatom, túl vagyunk rajta, oszt’jónapot.

Az utánpótlással kapcsolatban: nem feszítette szét a próbatermet a jelentkezők garmadája. Négy (!) gyerek jött el a kísérőikkel együtt a meghirdetett jelentkezésre. De azért sem adom fel! Egyik szomszédos településről jött visszajelzés, hogy hat aprónép lenne, ezen a héten pontot kell tenni a végére, s október első vasárnapján megindul ez is. Minden kezdet nehéz, azért sejtettem, hogy ez nem egy menő-sztárcsináló szakkör, de mint mondtam: nem adom fel! Csakazértsem! Mint ahogy tegnap is csak kilencen voltunk a próbán… Ám, ha azt mondom a megjelent kilenc embernek, hogy dudáljunk egyet s menjünk haza, akkor velük cseszek ki. Jó, tudom, hogy őszies az idő, szüret van, betakarítás van, miegyéb van. Nem is duzzogtam, belenéztünk pár új nótába, de nem a karácsonyiakba. Majd ha leszünk legalább 12-en velem együtt. J Ha már annyit dolgoztam vele.

Azért ha lassacskán is, de haladnak a dolgaim/dolgaink. Jövőre a zenekar az ötvenötödik születésnapját fogja ünnepelni. Szerintem időben kezdtem el a szervezést, s ennek eredményeképpen van egy elvi megállapodás kedvenc itthoni fúvózenekarom vezetőivel, jelen esetben a karmester úrral s a zenekari elnökkel. Nem utolsó sorban az egész ünnepség szervezésében partner a művház vezetése, s aki a zenekarunkkal foglalkozik – Lajosmenedzser J

2013 november első vagy második szombatján tartjuk a „bulit” ahol elsőként mi lépünk fel – a szokásos szövegelés sem marad el - , szünet után pedig a Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar kápráztat majd el bennünket, s a közönséget. S ennek nagyon-nagyon örülök!

A koncert utánra szervezzük az „eszem-iszom, dínom-dánom”-ot, amin részt vesz mindkét zenekar s akik majd kiérdemlik. Sok meló lesz még ezzel a rendezvénnyel, nem utolsó sorban a koncert anyagát is ki kell találni. Halovány gőzöm azért van arról, mit kellene játszani, de ezen még ráérek majd a karácsonyi koncert után gondolkodni. Ami nagyobb dobás van előttem/előttünk, az egy városi ünnepség a jövő hónapban, még azt megelőzően – ha megjön a meghívó levél – 12-én átlépünk a határon egy nemzetközi vásárra térzenét adni. S lesz még a karácsonyi koncert, amit a művház szervez évek óta a város közönségének. Belépés ingyenes, mint mindig.

A politika minden napos szarpaszírozásáról most sem akarok írni – nagyon fel tudom magam bosszantani, s az nem tesz jót sem nekem, sem a szeretetteimnek. Pont.

Szombaton ún. szüret volt nálunk a kertben. A szüret évek óta úgy zajlik, hogy augusztus közepe táján elkezdjük behordani a szőlőt – általában minden másnap egy fonott kosárral, ami hat és fél, hét kiló szőlőt jelent alkalmanként. Csak ennivaló csemegeszőlőink vannak, különböző fajták. Ha a fürt legalsó szeme jó ízű, akkor azt a fürtöt le lehet szedni, mindegyik szem jó rajta. No, hát amikor már megfogyatkozik a leszedhető mennyiség, akkorra összehozunk egy „szüretet”. Amire én szoktam főzni. Idén sem volt ez másképpen.

Csak a kaja volt más, mint az előző években. A kaja neve: „Hársas-alja hegyi libapacal vadasan, rizi-bizivel”

Azért „Hársas-alja”, mert az a neve a hegynek, ahol a kert van, s azért libapacal, mert jól hangzik J

Hozzávalók pár személyre: 2.70kg libazúza, a hozzávaló disznózsírral, vöröshagymával, tejföllel, mustárral, különleges fűszer nincs benne, a vadas ízt a vadas-rafinéria zacskós izébigyóval sikerült elkészíteni. Ez megkönnyítette a dolgomat. De talán egyszer majd sikerül igazi vadast is készítenem. A rizi-bizi pedig azért készült, mert nem sikerült felhajtanom a zöld színű zöldbabot, amivel legutóbb készült… Maradt a zöldborsós-répás rizs, s így sem volt rossz. Szívesen megettük volna zsemlegombóccal, vagy knédlivel, de sajnos nekem még nem sikerült jót alkotnom, tehát maradt ez a változat.

