20-án elmentünk az elnökkel a Megyeházára átvenni egy díjat/kitüntetést amit kapott a zenekar. 21-én itthon a műv.házban kultúra-napi ünnepség. Időben le akartam lépni, de „lebuktam”. Legalább a végét várjam meg, mert akkor pár szó kíséretében elmondják a résztvevőknek, miért voltunk előző nap a megyeszékhelyen. Rendben van. Szokásos csúszással ért véget a műsor, kilibbent Magdus (a műv.ház ig.asszonya) s mondott pár szót a díjról. Beszólított bennünket – addig takarásban álltunk az ajtó mögött -, az elnök a díj kísérő oklevelét vitte, én pedig „cepeltem” a díjat jelképező bronz tárgyat. Az ünnepség a Ház tánctermében került megrendezésre, mi a terem végében lévő kis színpadon vigyorogtunk, mint a tejbetök :) Nem zenekari ruhában voltunk, meglepetésnek szánták ezt az egészet – az is lett. Domborítottam a hasam az új öltönyömben, majd fogadás középről. Gratuláció hegyek, nem mondom hogy nem esett jól. Mint ahogyan jólesett a „hegyi” polgármester háziszőttese is, amivel koccintottunk. (Nem kell ismételnem magam, miszerint aki az uniqumot képes meginni…) Taxival haza. 22-én Táncgála a nagyszínpadon. Érintett voltam – nem, én nem táncoltam - , keresztfiam ismét szólót (is) táncolt a szünet utáni második számban. Végignézni is izzasztó, nemhogy végigtáncolni! Láttam már ugyanezt a produkciót Tőle, ugyanitt egy másik alkalommal. Jó értelemben vett „borzongatós” – nincs szemüvegem, de valamiért bepárásodik a szemem ilyenkor… Nagy sikerű előadás volt, olyan vastapsokat kaptak a fellépő együttesek, hogy ihajj… S ez még akkor is jóleső érzés, ha tudja az ember fia: akik a közönség soraiban ülnek, mind-mind szeretik a néptáncot. A végén kis szünet, majd a meghívottak ismét a táncteremben gyülekeztek fogadásra. Ha jól számoltam, 108 főre volt a „terített betli”. Pezsgő és vörösbor hegyek, találkozások rég nem látott ismerősökkel, köztük az egyik prímás P.M. tanár úrral, akivel sikerült kicsit hosszabban beszélnem. 1978-ban találkoztam vele utoljára. Persze, hallani hallottam róla azóta is, elmondtam neki hogy miket hallottam, mit tud a többiekről, csupa „berkes” hír(ek). Taxival haza. Vasárnap (23-án) a szokásos délelőtti proszektura, de nem nagyon rángattuk az istrángot s a hámfára sem rondítottunk. Köztes időben – folyamatosan – az ez évi költségvetés is elkészült. Hétfőn (24-én) reggel rohanás a Városházára, a végleges s aznap reggel kinyomtatott költségvetés aláírása, majd sovány malac vágtában a helyi tévébe. Megcsinálni a kedden adásba kerülő műsort. Ami természetesen a zenekarról szólt. Aztán egy „gyógysör” elfogyasztása, szintén megbeszélés alkalmával – de fehér asztal mellett - , hogy ki, milyen apparátussal jön velünk megörökíteni a május végére, június elejére tervezett Gyula-i (gyulai?) fesztivál eseményeit. Kedden (25-én) utolsó útjára kísértük Nagynénémet. Repkedtek a mínuszok, ennek ellenére a koncertmester prímán elfújta s szokásost. Pont. Szerdán még tartott a pörgés nálam. Csütörtökön leálltam. S a szokásos torokfájás (lenyeltem egy sündisznót, de nem jött fel… á la S.L.), hasmenés, takonykór, stb. Pénteken este „Próbabál” elnevezésű esemény a suliban, keresztfiam ismét táncolt, de már szalontáncok voltak, úm.: Bécsi keringő, Tangó, Foxtrott, Mazurka, Tangó, Angolkeringő, Diszkótánc, Slowrock, Country dance, Polka, Salsa, Cha-cha, Jive, Csárdás. A bemutató után leléptem, a vacsorát sem vártam meg, sem az est többi részét. Pedig 23:00 után még Bálkirálynő s Bálkirály-választás is volt. 23 lyány akasztott a nyakába koszorút, így aztán a Bálkirály is Ő lett. Mármint keresztfiam. Tegnap tollat koptattam a mai próbára, egy cseh polkát. Cseppet sok benne az előjegyzés (hat „b”), de majd szokják a jármot. Ennyi volt röviden(?).