No még egyet: akinek van ideje, fülelje végig ezt a szépséget: 

Köszönöm a türelmet. 19:51

zajlik 01.

Minden nappal közelebb vagyok valaminek a végéhez, vagy éppen kezdődik valami. Nincs megállás, de nem pörgök annyira. Augusztus második felére besűrűsödött a program, én is „elkentem a szemem alját” néhányszor, de külsérelmi nyomok nincsenek, csak a lelkem fáj picivel jobban.

Volt ebben az időszakban izgulni való is, aztán bejátszott az a bizonyos „a barátaimtól ments meg uram, az ellenségeimmel magam is elbánok” feeling.

Zenekari találkozón is voltam, jó volt találkozni évek, néha évtizedek óta nem látott muzsikusokkal. Üröm az örömben, hogy rövid volt a találkozó, egy délután s este lezavarták/lezavartuk ami cca. húsz évvel ezelőtt három-négy napig tartott. Hiába, a pénz nagy úr, a hiánya pedig nagy űr még akkor is, ha vannak támogatók.

Azt veszem észre, hogy valamilyen szinten mindenki siet. Ez az azonnalmárisderögtön tempó nem tesz jót nekem sem. S elfáradok a magyarázkodáson. Amikor próbálom elmondani a rendelkezésemre álló infót, az kevés. De ha nem tudok többet, mint amennyit, mi alapján tudnék többet mondani?! S vannak még a nagyon okos emberek, akik próbálkoznak – persze, ún. hatalmi szóval. Na, ezt nem viselem el. Nyűgös vagyok én is. A mindennapi szarpaszírozás kezd leperegni rólam, a politikát megpróbálom mellőzni, hozzáteszem, nem sok sikerrel…

Na szóval, elmentünk a bányászzenekari találkozóra, a szervező srác emlékezett a csapatra, még régről. Igaz, volt a környéken sok zenekar, ami sajnálatos módon megszűnt, mikor a bányákat bezárták – az emlékük azonban nem múlt el nyomtalanul. Cca. harminc kilométeres körben volt hét zenekar, jelenleg mi vagyunk, akik még működnek. Az idősebbek (tőlem idősebbek) nosztalgiával gondolnak azokra az időkre, én még akkor gyerek voltam, vagy az sem. De ’75-ben én voltam a legfiatalabb a zenekarban, nagyon sok sztorit hallottam, némelynek részese is lehettem. Utolsóként léptünk színpadra, ami részben jó is, meg nem is. Hogy miért jó? Mert akkor annyit játszunk, amennyit akarunk – mármint a leadott műsorral ellentétben. ;) Természetesen nem éltünk vissza a vendéglátók türelmével. A közönség a koncertünk végén állva tapsolt, s ez feledteti a gondokat. A közös vacsora is a szereplés után volt, egyszerre a hat zenekarnak, egy helyen.

Úgy néz ki sikerül beindítani az utánpótlást. A zenekari utánpótlást. Ifjítani kell a csapatot, mert „kihalunk”. Furcsa ezt így leírni, sok ember nem kevés munkája van benne eddig is, s csak remélni merem, hogy nem hagynak magamra.

Múlt héten a kistérségi évnyitón sikerült az iskolaigazgatóknak, osztályfőnököknek, tanároknak a toborzási irományt átadni. 300 darabot csináltattam, az utolsó pillanatban lett kész. Pénteken hajnalban még az íveket vágtam fel, hogy ne a helyszínen kelljen. Az idő ilyenkor persze rohan, reggeli előtt sikerült két kávét meginnom fél liter kólával (nem összeöntve!) hogy ébren maradjak. Fél tíz körül végeztem a műv.házban, majd a zenekari elnök hozott egy irományt, ami nekem magas volt, mint disznónak a ló rács… S abból kellett volna kiokoskodni a KSH részére az adatokat. Hmm…

Adrenalin mozgolódik, majd telefonhívás a szeptember 8-i szerepléssel kapcsolatban. Ismét hmm… meghallgattam a „tyúk”-ot (főszervező) s bennem maradt a szó. Ugyanúgy bennem maradt, mint benne, amikor közöltem vele a feltételeket még a hónap elején… Ha meglepetést akart szerezni, sikerült. Győzködött, én pedig nem hagytam magam. Igaz, nem bólintott rá az összegre a személyes megbeszélésünkkor, hogy neki azt el kell fogadtatni a többiekkel. Nosza, fogadtasd el! A megbeszélt összegnek valamivel több, mint a felét ajánlotta fel… ami kevesebb, mint a csapat szokásos tiszteletdíjának a fele. Aha…  Ennyiért fújjon nektek a déli szél, az. S újra elkezdte az érzelmi zsarolást, majd a burkolt fenyegetődzést. Persze. Kösd fel a felkötni valót kisanyám (egyébként nagymama), ebbe az utcába már nem viszel be sem engem, sem a zenekart. Túl rövid az emlékezeted! Ezt pedig nem nyeletem le sem a zenekarral, nekem meg a torkomon akad, s kiköpöm.

Mindezt persze nem fennhangon, elvégre valahol neki is igaza van. Csakhogy. Miért mindig mi/én legyünk/legyek tekintettel másra? Igen, meg lehetne csinálni kevesebb emberrel is a rendezvényt. De nekem most sem erőm, sem kedvem újrahangszerelni a darabokat, ráadásnak pedig próba nélkül sem vagyok hajlandó megcsinálni. Nem vagyok hajlandó egy bizonyos szint alá menni senkinek a két szép szeméért, másmiért sem. Az nekem nem vigasz, hogy ők azt sem hallják meg, ami szól. Nekik a látvány kell, s hogy szóljon „valami”. 

19-én Szilvásváradra mentünk bográcsfőzős versenyre, már nem először – az idő remek volt, Lizzy nyomta, mint süket az ajtót. Tűző napon nem annyira jó játszani, de ezt a produkciót is kipipáltuk. Kis idő múlva kaja is lett, addig belekóstoltam különböző palackozott háziszőttesekbe is :D

Folyt.köv. Köszönöm a türelmet!

pár nap

Csütörtökön délelőtt véget ért a táborozás. Jól érezte magát az érintett csapat, Nagyapának és saint-motynak kicsit több tennivaló jutott, de ez így van rendjén. Előmunkálatok kissé sietősen de befejeződtek, takarítás, pakolászás, de messze nincs még olyan állapotban a kerti ház, amilyet elterveztem, hogy idén megvalósul. A résztvevő „ifjú céllövők” sátorozni akartak, mindegyik hozta a maga sátrát, hálózsákot, miegyebet. Ilyen príma időben nem terveztem, hogy bográcsban fogom alkotni az ennivalót, így a kis gáztűzhely lett izzítva. A bogrács előkerül majd szüretkor J

Hétfőn felcihelődtünk a hegyre, a sátrakat felverték, de csak hármat. Azért, hogy ne legyen nagyobb a hőség, a sátrakra ráraktunk egy R28-as ejtőernyőt. Ha a sátor telibe kapja a napot, akkor abban meg lehet főni… Így valamennyire elviselhetőbb volt a belső hőmérséklet – gondolom én, mert én a házban éjszakáztam.

Első nap a helyszín rendezése volt a cél, ez sikerült is hamar. Ebédre készült két kg sertés lapockából pörkölt, s főtt hozzá egy kiló spagetti. Nyáron az elmaradhatatlan kovászos uborkával, de uborkasaláta is volt, hátha valaki nem kedveli a kovászost. Kedvelték.

Sok edzésre nem volt lehetőség, mert az egyik résztvevő csak este érkezett meg, ő akkor hozta a puskáját. Előző héten a karbantartásnál történt egy kis baleset a mi második puskánkkal – az irányzékot tartó csavar beleszakadt a fegyver csövébe :/

Na, puskamesterhez eljuttatás, de csak szerdára lett készen. Így maradt egy fegyver, azon kellett osztozkodni, de nem volt gond így sem. Türelem. Sok mindenre jó, ha valaki megtanul türelmesnek lenni. A táborozók sem kicsik már, tizenöt évesek egy kivételével mind elmúltak. Nagyapa elmondta nekik többször is, hogy a fegyver nem játék, így nőttek fel – mint mi is a bratyómmal.

Semmilyen élőlényre nincs lövés, kizárólag céltáblára, esetleg (üres) sörös dobozokra. Pár céltáblát kilyukasztottak, majd vacsora. Egy kiló kenyeret ettek meg a legények, vajjal, szalámival a felét, a másik felét zsíros kenyérnek csináltam. Ez elég volt, mert délután azért csipegettek az ebéd maradékából.

Vacsorakor beosztották magukat éjszakai őrségbe. Magamban jót mosolyogtam rajta, de hadd csinálják, valaha én is ilyen voltam ;)

Két petróleumlámpát fogtunk be, az egyik a kerti ház konyhának kialakított részébe került, a másik a tűzrakó helyre. Másodfokú narancsriasztáskor nem gyújtunk tüzet. saint-moty keresett olvasnivalót - a fülem azért ott volt a kinti zajoknál, de csak nagy nevetéseket hallottam. Szunyókáltam is kicsit olvasás közben, mert arra ébredtem, hogy kiesik a kezemből az 1986-os Nők Lapja Évkönyv – azt leltem a polcon olvasnivaló gyanánt. Ránéztem az órára, 02:06 perc volt, s épp’ a résztvevők legfiatalabb tagját ébresztették. Azzal a felkiáltással, hogy reggel van. Egyikük rámutatott a szépen világító majdnem teliholdra, s mondta: „látod, már a Nap is süt” J Elszívtam egy cigit, majd visszadőltem. 04:45-kor már kukorékoltak a legények. 

Készítettem nekik a keddi túrára 30 db szalámis szendvicset vaj nélkül, amit vittek magukkal. Meg öt liter erdei vegyes gyümölcsteát, reggeli ivásra, s a kulacsokba. Elindultak, én meg nekiálltam mosogatni, meg paprikás krumplit alkotni, mire visszaérnek, legyen mit enni. Tíz pár debreceni, három kiló krumpli, meg a hozzávalók. Jól sikerült. Ketten visszafordultak a menetről, ők lövöldöztek csendben. Nagyapa is kiért, ő bejött éjszakára Mamára vigyázni. Reggel még menet volt doki bácsihoz gyógyszert íratni, pár apróságot intézni.

Ebéd után „csendes” pihenő Nagyapának, a többiek nem hagyták abba a lövöldözést. deFalla bejött előkészíteni a szerdai ebédet, az kint körülményesebb lett volna. Szerdára készült egy „hársas-alja hegyi” pörkölt, olyan jó ragadós. Miért is ragadós? Az alkotórészektől.

Hozzávalók: három darab sertés hátsó köröm, egy egész csülök, s cca. egy kiló lapocka. Természetesen nem olajban, hanem disznózsírban változik a színe a nyers vöröshagymának a kellő színűre, majd őrölt piros paprika, a szokásos pörköltfőzés. Csakhogy ez a három fő alkotórész mind külön edényben. A kicsontozott csülök aprítva, a lapocka is aprítva, mind külön edényben készül. S arról is szót kell ejtenem, hogy én a körmöt/lábat „vásárhelyi módra” készítem. Attól lesz olyan ragadós, s olyan puha, hogy „úgy megy szét, mint tisztelendő úr szájában a szar”

Az ember fia veszi magának a fáradtságot s a beszerzett körmöt/lábat (a csülköt is), szépen megperzseli a gázon. Pepecs meló, de ha nincs megperzselve, akkor nem olyan. Az ördög a részletekben rejlik…

Naszóval, megperzselve, átmosva, aprítva. Ezután leforrázom a körmöt/lábat. Hagyom, hogy ráhűljön a forrázó víz, majd hidegben átmosom. Annyi vízzel, ami épp’ ellepi, felteszem főni a legnagyobb lángon. Amikor habozni kezd, akkor még azt a habot leszedem, s gyenge tűznél addig főzöm, míg a rajta lévő víz ki nem száll belőle. Türelem, az kell hozzá. Ehhez is. Amikor már majd’ lesül, akkor zúdítok hozzá egy pohár hideg vizet – s ezután elegyítek hozzá apróra vágott nyers vöröshagymát. Annyi lében egyneműsödik (sic!) a már kifőtt kocsonyásító anyaggal, s utoljára teszem rá az őrölt pirospaprikát. Ilyenkor már az állaga olyan, hogy „bóti foggal” is ehető J

Miután mindhárom lábasban elkészült a kaja, össze borítom s elegyítem, de már nem teszem tűzre. Sós főtt krumplit szoktam hozzá adni s friss kenyérkét. Altatós kaja, annyi szent. Tkp. a szerda volt a rövid táborozás utolsó teljes napja. Amíg én bent laboráltam az ebédet, addig a versenyprogramot lelőtte az öt legény. Tíz méteres távolságból, 3X5 lövéses fekvő testhelyzetű koncentráció, nyílt irányzékkal – ha ehhez még hozzáteszem, hogy a céltábla 10-es mezőjének átmérője 1 (egy!) mm, akkor a nem puskázó olvasó is el tudja képzelni.

Ja, igen. Mint írtam, szerdára készen lett a második puska is, így azzal is lőhetett, aki akart.

Azért egy nagybácsi nem maradhat ki a lövésből, így aztán kevés szóval „adjatok két lőszert, s mondjátok meg, hova lőjek” felkiáltással lenyűgöztem a fiatalságot, s persze Nagyapát (saint-moty apukája) is. Szerencsém (is) volt.

Szerdán már nem kukorékoltak korán reggel, én sem rángattam az istrángot. Előző este megbeszéltük, hogy hagymás rántotta lesz reggelire. Lett is. Nyolc fej vöröshagymát fonnyasztottam s tettem rá 23 db tojást összesen. Nincs akkora lábasom, amiben ez egyszerre elkészül, de a tojásnak nem kell sok idő. Három részletben elkészült, megették.  

Míg el nem felejtem: kikerült a hegyre egy 12 kilós dinnye is, csak hogy legyen a pörkölt után valami. Arról már nem is beszélek, hogy folyamatosan evett az öt résztvevő, csipszet, csokit, barackot, szőlőt, kukoricát, miegyebet. Fel sem tudom sorolni. Egyenek, kell az erő.

Szerdán vendég is volt, meglátogatta a táborozókat a család jó barátja s nem jött üres kézzel. Hozott magával egy rakat süteményt – Jenci papa ugyanis cukrász. Nagy gourmand, meg szeret is enni, főzni is tud, neki is ízlett a ragadós „hársas-alja hegyi” pörkölt, bár ő már nem először kóstolta/ette.

Szürkületre a már előkészített parázs szépen izzott, szalonnasütéssel zárt a táborozás, citromos sörökkel, minden résztvevő kapott egy 0.33-ast. Annyi nem árt(hat). Utolsó éjszakára Nagyapa maradt éjszakára, én bejöttem. Csütörtökön boltnyitásra mentem, vettem 30 db sós kiflit s három liter tejet reggelire. Ahogy előzetesen megbeszéltük. Reggeli után táborbontás, takarítás, eljövetel. Nem hagytunk kuplerájt magunk után.

Tegnap pedig a csapattal egy szomszédos településen dudáltunk pár indulót reggel, 09:15-re már itthon is voltam. Délutánra pedig elfáradtam, vagy talán akkor jött elő a fáradtság. Igaz, rátett egy lapáttal a közben leszakadó eső is.

Nem lesz unatkozós az év hátralevő része, sok mindent akarok csinálni. Időszerű egy tanácskozás az egyesület vezetésével, van pár dolog, aminek a végére pontot kell tenni, s nem lenne szerencsés magunk előtt tologatni. Ez az egyik. Jövő hét pénteken a csapattal elbuszozunk egy zenekari fesztiválra, jóóól megmutatjuk magunkat (persze koncertet is adunkJ ) s még aznap hazajövünk. Vasárnap Szilvásváradra megyünk bográcsfőző rendezvényre, egy kis csődítőt játszunk s a lengyel műsor egy részét. 

Hétfőn városi ünnepségen dudálunk egy keveset, kenyérszegés, ahogy az megszokott.

Szeptember elsejére is hivatalosak vagyunk egy helyre, ahol hagyományos fúvószenét játszunk – engem nem dobott fel nagyon, de a szervező azt mondta, hogy a műsorunk utánra várják a fő vendéget, aki nem más, mint  Mága Zoltán.

Nyolcadikán helyi rendezvény, ez még egyeztetés alatt, mert az egyik szervező – nekem nem szívem csücske egyébként sem – nem tudja, vagy nem akarja felfogni, amit az értésre adtam. Vár rá egy nem túl kellemes meglepetés, de ez legyen az ő problémája…

Hogy szépen fogalmazzak: nagy arc. Sok mindent hisz magáról, de bennem emberére akadt. Hihetetlen, de sajnos igaz: azt képzeli magáról, hogy mindenki úgy táncol, ahogy ő szeretné. Ez nem jön be nálam. Szépen tegyél le valamit az asztalra (pl. a zenekar tiszteletdíját), s fogalmazd meg a kívánságaidat. Aztán elmondom - eddig is elmondtam, de „tyüket”(=süket) – mit, mikor, hogyan, mennyiért. Finggal nem lehet tojást festeni, vagyis lehet, de nem tartósat! Nem érti a Hofi által emlegetett párbeszédet sem, mely szerint: „ – Tud úszni? – Nem.  – S ha megfizetem?” Na, ezt nem érti. Még csak nem is sajnálom. Nagyképű vagyok? Eddig nem vettem észre magamon, de attól még igaz lehet :P

Folyt.köv. nem sokára, Köszönöm a türelmet!